Békés Megyei Népújság, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-31 / 204. szám
1968. augusztus 31. 5 Szombat ÚJ TANÍTÓ I# ezdődik az iskolai év. Új ta** nítók, tanítónők érkeztek falvainkba, községeinkbe. Nemrég még a főiskola falai között tanultak, mostantól tanítanak. Életük fordulópontja, álmaik megvalósulása, ugyanakkor a munkás hétköznapok kezdete is az első tanítási nap. Sokan közülük fészekrakóként is érkeztek a faluba — párosával. Otthont kaptak, lassacskán berendezkednek, meghonosodnak, megismerik, meghódítják, megszeretik a falut. ! Az első lépés mindig nehéz. I Nemcsak az új körülmények, de [az önálló, felelősségteljes munka j is szokatlan. Nem mindegy tehát, hogyan fogadják a benn- | szülöttek az újonnan érkezőt. | Nem mindegy, hogyan áll községe új tanítója mellé a tanácselnök, j segítségére siet-e a tsz vezetősége. S különösen döntő — milyen | szívélyesek, megértők a kezdővel szemben a régi pedagógusok. z idén a pályázati rendszer merőben új helyzetet teremtett. A kezdő pedagógusok válogathattak a 'munkahelyek fi Ú3 REZSŐ: TÖRTÉNELEM A CÖrBETÜHÖR ELŐTT Az ősmagyarság kialakulása Néhány ezer esztendő előtt történt... Az Ural északi végének innenső oldalán éldegélő finnek egy napon átkiabáltak túlra: — Hahó! Ugorék! Gyertek át hozzánk! — Hahó! Mire lenne jó ez az átmenés? — Hát, az összehasonlító nyelvtudomány miatt. Ha majd egyszer Reguly Antal, etnográfus... — Mármint a nyelvbúvár, ugye? — Éppen, hogy ő! Ha egyszer erre talál kószálni, hadd leljen valamicske nyelvkincset. — Jól van, no! Legyen a történetírás szerint. — De mondanátok csak, mivel foglalatoskodtok? — Némi pásztorkodással, de főként halászattal. Hát ti? — Vadászat a má kedves időtöltésünk. — Hasonlatos valami. Akkor ezek szerint ti is, mi is, barbárok volnánk? — Azok. Méghozzá az a hír járja, hogy kezdeti fokon. — Kezdetin? ördög vigye. Majd csak elvergődünk valahogyan a félnomád állattenyésztésig. — Ha minden jól megy, csakugyan el. Mert van abban valami, amit majdan a huszadik században, annak is az első felében mond a Duna—Tisza mentén egy nagyságos koponya, hogy azt mondja: „Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.” — Ez bizony fületlen, farkatlan állítás. De ha már így, hát mitévők legyünk? __Halász-vadász nép volnánk, m ától kezdve meg finn-ugorok is, vándoroljunk le barátaim arra, délre, mivelhogy ezt követeli a félnomád állattenyésztés. — Akkor igyekezzünk, a kire- lejzumát! Nehogy elmaradozzunk a fejlődéstől! ♦ így kezdődött volna eleink vándorlása? Meglehet... Időszámításunk kezdete utáni ötödik században azt mondja eleink egyike a másik eleinknek: — Hé! Nomád pásztor! — No! Mi kéne, te ősmagyar? — Hová jutottunk? — Várj, rögvest megválaszolom! — így emez. Nyerge alól előkapja A magyar nemzet rövid története című pusztai brosúrát, ujjait pöködve, belelapoz : — Heuréka! Megvan! És már olvassa is: — Az időszámításunk kezdete utáni ötödik században, a Kaukázustól északra, a Kubán és a Don folyók közti területen, a Fekete és az Azóvi tenger mellékén találjuk elődeinket, to — Ezek szerint megvolnánk, komám. — Meg, mi! A történetíró profok, csak tudják. De taszítsd csak dél felé a tekintetedet, földi! — Valakik jönnek, felénk iparkodnak, igencsak! Mifélék lehetnek? — Nem ismered meg őket? A mi török jövevényszavainkat? A „csikót”, „kost”, „tinót”, „sarlót”, „búzát”, „szöllőt” meg a többit? Török pásztor-eleink küldik őket, hogy kitűnjék a kapcsolat! — Akkor éppen idejében! Most igen-igen ránk fél némi szóbőség. — De mennyire! Hiszen magasabb szinten tenyésztjük az állatot, mint annakelőtte. Némelyik szomszéd már a földmíve- lést is „kultiválja”, háj: illő a nyelvbéli műveltség! Hol vagyunk mi már az ősközösségtől, egykomám! — Nem mondom, fejlődik a termelőerőnk, az ántáját! — Az igaz, de nékem mégse imponál. — Mit nem csinál tenéked? — Mondom, nem imponál. Nem esem tőle hasra. — Így már értem. De miért nem? — Mert eddig csak halásztunk, vadásztunk kalákában. Közben ballagtunk szép lassacskán, századok alatt, lefelé. Ha valahol megpihentünk, a földet is túrtuk kicsit. Nem mondom, állatokra is szert tettünk, teszem azt: lóra, tevére, rideg marhára, de még kecskére is. De minek soroljam tovább, itt vannak mind, ebben fertelmesen nagy pusztaságban. — No. — Hát nem érted ? Ez a temen - telen jószág békén legel, szaporodik, hízik, tejel, melyik mit. Egyebet se kell, csak terelni őket egyik legelőről a másik füves térségre. A nép meg mit tehet? Nyűveszti magát az unalom által. — És? — És nem úgy van, mint régen. Akkor, ha bejegelőztek a vizek, moroghatott a kutya gyomor, mivelhogy oda lett az igazi halászat. A nagyvadak télen elriadoztak, meg hullottak az éhségtől, fagytól. Üres hassad nézhettük az eget. Most pedig hogy állatokat terelünk, minden áldott napra jut tej, hús, bőséggel. — Ez igaz. Most is egy fél marhát puhítok magam alatt — Na látod! Annyi az eleség hogy messzi, külpusztaságokba is hordhatnánk, ha már ismérnénk az exportot, és ha lenne állategészségügyi ellenőrzés. De nincs, kedves nomádtársam, így aztán temérdek a fölösleg! — Az csak jó! — „Fölösleg”! Érted, szépöcsém? (Folytatjuk) között. Érthető, hogy azt a falut választották, amelyik igyekezett kielégíteni legalább minimális igényeiket. Ezek között legfontosabb volt a lakás, ahol nyugodtan élhet, berendezkedhet, családot alapíthat a tanár, a tanító. Sok község vezetője megértette, hogy érdemes áldozni pedagóguslakás vásárlására, építésére. Nem mindegy ugyanis, hogy a falusi gyerekek a városi körülményekhez hasonlóan szakosított oktatást kapnak-e, és így versenyben maradnak-e a középiskolai, egyetemi felvételnél. Nem lehet mindegy az sem, hogy nyugodt, pihent, türelmes pedagógus foglalkozik-e a gyéretekkel, olyan, aki megtalálta a zámítását, szabad idejében ott- íonát rendezgetheti, emberi körülmények között él és nem vágyik el a faluból. Vagy pedig albérlőként kénytelen élni, ritkán háborítatlanul, s állandóan az deiglenesség gondolatával. Ilyen íelyzetben nem csoda, ha a tanító nem tud nyugodtan összpon- osítani, nincs türelme a „nehezebb” gyerekekhez. Elvágyik a községből, idejét, energiája egy részét leköti a jobb hely keresé- e. De addig is, míg a helyén van, nyugtalan, kedvetlen, félerővel dolgozik. Malijuk be, nem minden köz■ ségi vezető örül a pályázati rendszernek. Az eddigi kényelmesebb volt. A község megkapta tanítóját, tetszettek neki a kö- ülmények vagy nem, elfoglalta helyét, és tanított. Valahogy óalakította a sorsát, ha nem, ak- cor továbbállt egy év múlva vagy küszködött néhány évig, és csak azután adta fel. A tanácselnök lyenkor legyintett, „majd jön másik, az is kihúzza egy darabig, mit csináljunk vele—, vagy megszokik, vagy megszökik.” Aki még ma is így gondolkodik, annak a községe tanító nélkül marad. Persze nem minden községben ehet könyen előteremteni pedagógus-lakást. A lakosok összefogása, a már ott élő pedagógusok segítsége szükséges és a tanácsi, a tsz-vezetők akarata. Az a felismerés, hogy a falu szellemi gyarapítását segíti elő a jól képzett új tanító. Nem mindegy tehát, jön-e, vagy elkerüli a falut, ottragad-e, vagy továbbáll. A lakás mégsem minden. A régi pedagógusok jóindulata, támogatása átsegítheti nehézségein a kezdőt. Még ott is, ahol egyik napról a másikra nem alakultak ki a legkedvezőbb körülmények. Tudnak segíteni az otthon megteremtésében, a község lakosaival is könnyebben mégis mertetik őket. Át kell segíteniük a kezdőt a tanítási munka buktatóin is. Nem nézhetik kárörvendve bizonytalanságát, zavarát, botlásait. Ugyanakkor az sem mindegy, hogyan érkezik a fiatal pedagó gus a faluba. Fölényes, mindent egyszerre megváltoztatni akaró szándékkal-e, minden addigit le-1 becsülő, fitymáló kézlegyintéssel, vagy azzal a tudattal, hogy ő bármilyen okos és felkészült, mégiscsak kezdő, járatlan az életben. Tehát szerényen, jóindulattal közeledik-e azokhoz, akik önzetlenül segíteni akarják vagy gőgösen elzárkózik. a a község vezetőiben, a régi pedagógusokban meg• van az őszinte segítőszándék, az : újakban pedig az illő szerénység * és beilleszkedési készség — nem J lesz,túl nehéz a kezdet. Alexa Ferenc H Budapest a ovnán I vvwwvwvmwwvMvw Az ál-kapitány és matrózai Ezután igazán vidám hangulatban értünk Konstanzára. Nagy dillemában voltunk azonban, mit is nézzünk meg e hatalmas kikötővárosban ilyen rövid idő alatt, hiszen este már vissza kellett térnünk Csernavo- dára. A város lenyűgözött benA matrózavatás egyik jelenete. nünkef. Különösen a gigászi méretű tengeri kikötő, ahol az óriásdaruk erdejétől alig lehetett látni a hajókat, pedig ezekhez képest a mienk liliputi. Konstanza régi város, 2500 éves — erre utal Ovidius szobra, aki a városhoz közeli szigeten töltötte száműzetését és erre utalnak az ásatások során előkerült amforák, melyek most a tereket díszítik — mégis új, mert száz évvel ezelőtt csupán 2000 lakója volt, ma pedig 145 ezer. A rohamos fejlődés meglátszik épületein, modern szálloda- és üzletsorain. Ezek után érthető, hogy szomorúan intettünk búcsút az esti fényben tündöklő városnak. Csernavodától visszafelé már nem volt olyan eseménydús programunk. Kikötöttünk még Szvistovban, a kedves kis bolgár városkában, melynek lakói nagy- nagy szeretettel fogadtak. A görögkeleti egyház pópája készségesen idegenvezetőnkké szegődött. Hol oroszul, hol németül beszélgettünk, így aztán meg is értettük egymást, ö a városika történetének tudósa, s mi örömmel nyugtáztuk a részletes tájékoztatót a régmúltról és a ma változásairól. Az utóbbiról magunk is meggyőződhettünk, mert szinte az egész város egy nagy építkezés, új villák, öt-hatemelehárom hatalmas adagot nyomott a kezünkbe. — Ajándék — mondotta és mi csupán egy-egy doboz cigarettával tudtuk ezt viszonozni. A tíz nap alatt a városlátogatásokon kívüli időben nem unatkoztunk a hajón sem. Vidám játékok, táncestek tették hangula- latossá itt-töltött óránkat. Legemlékezetesebb a matrózavatás volt. Már az utazás harmadik napján feltűnt, hogy egyik-másik férfi csíkos matróztrikót vett fel. Ez a viselet később szinte divattá lett. A csíkok számáról pedig azt állapították meg, hogy ez bizonyos besorolást jelent. Így lett a fehér hajú, népszerű Laci bácsiból kapitány és a kissé pocakos Józsi bácsiból fedélzetmester, a többiekből pedig matróz. Összeverbuválódott egy ál-ha- jósgárda. Hogy csináljanak is valamit, az igazi kapitánnyal és a kultúrossal közösen megszervezték a matrózavatást. A nagy eseményre a fedélzetre sereglett szinte mindenki. Bátor vállalkozó matrózjelölt is akadt. S hogy kellett a bátorság, az később kiderült. Az ál-fedélzetmester élén, induló hangjai mellett felvonult a matrózgárda. Ünnepélyesen tisztelegtek az ál-kapitánynak, aki az eseményhez illő méltósággal viselte funkcióját. Az avató beszédet ő tartotta. Ebben szó volt arról, hogy a matróz már megérett eme ünnepélyes aktusra, mivel reggelenként fél liter 70 százalékos vadvizet — alkohol- és tisztavíz- keveréket — fogyaszt és napi boradagja három liter. Bátorságát persze itt is be kellett bizonyítani, egy deci pálinkát egy hajtásra megitattak vele. Ezután fehér köpenyben, egyméteres faborotvával megjelent a hajó „Figarója”. A vödörben pedig tojáshabot hozott. Megkezdődött a „tisztálkodás", ugyanis a matróznak az avatásra testileg-lelkileg tisztán kell megjelennie. A borotválás után egy vödör hideg zuhannyal avatták fel és Bendegúznak keresztelték. Az új matróz csak ezután vehette fel a kékcsíkós trikót. Mondani sem kell, milyen nevetéstől zengett a hajó, s ezt a partok is visszaverték, szinte szűnni nem akart a kacagás. Este azután tánccal ünnepeltük a bátor matrózt, s egyben ez volt a búcsúestünk is. Másnap már csak rövid időre kötöttünk ki Novi-Sadon. ahol úgy éreztük magunkat, mintha legalábbis Szegeden lennénk, annyi magyar beszédet hallottunk. S mivel túl rövid volt az Hajnali kép Novi-Sad főterén. tes házak sora váltja egymást. Az emberek pedig barátságosak. Erre példa az egyik fagyialtos asszonyka. Kedves szóval kínálta az árut Mi szívesen vettünk volna, hiszen a bolgár fagylalt izét megismertük Russeban, a levánkat viszont már ott elköltöttük. Amikor ezt megmondtuk, széles mosollyal üdvözölt bennünket és időnk ahhoz, hogy megismerjük a várost, azzal búcsúztunk, hogy ide még egyszer visszajövünk. Hazaérkezéskor öröm és bánat érzése töltött el bennünket, örültünk, hogy ismét itthon vagyunk és szomorúak voltunk, hogy el kellett válnunk egymástól. Szép volt, felejthetetlen. Kasnyik Judh
