Békés Megyei Népújság, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-10 / 160. szám

1968. Július 10. 5 Szerda Nemcsak a nyereményen osztoznak... Égbe nyúló sziklák alján :V. A minap az egyik nagyüzem karbantartó műhelyének veze­tőjével beszélgettem. Többek között szóba került, hogy bajok vannak a társadalmi tulajdon védelme körül. Mint a művezető elmondta: néhányan már odáig mentek, hogy munkaidőben, a gyár anyagából kávédarálót csi­nálnak maguknak és vörösréz­ből gyártottak házi pálinkafő­zőket. Ezekről elítélően nyilat­kozott az üzemvezető. — Az ilyen emberek sokat ár­tanak. Miattuk kell hozni a sok szigorú intézkedést — mondta a művezető, de aztán így fordítot­ta a szót: — Az viszont termé­szetes, ha itt valamelyik mun­kásnak egy darabka lemezre van szüksége, nem megyünk a sarki cukrászhoz vagy a ma­szekhoz. Megcsináljuk itt, és kész. Elvégre egy darab lemez nem a világ. Sajnos, nemcsak a szóban for­gó művezető vélekedik így a közvagyonról. Elítélik a nagyobb lopásokat, de szemet hunynak az apróságokon. A közelmúlt­ban olvashattuk az egyik buda­pesti ügyész nyilatkozatában, hogy a felügyelete alá tartozó kerület egyik gyárában 300 fo­rintos lopást társadalmi bíróság elé vittek. A társadalmi bíróság megszüntette az eljárást, azzal, hogy kis ügy, lopnak ennél töb­bet is. Nem jó ez a kétféle szemlélet. Az ilyen engedékenység, a helyi vezetők gyakori jószívűsége az egy darab lemeztől a vörösréz pálinkafőzőhöz vezet. Törvé­nyeink szerint senki sem dézs­málhatja büntetlenül a társa­dalmi tulajdont. Se nagyban, se kicsiben! Mi történne mondjuk, ha a hajógyárban, ahol több ezer ember dolgozik, mindenki min­A MÉSZÖV szervezésében az általános fogyasztási és értéke­sítési szövetkezetek vendéglátó egységeinek dolgozói közül, ösz- szesen 47 szakember háromna­pos tapasztalatcserén vesz részt. A csoport július 17-én indul, tagjai ellátogatnak Duna tömlőd­re, Siófokra, Nemesvámosra, óráig tart. A páciens sokkot kapott, én még leülni sem bí­rok, végigterülök a pamlagon. Szó, ami szó — nehéz eset volt. A beteg meggyógyult. Nagy öröm számunkra. Vajon, hogy érezheti magát most Szemjon, a mii Szenya bará­tunk? Már öt esztendeje nem jelentkezik. Az utolsó alkalom- ' mai jól érezte magát. Falusi postás. „Napi húsz kilóméiért is megteszek...” Jóleső emlék. Pedig halálra volt ítélve. Sok ilyen Szemjonunk akadt. Különben hogy bírhattuk vol­na ki? Most azonban valahogy nem ezek sorakoznak fel em­lékezetemben. Szemjon esete után hamarosan meghalt Pav­lik, akit idült tüdőtályoggal operáltunk meg. Artériasérülés­ből eredő vérzés. Ugyanígy fe­küdtem utána otthon. Fogaimat csikorgattam, nem találtam a helyemet... A tüdővel azután mégis előbbre jutottunk. Ez most már meghódított terület. Szinte ga­ranciával tudunk operálni. S ehhez én is hozzájárultam va­lamivel. Ejh, hagyjuk. Hozzá­járultam-e? Azt hittem, jó módszert dolgoztam ki a hör­gők b 5varrására, de aztan ki­derült, hogy már előttem fel­fedezték. Ennyiből állt az, amivel én „hozzájárultam”. No jó, beszéljünk nyíltan: kifundáltam mindenféle apró fogást, s ezekből egész csinos kis rendszer kerekedett ki. Megtanítottam rá sebészeket. Most már sokan csinálják. Jól csinálják. A betegek meggyó­gyulnak, hála nekik. És vég­eredményben mi a fontos? Tér­dén nap hazavinne egy darab lemezt. Alighanem gyorsan ki­ürülne a raktár, s aztán törhet­nék a fejüket, hogy miből épít­senek hajót. Azért is káros az engedékeny­ség, mert biztatást, bátorságot ad az enyveskezűeknek, a hará­csoló tolvajoknak, akik a leme­zek példáján felbuzdulva, ki­lopnák a gyárból a még fonto­sabb értékeket, alkatrészeket, műszereket. A művezetőnek ar­ra kell szoktatnia a munkatár­sakat, hogy mint sajátjukat őrizzék a közvagyont, s akinek lemezre van szüksége a ház kö­rüli munkához, vegye meg az üzletben. Elvégre egy darab le­mez — de csak ilyen alapon — igazán nem a világ. Világos, hogy a társadalmi bí­rósági tárgyalásoknak is ezt a felfogást kellene erősítenie az üzemi, gyári közvéleményben. Ha valahol, akkor a társadalmi bíróság fórumain szemléltetően lehet tudatositani, hogy minden kár, amely egy-egy üzemben, műhelyben keletkezik — követ­kezzék az lopásból vagy hanyag­ságból — most közvetlenül is — érinti az ott dolgozók zsebét. Mert mi volt korábban? A tár­sadalmi tulajdon veszteségeit rendszerint az állam, a népgaz­daság fizette meg. Most más a helyzet: a kár közvetlenül a gyárat terheli, a gazdasági ered­ményeit rontja és csökken a nye­reség, a kifizethető részesedés. S a gyár alatt érteni kell az igazgatót is, a művezetőt is, meg a segédmunkást is, akik ezután nemcsak a szorgos munkával létrehozott nyereségen osztoz­kodnak az állammal, hanem a könnyelmű gazdálkodás okozta veszteségen is. Veszprémbe, Székesfehérvárra, Budapestre, Esztergomba és még több városba, ahol vendéglátó­ipari egységeket, üzemeket, be­tyárcsárdákat és egyéb létesítmé­nyeket látogatnak meg, kicseré­lik tapasztalataikat az ott dolgo­zókkal. — „a legfőbb érték az ember”. Milyen nehéz önmagunkat elbírálni. Ha ilyen napjaim nem lettek volna, már-már nagy tehetségnek képzelném magam... Nos, az ember haj­landó másokat sértegetni és hangsúlyozni, hogy ő maga milyen becsületes... Azután kezdődtek a szív­műtétek. Megint személyek és napok sorakoznak. Az első páciens egy nő: mitrális szte- nózisa van, súlyos dekompen- zációval. Művelt asszony, tisz­tában van az állapotával. Öz­vegy. „Még néhány évig kel­lene élnem, fel kell nevelnem a fiamat.”. Miért nem utazott Moszkvába, hisz ott már vé­geztek ilyen műtéteket? Nem tudom, de életem végéig há­lás leszek bizalmáért Kétség télén, szerencséje volt. nogy nem halt meg a műtőaszta­lon. Pirulnom kell, ha visz- szagondolok arra az operáció­ra. Milyen ügyetlen, milyen tapasztalatlan is voltam! S az az asszony él ma is. Fia már felnőtt. Köszönet annak az asszonynak. Mert mégis: a szív a legne­hezebb. Én bizonyara ebbe fogok belepusztulni. No tes­sék, csak sajnáld magad. Ál­dozat a felebaráti szeretet oltárán. Jó, jó, hallgass. Is­merlek. Mennyi öröm és mennyi csalódás! Több rendellenesség­nél az előző műtétek eredmé­nyei nem voltak kielégítsek. Fel kell tárni a szívet, re­konstruálni a billentyűit és a sövényeit. Az ifjúság hazafias neveléséért A gyulai járási tanács és a járási MHSZ együttműködési tervet készített. Többek között megállapodnak abban, hogy mindkét fél kölcsönösen fára­dozik a középiskolai honvé­delmi előképzés feltételeinek biztosításán. Tervbe vették honvédelmi jellegű szakkörök, szaktanfolyamok indítását, honvédelmi kiállítások, film­vetítések rendezését, ismeret- terjesztő előadások szervezé­sét. Külön ütemterv készül az 1970-ig terjedő időszakra és a polgári védelmi oktatás le­bonyolítására is. Az átlagosnak O kétszerese a bűsítőital-fogyasztás Nyolcezer liter szikvíz, há­romezer üveg üdítő. Ezt a nem kis mennyiségű hűsítő ital egyetlen nap alatt isszák meg a csabaiak. Persze, fülledt ká­nikulai napokról van szó. Ez a mennyiség körülbelül kétszerese az átlagos nyári fo­gyasztásnak és természetesen megnöveli a szikvíz- és szesz­ipari vállalat gondjait. Fenn­akadás azonban eddig még nem volt, s mint Lipták elv- társtól, a vállalat igazgatójá­tól megtudtuk, ezután sem lesz. A vízszolgáltatás akado­zása ugyanis nem jelent prob­lémát, mert a vállalat saját kúttal rendelkezik. Az üdítő italt jelenleg négy brigád két műszakban készíti, de ha az igények tovább növekednek, rátérnek a három műszakos termelésre Majd a szív-tüdő motor megtanulásának hősköltemé­nye. Igen hősköltemény, az összes emberi szenvedélyek­kel. Ha egy író meg tudná ír­ni" ezt! Nem tagadhatom, benne volt a kezem. Termé­szetesen, Oleg, Pjotr, Marija, Gyima és mások nélkül sem­mire sem jutottam volna. Ilyesmiben csak a kollektív munka hozhat eredményt Szeretnek-e ők engem? Régebben szerettek, de most talán már nincs is mi­ért. Egyre távolabb kerülök tőlük. Kiszáradok. Ök meg azt gondolhatják: fennhordom az orrom. Első műtétünk a géppel, a motorral nem sikerült. Utána egy egész éven át gyakorol­tuk kutyákon, javítottuk a készüléket. Következett a si­ker. Egy kisfiú, Kolja. Ugyan­csak Fallott-elváltozással. A műtét nem volt radikális, pá­ciensünk mégis életben ma­radt. S ez akkor már sokat je­lentett. Akkor még az egész Szovjetunióban csak néhány klinikán végeztek sikerrel ha­sonló műtéteket. Mennyit iz­gultunk, milyen büszkék vol­tunk! Minden egyes beteg mel­lett három orvos virrasztott át több éjszakát, köztük magas beosztásúak. Jó eredmények csak kezdet­ben voltak. Következtek a ha­lálos esetek, egyik a másik után. Ekkor már igen súlyos eseteket is vállaltunk. Mert ho­gyan is tehettük volna, hog' ne vállaljuk őket? Akkor mi­re való a műtét? (Folytatjuk) I. A Békés megyei Tégla- és Cse­répipari Vállalat évek óta baráti kapcsolatot tart fenn a Kelet- szlovákiai Téglaipari Vállalattal. A barátságot szerződéssel erősí­tették meg, amely kölcsönös láto­gatásra, csereüdültetésire, műsza­ki, szervezési tapasztalatátadásra terjed ki. Az idén, július elején a cseh­szlovák vállalat szakszervezeti dolgozói jártak Magyarországon, s a látogatást magyar részről — ugyancsak szakszervezeti funkci­onáriusok — negyvennégyen a hónap végén adták vissza. A négynapos utazás inkább csere­üdültetés jellegű volt, melynek keretében csehszlovák barátaink — mint azt a továbbiakban látni fogjuk — igyekeztek minden ott töltött percet kellemessé, mond­hatnánk, felejthetetlenné tenni és nem is sikertelenül. Az igaz, hogy közben a csoport 1500 kilo­métert tett meg a GA 89—34 rendszámú Ikaruson, de olyan csodálatosan szép vidékeket lát­hatott, amely az alföldi emberek minden képzeletét felülmúlja. A vendéglátás pedig annyira szívé­lyes volt, hogy annak méltatásá­ra nehéz lenne kellő szavakat ta­Irány Miskolc Kossá Békéscsabáról június 26-án reg. gei indultunk. Az útlevélen tör­tént elírás miatt viszont valami­vel később, minit ahogy azt ere­detileg tervezték, de hát szeren­csére nem kergetett bennünket a tatár. Az Ikarusz aztán csak úgy hagyta maga mögött a kilométe­reket. Szeghalom, Debrecen, Ti- szaszederkény, Miskolc, Kassa volt az útirány. A határállomá­son a csehszlovák vállalat képvi­seletében fogadtak bennünket, s ha a vámvizsgálat magyar részről nem lett volna olyan hosszadal­mas, talán időben érünk célhoz. Így azonban elkéstünk. Vendég­látóink mégis türelmesen vártak ránk. A fogadtatás igen szívélyes volt. A vállalat feldíszített kul­túrtermében terített asztalnál Adamec Gregor igazgatóhelyettes pohárköszöntőjében többek között ezeket mondotta: — Az a kapcsolat, ami évek óta tart közöttünk, immár barátság­gá vált. Érezzék olyan jól magu­kat náilunk, mint a mieink Önök­nél. Ez a kívánság teljesült. Mind­járt az ebédnél kezdődött, majd a vacsoránál folytatódott. Köz­ben jó néhány kilométert tettünk meg autóbusszal a Súgó-völgyig, a vállalat üdülőtelepéig. Vendéglátóink figyelmességére jellemző, hogy ez alkalommal a jászói téglagyárból néhány dol­gozót is meghívtak vacsorára. Köztük négy cigányt, hadd húzzák a talp alá valót. És amikor már kissé emelkedetté vált a hangu­Í lat, Such Mihály, a csoport egyik tagja magához intette a prímást. Csupa kedveskedésből egy szlovák dalt dúdolt a fülébe, hogy azt jáfcsza el. A prímás először értet­lenül nézett rá, aztán kibökite: — Instálom, nem tudok én csak magyar nótát. Amikor pedig Such Mihály szlo­vákul akarta megértetni, hogy koronája ugyan nincs (akkor még nem adták lei az átváltott pénzt), de kér egy fél deci konyakot, a pincér magyarul szólalt meg: — Csak kérjenek a kedves ven­dégek. A Branyiszkói hágón át Másnap reggel láttuk, hogy milyen csodálatosan szép a vidék. Ámulattal néztük a keskeny völgy mélyén csörgedező kristály, tiszta vizű patakot, a magas fák­kal sűrűn borított hegyoldalakat, a mesterségesen kialakított apró tavakat. Sok időnk ugyan nem volt rá, mert folytattuk utunkat Kassán át a Magas-Tátra felé. Alig néhány kilométerre azonban megálltunk, hogy megtekintsük a híres jászói cseppkőbarlangot. Labirintusokban, tágas csarno­kokban, meredek lépcsőkön ve­zetett az utunk, közben minden­féle érdekes kőképződményeket láttunk. Közel a kijárathoz száz­számra denevérek tanyáztak. A hűvös, nyirkos barlangból jóleső érzés volt újra a szabad levegőre kilépni. Nemsokára ismét Kassára ér­tünk, ahol nél íny órát töltöttünk. Közben vásároltunk egyet s mást. A legkeresettebb cikkek a táskák, játékok, campi ng - f el szerelések, írószerek voltak. Ha egyszer kül­földre kerül az ember, csak nem jön haza üres kézzel! Délután indultunk Kassáról és először a Drienovszka Nova Ves-i igen jól gépesített, korszerű tég­lagyárban tartottunk hosszabb pi. henőt, Itt alkalmaim volt beszél­getni Papezs Frantisek-kel, a gyár szakszervezeti elnökével. — Véleményem szerint — mon­dotta — a szakszervezet egyik legfontosabb feladata, hogy meg­etesse az emberekkel: a becsü­, letes munka a jólét egyedüli for­rása. Egyébként a vállalat meg­hallgatja a szakszervezetet és ele­get tesz minden jogos követelé­sének. Safrankó László, a vállalat ve­lünk együtt érkezett szakszerve­zeti elnöke a legnagyobb elisme­réssel beszélt Papezs Frantisekről: — A gyár lakatosa, az egyik legjobb munkás. Számos elisme­rés mellett miniszteri kitüntetést is kapott már. Ö nemcsak beszél, hanem példát is mutat. A havi keresete — ahogy meg­tudtam — eléri a 2000 koronát Nemrég a Békés megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat vendégeként nálunk járt, s úgy látta, hogy Magyarországon is hasonlóan ke­resnek a munkások. Itt az élelem, ott az iparcikk olcsóbb, ami talán kiegyenlíti egymást, ö annál is inkább elégedett, mert van egy kis kertje, ahol megterem a zöld­ség, a krumpli, amire nem kell költenie. Pásztor Béla K. F. Háromnapos lapaszlalafcseréí szervez a MÉSZÖV mészetesen — s ez a vigasztaló

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents