Békés Megyei Népújság, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-19 / 195. szám
KÖRÖS TÁJ ___________kulturális melléklet Élet fáról, az író kötelességéről 5eszélgetés Szilvási Lajossal Kiadott könyveinek példánya eléri a félmilliót Tizenhárom kötet szerzője. Vitatják, vannak, akik arisztokratikusan legyintenek a regényei hallatán, — a legolvasottabb mai írók egyike. Csendes mosollyal fogad jót, rosszat egyformán. Keményen beszél, de halkan. Nem lobogó üstökű „zseni”, aki penitenciákat osztogat, vagy kiátkoz. „Csak” elmondja a véleményét Sokat próbált merem így fogalmazni, kipróbált ember. A kora ugyan ellentmondásba keverne, ha..., ha nem ■zárnitanának néha kötöz évek. — Az én évjáratom tiszta fejjel kezdett, fogékonyak voltunk, nem sokkal a háború után eljutottunk a kommunista pártig Nehéz évek voltak, — de ma talán könnyű? Most mér bennünket az idő! Edzett vagy koptatott bennünket az élet? Mennyi még bennünk a sikértartalom? De kérdezzen, mire kíváncsi.. — Az olvasó az íróra kíváncsi, a gondolati szükségből fakadó mondatait várja, — Nem akarok életrajzot mondani, de kicsit mégiscsak kell. Sok minden csak így válhat érthetővé. Hol is kezdjem? A legelején. Szolnokon születtem, 1932-ben. Apám hentessegéd volt, a vágóhídon dolgozott. Gyermekkori emlékeim? Udvari szobában laktunk, alattunk víz állt a pincében, mellettünk pedig istálló volt A háziúr, Dr. N. N. agarászott. Tejbe áztatott kiflit kaptak az agarak! Nem tudom mi tartott vissza, hogy nem loptam el az ételt a kutyák élői. Tudja jegyzetelni, nem mondom tűi gyorsan? Még mindig felhevít... — Nem, köszönöm, mondja csak... — Az elemi iskolának, ahová jártam, volt egy drága igazgató bácsija, Csíky József. „Lajcsikéin, tovább kell tanulnod”. Beszélt apámmal is. Miből? Megpróbálta Csíky igazgató úr a Horthy tehetségmentő alapot is, de nem sikerült. Elment a polgármesterhez, 20 pengőt kapott. Százhu- szonkét pengőbe került volna a gimnázium: a Bocskay-ruha, tornafelszerelés... Beíratott a polgármester pénzéből. „Lesz valahogy”. Szomorú emlék. Mauglit a Dzsungel könyvében egy bika váltotta meg En egy koszorúra es- küldhetnék. Csíky József igazgató urat augusztus közepén vitték fel Pestre mentőautóval, megoperál- .ták, meghalt Évek múlva olvastam a levelet, a máskor szabályos, kerek betűk reszketősek voltak. Halála előtt írta alig valamivel Csíky igazgató úr a tanítóknak. A pénzt, amit a koszorújára gyűjtenek össze, ne költsék el sírvirágra, örökzöldre, — menjek azon én a gimnáziumba, vegyék meg rajta a felszerelésemet „Remélem, legalább 120 pengőt szántak a síromra!” — Ott ferm a hegyen, Móra Sándor atomfizikus alakja... — Igen, ebben a könyvben írtam meg ezt az emlékemet A hivatástudat és az anyagi érdekek között fennálló erkölcsi ellentétről szól a regény, lzig-vérig mai mondanivaló. — Az Apassiomataval lezárta a romantikus, háborús regényciklust? — Ügy tartom, az Apassiomataval kezdődik az igazi munkásságom. Vállalom azt a felelősséget, amelyet a mai társadalom ábrázolása ruház az íróra. A regénynek az a dolga, hogy társadalmi problémákat feszegessen, neveljen a magán- és a közerkölcs tisztaságáért. Az egész életem arra kötelez, hogy kíméletlen legyek munkáimban a jogtalan haszonélvezőkkel, a korrupt elvtelen karrieristákkal, akik szennyezik az általunk megteremtett világot! — Nem híve a modernista törekvéseknek. Regényírói módszere hagyományos. — A „új regény” elég sok jó alkotást szült, még több rosszat Csak annyi/ankovich Ferenc: Orök-űző harc Megüzentem a bús emberiségnek: arcunkra játszva fest új orcát az erő, egyensúly, bátorság, — szürcsölve titkos forrását a létnek. Nemcsak, mikor támadnak vagy ha védnek ha mohó lángra gyűl a száraz elme — Vallom, hogy a lét egyetlen értelme: a végső gyöngy, amelyhez nem fűz érdek. Ha bárhonnan lángvesszőkkel űznétek: utamat én akkor is végig futnám, ilyen a vállalt sors a költők útján — Az én dolgom a szeretetben ébredt igazság, még a halálban is élet — eszmény s valóság örök-űző harcán. ban beszélhetünk a regény megújhodásáról, amennyiben visszatértek a puritánokhoz. A romantikát az erőszak ábrázolása is helyettesíti. Sokszor megsértik az olvasó jogát.» — Éspedig? — Komoly dolgokról kétféleképpen lehet írni: érdekfeszítően és unalmasan. Az olvasó joga, hogy ne csak gondot kapjon, hanem szórakozzék is, amikor olvas. Én szeretek mesélni. Az írógépében kéziratpapírt látok Pislogom az oldalszámozást Háromjegyű szám. — Most miről „mesel”? — Nem kérkedés, ha elmondom? Jól esik ezt hallani egy olyan írótól, akinek három könyve két kiadást, egy könyve piedig már eddig három kiadást ért meg. — Az olvasó nevében is kérhetném? — Az infláció évében, egy virágkereskedőnél voltam Pesten kifutó. Kik rendeltek akkor virágot? Ki tudott akkor virágot venni? A legvadabb inflációban! Nos, én azokkal is is megismerkedtem, akik tudtak. 1945—16 levegőjét írom meg a Kipárnázott kaloda című regényemben. Az utolsó fejezetnél tartok. Remélem, az idén ezenkívül még egy könyvem megjelenik. — Iyen gyorsan ír? — Valamikor gyorsan írtam. Első regényeim egyik kritikusa azt mondta: mi történik Szilvásával, ha rádöbben, milyen nagy dolog a regényírás? Rádöbbentem, lassan írok. Segít a nagy élményanyag, a baráti kör: hol egyetemi tanárral ülök a kiskocsmában, hol rakodómunkással, sokszor a kettővel együtt és még mennyi más emberrel! A Születésnap júliusban című könyvem már elkészült. A társadalom három rétegét tapogatom benne végig, a mai élet ellentmondásait feszegetem. Nincs ennél izgalmasabb!... Tiszai Lajos Willard Moiley: A majdnem fehér fiú . Egy gyermekkori jelenet örökké bevésődött az emlékezetébe. Apja ölben odavitte a szalon ovális ! tükre elé, s odahívta a néger édesanyját is. „Nézz a tükörbe, fiacskám” — mondta, s mindhárman belenéztek, komoly, mosolytalan tekintettel. — „Nézd meg az édesanyádat, és nézz meg engem. Nézd meg az ő bőrszínét, meg az enyémet. Mi mindhárman nagyon szeretjük egymást" — folytatta az apa, s a tükörből visszaverődő tekintetek ragyogtag a boldog büszkeségtől. — „Igen, mi szeretjük egymást, az emberek viszont olyanok, amilyenek. Vannak köztük jók és vannak gonoszok". Ezt a napot sosem felejtette el. A néger srácok, akikkel barátkozott, „fehér-nigger”-nek csúfolták, fehér pajtásai pedig időnként furán néztek rá, de nem szóltak semmit. Aztán egyszer-egyszer kicsúszott a szájukon a nigger szó, és akkor bűnbánóan pillantgat- tak Jimmyre. Egyébként remek fiúk voltak mind. Az iskola elvégzése után állást kapott egy belvárosi szállóban, mert nem jöttek rá, hogy valójában kiféle- miféle. Ő azonban nem érezte jól magát. Valahogy mintha saját lényének felét megtagadta volna. Azt is tudta, milyen nehéz a színes bőrűeknek munkát találni, s furdalta a lelkiismeret, mert neki oly könnyen sikerült. Ezek a dolgok mind úgy éltek Jimmy lelkében, mint kemény, fájdalmas csomók. Járt lengyel kiskocsmákba, olasz családokhoz házibulira és ír esküvőre. Járt színes bőrű lányokkal is, de ezek nagy része tartott tőle, nem tudták, hogy tulajdonképpen kicsoda Jimmy. Willard Motley Chicagóban született. Kaliforniában mezőgazdasági munkásként, pincérként, majd szakácsként dolgozott. Chicagóba visszatérve kezdte el irodalmi munkásságát, cikkeket, tárcákat írt különböző folyóiratokba, majd regényeket publikált, amelyek közül többet meg is filmesí- tettek. Műveiben az elnyomott amerikai nemzetiségek, a négerek, olaszok, portorikóiak életével foglalkozik. Jelenleg Mexikóban él. Velük sem érezte jól magát, és a fehér lányokkal sem. Aztán egy csapásra beleszeretett Coraba. Néha töprengett a szerelmem. Most itt volt, és nem tehetett ellene semmit. Megrémült. És egyre inkább azt kívánta, noha önmaga előtt is szégyellte bevallani, hogy bár ne lenne benne egy csepp néger vér sem. A Trionan táncpalotában ismerte meg Corat. A lány haja nem volt olyan világosszőke, mint az övé, de finom hullámokban keretezte arcát. Bőre lágy, rószaszín, keblei keményen álltak, nedves ajka csábítóan csillogott. Egész este együtt táncoltak, s amikor eljött a hazatérés ideje, Jimmy megkérdezte Corat, hogy elkísérheti-e. — Igazán kedves tőled — mondta a lány, kék szemében vidám mosollyal. Amikor Jimmy ráadta a kabátot, egy kicsit hozzádölt. Aztán kisétáltak a bálteremből, s nem volt mit mondaniuk egymásnak. Amikor megérkeztek Coraék háza elé, valahogy egyiküknek sem akaródzott elbúcsúzni. Szorosan egymás mellett álltak, s először a lány szólalt meg: — Nagyon szép este volt — mondta s közben szórakozottan dobolt a kerítésen. — Igen, különösen azután, hogy megismertelek. — Ugye, találkozunk majd? — kérdezte Cora és felpillantott rá. Jimmy elfordította a fejét. — Jobb, ha most mondom meg, mielőtt valaki más tenné: néger vagyok. — Ugyan, csak ugratsz — felelte a lány kis ingerült nevetéssel. — Egyáltalán nem. Azért mondtam, mert szeretlek. A lány kissé hátralépett. Szemével végigpásztázta a ház ablakait, hogy nem ég-e a villany valamelyik mögött. — Kérlek, találkozzunk majd valahol. Cora pillantása elfordult az ablaktól, s a járdát bámulta, mint Jimmy. Szája sarkában kemény vonás telepedett. — Ugye, nem mondtad komolyan... hogy színes bőrű vagy? — Hát számít az? — Nem, csak... — furcsán, mélyen a szemébe nézett, aztán azt mondta: — Hívj fel holnap délután. A Jackson Parkban találkoztak. Sétáltak, majd egy távol eső padra telepedtek le. „Tudod, sosem szerettem a niggere... bocsánat, a négereket. Te egyáltalán nem úgy festesz. Miért árulod el az embereknek?” Takács Dezső Augusztusi szimbólum
