Békés Megyei Népújság, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-25 / 199. szám

Kritika, művészet, közönség

fi kérdés alighanem egyidős magával a mübírá- lattal: kinek szóljon a kritika, kinek szolgáljon, a művészeknek, avagy a közönségnek. S ugyanolyan ►régi a válasz is, az egyetlen, amellyel a hamis dilemmát el lehet hárítani; a kritikának önálló szerepe van, egyik „félnek” sem rendelheti alá magát, még ha közvetítő is a szerepe a két terület között, hivatása akkor sem korlátozódik arra, hogy az egyik álláspontját a másiknak közvetítse, magyarázza, akkor is kritikusan kell testálnia mind a műalkotók, mind a műélvezők vélekedéseit.

Csakhogy ez a bölcsesség, akármilyen igaz, mégis, csak közhely, hisz ezzel az érvvel egyetlen vitát, amely a kritika körül zajlott, sem lehetett nyugvópontra juttatni, és minden bizonnyá! nem lehet vele kiküszöbölni azokat a nézeteltéréseket sem, amelyek az utóbbi hónapokban nálunk a műbírálat szerepének és feladatának meghatározása körül jelentkeztek. Csak konkrét módon, egy meghatározott időszak és helyzet sajátosságait elemezve leheit valamivel tovább jutni.

Első témának válaszszák azt az igényt, amelyet ma talán az olvasók igen nagy körben a leggyakrabban hangoztatnak; azt, hogy a kritika magukra, azaz cserbenhagyja őket szemtől szemben azokkal a modern műalkotásokkal, amelyek elvontságuk, különös, szokatlan formáik, nyelvezetük miatt számukra érthetetlenek. Sokan — feltehetően a legtöbben — azt várnák, hogy a kritika egyszerűen, átkozza ki ezeket a műveket, tagadja meg létjogosultságukat, követelje betiltásukat vagy valamilyen más úton való kivonásukat a kulturális életből. A legindulatosabbak még arra a kritikára is megharagudnak, amely pedig kísérletet tesz a nehezen érthető formák értelmének megfejtésére. Már ezt az igyekezetét is — ami, értékes művek esetén, a kritika elsőrendű

és csak üdvözlendő szándéka — amolyan árulásnak érzik, kritikusi sznobságnak.

Pedig már itt nagyon éles különbséget kell tenni: az a kritika, amely a modern művészeti formanyelv „lefordításában” igyekszik segítséget nyújtani a témában járatlanoknak, az lehet végső ítéletében igaz, vagy lehet hibás, de annyiban mindenképpen elismerendő, amennyiben az a demokratikus törekvés hatja át, hogy hozzáférhetővé tegye a maga bírálatának tárgyát. Ez a közvetítő-szprep, mint említettem, nem mentesíti a kritikust attól, hogy a műről eszmei és művészi értékelést is adjon, méghozzá lehetőleg helyes értékelést, ám még ha ez nem is sikerül tökéletesen, aik- kor is becsülésre méltóbb ez a fajta műbírálat, mint az a másik, amely a maga rangján alulinak tartja az értelmező—elemző—magyarázó igyekezetei és arisztokratizmusában eleve kizárja a vitából és a megértésből a megfelelően fel nem készült embereket.

Miért érdemes , ma

különösképpen, ennél a

problémánál ,egy kicsit elidőzni? Két okból. Az egyik az, hogy az utóbbi éhekben megszaporodott a modem formájú műalkotások száma, amelyekkel a közönség — importként vagy hazai termékként — itthon találkozik. A másik az, hogy — ennek ellenére —, az új közönség, méghozzá napról napra számottevőbb része a mi korunk művészete felé fordul és a számára ismeretien formák megértésének kulcsát keresi. Ezért is méltatandó és fontos új mozzanat, hogy nálunk ma mind több műbírálat és esztétikai írás ismeretterjesztő, magyarázó szándékkal íródik. Azokkal feltétlenül vitába kell szállni, akik már ezt a szándékot is megkérdőjelezik, akik úgy vélik, hogy ez a törekvés eleve azt jelenti, hogy a kritikus . modernista” ^s válogatás nélkül el akar fogadtatni mindent, ami formailag

szokatlan vagy bonyolult, csupán azért, mert modemnek tartja.

Igaz, erről se hallgassunk, vannak kritikáink, amelyek — egyszerűen így mondhatnám: —. mindent megmagyaráznak, amelyekben az ismertető igyekezet a módén* művészet bizonyos sajátosságainak megértésére való törekvés nem párosul a kritikával. Ez persze elfogadhatatlan, különösképpen marxista igényű kritika estében. De nemcsak erről van szó.

B marxista esztétika,

a forradalmi elmélet nem lehet és hivatott képviselőiben soha nem is volt, formai kérdésekben seim, konzervatív. Azt valljuk, hogy a forma végső soron mindig a tartalom kifejezése, a társadalmi, az emberi élet legfőbb tartalma pedig a haladás, az előre való fejlődés, amely új meg új tartalmaikat szül — ennék megfelelően létre kell, hogy jöjjenek új meg új formák is. Az, hogy a mi korunkban a művészet nehezen érthető formákat is teremt, az — kicsit vulgárisain, de tálán megenged- hetően szólva — két körülménnyel függ össze: az egyik az, hogy a hihetetlen gyors változások századában élünk, ahol a politikától a tudományig és a technikáig, az egyének és a kollektívák külső körülményeitől belső világukig soha nem látott iramban alakulnak és változnak a viszonyok. Ebben a meglódult folyamatban egymásra halmazodnak a 'konfliktusok és igen bonyolult helyzeték keletkeznek, amelyeknek művészi általánosítása is persze csal1; összetett lehet és rendkívül nehéz; a művészet , érré egyelőre úgy reagál, s ide értem a művészet jó néhány határozottam realista irányzatát is, hogy lemond a valóság teljességének «körüljárható ábrázolásáról és arra tömöríti energiáját, hogy csak egy-egy szeletben, egy-egy oldalról ragadja meg a folyamat lényegét. „Intenzív totalitásnak” nevezik ezt a

Gyúró István Orosházi ház

módszert a művészetelméleti szakemberek.

Természetes: az ezzel járó nagyfokú sűrítés megnehezíti a kész műalkotás felfogását. De ez nem a művészet ellen szót, hisz i^t az ábrázolásbeli tömörségf elvontság a valóság bonyolultságának következménye, és az a tény, hogy a művésznek sikerült ebből a2 összetett és kusza matériából valamilyen fontos vonatkozást általánosítani, megérdemli a nézőnek vagy az olvasónak azt a erőfeszítését, hogy igyekezzék megfejteni ezt a képletet. Ez ugyanis, ebben az esetben, nem valami öncélú rejt- vényesdi, hanem a mai világ problematikájának megfejtéséhez visz közelebb.

Van azonban egy más

forrása is a modern művészet nehezen érthetőségének: ez az az eset, amikor a művész nem segít megfejteni a való bonyolultságait, hanem úgy értelmezi feladatát, hogy eleget tesz kötelességének, ha a bonyolultság felszínét tükrözi, ha a mai világot, mint káoszt ábrázolja, mint homályt és megfejthetetlen talányt. Nincs ma már egyetlen ága a művészetnek, amelyben ne lennének irányzatok és iskolák, melyek ezt — a kaotikus világképet, a kétértelműséget — nyílt programként ne vállalnák. Nos, ez az a művészet, amelyet kár „megmagyarázni”, sőt, egyenesen káros. Amellett ellent is mond voltaképpen e művészet belső szándékainak is, hisz alkotói megmagyarázhatatlannak érzik a világot, fel- és megoldhatatlannak problémáit, tagadják a történelemben végbemenő mozgás progresszív irányát s tagadják az emberi értelem képességét is arra, hogy megvilágítsa, részeire bontsa, okaira visz- szavezesse és (végül is) le- küzdje korunk bonyolultságait, amelyeknek nagy része éppen a forradalmi átmenetből, abból a világtörténelmi fordulatból adódik, melynek részesei vagyunk.

Ezt a művészetet megkülönböztetni a valóban modern művészettől, a kettő külsőleg olykor hasonló jegyei mögött megtalálni a különbözőséget és az ellentétet — ez a mai magyar műbírálatnak egyik legelőbbre való feladata: a haladó, a világ megváltoztatására való forradalmi akaratot és a dekadens, a széthulló és visszahúzó erőket azonosítanánk, s nem választanánk széjjel, ha itt nem ügyelnénk a megkülönböztető jegyekre. A marxista kritika, úgy érzem, joggal elvárhatja, hogy olvasói' ebben a munkában — figyelmükkel, érdeklődésükkel és egyben türelemmel is — támogassák.

Igaz, nemcsak a kritikus, hanem a közönség érdekében is kell ezzel kapcsolatban szólni. S ez lenne a másik téma, amelyet a kritika körüli vitákból kiemelnék. Ugyanis nemcsak az okoz nehézségeket, hogy a közönségnek, ha részese s emellett élvezője is akar lenni a művészetnek, le kell

Nyerges András:

Varázs’st

Fekete szemek, vörös szájak, gyönyörű, ostoba varázslat, naponta meggyötörsz, verejték lep el miattad, nincs segítség, fekete, vörös gyöngyök, gyöngyök, megyek az utcán, szembejöttök, arany haj, vörös haj, zizeg, száll, veletek—nélkületek egy fáj, százszor szomjazom rátok, undor taszít, de megszemjaz'om újból, vacog a fogam, láz fűt, fagy ráz, elvetél mindig minden hajtás, virág sosem bomlik belőle —

de mindig hiszem,

küzdeni türelmetlenségét és odaadással, elmélyülten kell foglalkoznia a nehezebben érthető alkotásokkal. Nem kevésbé alapvető, talán még lényegesebb feltétele az eredményes munkának, hogy a kritika értse meg a maga hivatását ebben a szituációban, lásson küldetést abban, hogy a közönség fenntartásait a modern művészet formanyelvével szemben — az eszmeileg is értékes alkotások érdekében — csökkentse, feloldja, és hogy abban az ellenérzéssel vegyes, de mégis élénk kíváncsiságban, amely ma a közérdeklődést jellemzi, meglássa a maga feladatát és a maga különleges lehetőségeit.

Különösen nagy a

csábítás, hogy a kritika — ha egyszer elfogja az inge-' rültség — gúnnyal reagáljon az értetlenségre, vagyis úgy kezelje a közönséget, mint az egyszeri ostoba tanító, aki tanítványait — az övénél hiányosabb ismereteik miatt — nevetségessé tette. Semmi sem szülhet rosszabb vért a kritika és a közönség kapcsolatában, és semmi sem árthat többet a szóban forgó feladat elvégzésének. Az emberek ízlésén, a művészeti alkotások megítélésének hagyományain változtatni amúgy is nehéz. Még akkor is nehéz, ha a legvilágosabb a magyarázat és a legtürelmesebb a hangvétel. Olyan mélyen fekvő rétege ez az egyéni és a társadalmi tudatnak, olyan „konzervatív” szféra, amely csak igen lassan mozdítható. Feltehetően azért is, mert az ízlés nagyon sok, lassan változó, objektív körülménnyel van összefüggésben, nemcsak a fürgébben alakuló szellemi mozzanatokkal. Itt a foghegyről való odamondoga- tás a legritkább esetben használ, inkább csak az ellenkezést növeli. Már csak azért is, mert felnőtt emberek, akiket azért, mert ez vagy az a műalkotás nem tetszik nekik, megszégyeni- tenek, önérzetükben megbántanak, éretlenként kezelnek, joggal sértődnek meg.

S nemcsak a műveltségi presztízs vagy az egyéni méltóság védelme játszik itt szerepet. Az, hogy kingk mi tetszik a művészetben, mit keres benne, az — mint mondottuk — többé- kevésbé összefügg egész létével, társadalmi és szociális körülményeivel. Akinek például egyéni élete nem nyújt elég színt, élményt, fényt — s nem rendelkezik magasrendű műveltséggel vagy mély élettapasztalattal — az a filmben, a színházban, a könyvben bizonyos pótlékot keres majd erre a

hogy jövőre.

hiányra. Szó esett erről mái’v, sokszor, de nem lehet elégszer ismételni: azok a kívánságok, amelyek a közönségnél ilyen objektív okokból fellépnek, nem küzdhe- tök le egykönnyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a vonzerő, amelyet az úgynevezett kommerszmü- vészet még ma is a tömegek nagy részére gyakorol, pontosabban azokra, akik káprázatot kívánnak, ragyogást, a színek tobzódását, egy cselekményes, fordulatos, izgalmas pótvilágot a szürkén és eseménytelenül folydogáló egyhangúság helyett, amelyben hétköznapjaik telnek. Hogy ez ne így legyen — mert ne legyen így, hisz nem illúziókkal akarjuk „etetni” az embereket. hanem megváltoztatni az életüket —, ahhoz egy s másnak meg kell történnie: szociálisan, politikailag, gazdaságilag és még sokféle tekintetben! Célunk a megvalósult szocializmus, abban is különbözik majd a múlttól (és a. mától is), hogy az egyén élete is minden tekintetben gazdagabb lesz: nemcsak anyagi javakban, de tudásban, élményekben, az életvitel változatosságában. De idáig még messzi az út. A feladatunk az, hogy ezen a nehéz terepen, az ízlés tekintetében már most érjünk el eredményeket. Es hogy erre van lehetőség, ezt bizonyítja a tömegízlés eddigi változata. De persze továbbhaladni csak úgy lehet, ha nem állítunk mesterségesen gátakat a megoldás útjába: a kritika gúnyolódása a közönséggel az egyik ilyen gát.

II másik — s erre is van példa — a primitív ma- gyarázgatás, az a műelemzés, amely nem a témában még járatlannak, hanem eleve butának tekinti a közönséget és nagyképűen ok- tatgatja. Ez is antidemokratikus módszer és nem visz közelebb a célhoz. A nép felnőtt és felnőttként lehet csak vele szót érteni. Ami annyit is jelent — visszatérve a haladó modern művészet formáinak, kritikai elemzéséhez —, hogy csak akkor lehet meggyőző érvelésünk, ha képesek vagyunk a valóságot is bonyolult mivoltában felfogni és ugyanakkor meg tudjuk mutatni törvényszerűségeit; ha a magunk eszközei, a műbírálat és a tudományos igényű műelemzés eszközei a marxizmus eredményeit hasznosítják.

Hogy mi a „közérthető”, az attól is függ, hogy mit teszünk érthetővé a köznek. A kritika eszmei feladata és felvilágosító feladata így válik eggyc.

Rényi Péter