Békés Megyei Népújság, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-26 / 174. szám

, > 1968. július 26. g Péntek Mozgalmas nyugalom Találkoztam már nyugdíjas emberekkel, akik az évtizedekig tartó munka után nyugdíjban üresnek találták az életet, nem tudtak mit kezdeni idejükkel. Csernák Mihállyal éppen az el­lenkezője történt. Amíg a Dunai Cementműben dolgozott — távol otthonától, Szarvastól, ahol szü­letett és él —, szinte minden idejét az utazás, az ottani munka töltötte be. Ezt a mozgást átvitte nyugdíjba vonulása utánra - is. Egy cseppet sem csendesebb az élete most, mint akkor volt: dolgozóinak is jólesik a pihenés az egész heti fárasztó munka után, csak a sorrendet nem tar­totta helyesnek, hiszen akkor sze­rinte fontosabb lett volna a víz bevezetése olyan körzetekbe, ahol a kutak nagy távolságra voltak egymástól. Aztán Csernák Mihály mégis tanácstagként folytatta tovább. Peregnek az események ismét... Az utcában, ahol lakik, nem volt kút. Javasolta: fogjanak össze Jó ütemben halad a közművesítés Szeghalmon Sokat fejlődött az utóbbi időben Szeghalom vízellátása. Jelenleg 39 kilométer hosszú hálózattal, 175 közkifolyóval és 125 tűzcsappal rendelkezik. A törpevízmű létesítése óta 335 házba vezették be eddig a vizet. Nemrég indították be a szennyvízcsatorna építésé­nek munkálatait. Az 1300 mé­teres szennyvízcsatorna 2,6 millió forintba kerül. tanácstag. A kis ház — ahol ketten él­nek feleségével — sokszor hangos a tanácstagot felkereső emberek beszédétől. „Az ajtó mindig nyit­va áll” — ezt illene most ide ír­ni, bár kissé sablonosnak tűnik. Pedig így igaz. Ha reggel, ha es­te jön valaki választói közül, mindig van ideje számukra. Igaz, a ház körül is akad munka bő­ven. Most éppen a fürdőszoba készül, de a vendég láttára kész­ségesen abbahagyja, s invitál bel­jebb. Ä naptól lugassal védett, hű­vös szobában beszélgetünk, s szin­te filmszerűen peregnek egy nyugdíjas élet eseményei. Először a községfejlesztési ál­lami bizottság elnöke — Szarvas akkoriban még község —, s ez a pozíció bőveu adott munkát. Emitt a járda építését, amott a vízhálózat bővítését kérték, ide egy új bolt kellene, ott pedig a fásítást javasolták. A kéréseket továbbította a tanács-vb elé. A javaslatokat rendszerint elfogad­ták, és végrehajtásukra határo­zatokat hoztak. Ám járda, víz, világítás mindig mégsem lett belőle. Egyszer — sosem felejti el — igazán megharagudott, és azt mondta: „nem csinálom to­vább”. A községfejlesztési alapból 308 ezer forintot elvettek — a taná­csi dolgozók hétvégi pihenőjének építésére — a tanácstagok meg­kérdezése nélkül. Néhány kör­zetbe ezért nem juthatott el a víz. Megértette ő, hogy a tanács és építsék meg saját maguk a szükséges 520 méteres vezetéket. Tizenöt család vállalkozott erre, és a költségek kifizetésére is. Ma már mind a 15 lakásban folyik a vezetékes víz. Aztán jött a járdaépítés. A ta­nács több utcába tervezte, de anyagot nem tudott szerezni. Csernák Mihály vállalta, hogy a DMC — ahol dolgozott — se­gítségét kéri. Sikerült. A járdák építéséhez 12 vagon cementet kapott a város. Természetesen a legtöbb új járda éppen ebben a körzetben készült. De nemcsak a saját körzete, hanem az egész város ügye ér­dekli. A gázcsere-telephez vezető járda építése éppúgy, mint a vágóhíd környéki új lakótelep ivóvízellátása. Személyes ügyek elől sem zárkózik el. Sokan mondják: ha kérésed vagy pana­szod van, fordulj Csernák bácsi­hoz. És a tanácstag fáradhatatlanul járja a hivatalokat, elutazik Bu­dapestre, Miskolcra vagy éppen Tatabányára is, mikor, hol kell elintézni valamit. Aktív pihenés ez a javából. Igazi mozgalmas „nyugalom”. Kanyik Judit 1970-ig csaknem kétszer annyi vizet fogyaszthatunk, mint most A kommunális szolgáltatások körében sokat fejlődött az elmúlt két évben a megye vízellátása is. 1967-ben 49,4 százalékkal te' b vi­zet kapott a lakosság, mii * két évvel korábban és már közei 6500 lakás volt bekapcsolva az ivóvíz- hálózatba. 1970-ig — a további be­ruházások eredményeképpen — az egy főre jutó vízmennyiség a je­lenlegi 65 literről 100—120 literre növekszik. Mihez érthet? Állami autó. Az idősebb gépkocsivezető mellett csinos, fiatal nő. Bámulatra méltó je­lenség, talán Kleopátra leheteti Ilyen. Feltűnő mélyen dekol- tált ruhája, hosszú, fehér fül­bevalója. Kihúzza megát, amint a város főutcáján suhan a gépkocsi. fgy feszíthettek valamikor a fiákeresek utasai a Stefánián. Valaki kérdezi: — Vajon mihez érthet ez a nő? A tulajdonos nem járul hozzá... Békéscsabán a Békés megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Válla­lat kisebb boltjaiban nagy problé­ma a raktárhelyiségek kis befo­gadóképessége. Sok helyen kény­telenek az eladótérben tárolni az árut és a göngyöleget, mert már a raktárban nem fér. A vállalat szí­vesen áldozna a raktárhelyiségek bővítésére, sajnos, azonban ez nem rajtuk múlik. A boltok jó része ugyanis magánházakban működik, j és a tulajdonos nem járul hozzá I egyetlen négyzetméter bővítéshez ! sem. Fél hét. Már egy óra telt el a műtét óta. Kilencig ülök itt, akkor elmegyek. Ha ugyan rendben lesz minden. Ejh, ne találgassunk. Vérzés, vese, tü­dővizenyő. Sok baj fenyeget... Gyújtsunk rá. „Elcserélem az édes kenyerem... egy keserű... de hosszú szippantásért.,.” Egy dal. Jó volna zenét hallgatni. Magnetofont kellene vásárolni. Vannak professzorok, akik mindent szalagra mondanak. Bolondság, az én irodám túl ki­csi ehhez... De legalább dalok volnának... No de hányszor akadnak ilyen perceim, mint ma? Amikor kedvem is, időm is van. Közölte-e valaki Rajával? Nincs kedvem odamenni. Ma­rija barátkozik vele, bizonyára megmondta neki. Reggel kelle­metlenül zajlott le a beszélge­tésünk. Mégis — mit tegyek? Csak nem fogok unalmas disszertá­ciókat olvasni?... A könyökö- ' mön jönnek ki. A tudósok élete csupa disszertáció. Először a sajátjukat írják, azután irányí­tanak, véleményeznek, tudomá­nyos tanácsüléseket ülnek vé­gig­Nevetnem kell: én és tudós! Nem érzem magam annak. Or­vos vagyok, sebész. Menjek le a munkatársaim- ioz beszélgetni? Nem fog si­kerülni. Szomorúan érzem, hogy egyre távolabb kerülök tőlük. A kor teszi ezt, vagy mi? Netán gőgös lettem, amint né­melyek állítják? Nem igaz. Már csak azért sem, mert őszintén, önmagámnak bevall­va — semmi alapját nem látom az elbizakodottságnak. Jó or­vos vagyok, igen. De közülük, a társaim közül, sokan még jobbak lesznek. Ez az én fő gondolatom, az előtérben. Vala­hol mögötte egy másik duru­zsol, hetykélkedve: „Mégiscsak véghezvittem egyet-mást, ami másoknak nem sikerült. Leg­utóbb : ezzel a műbillentyűvel. Egy halom tudományos dolgo­zatot írtam, néhány könyvet is. És hány disszertáció- indult tő­lem útjára...” Szemétember vagy. Ereszd csak szabadjára ezt a gondolatodat és mindjárt azt fogod képzelni, hogy való­ban érsz valamit, hogy te vagy a Tudós. Ne áltasd magad: dol­gozataid fabaktát sem érnek. Eltelik néhány év és senki sem olvassa 'már őket, mindez reménytelenül elavul. A sebé­szet haladását lehetetlen meg­állítani; először gyomrot ope­ráltak, azután nyelőcsövet, majd pedig tüdőt. Most már ’ szívet, és ebben a billenytűket. A gyo­morsebészetről és tüdősebészet­ről írt könyveim már senkit sem érdekelnek, és ugyanez lesz a szívvel is. Gondolataim azonban önzőek: „Mégiscsak elősegítettem ezt a haladást”. No persze, még akkor is, ha nem voltam úttörő felfedező. De mit számít ez? Változtattam-e csak egy fikarcnyit is a vilá­gon? És akarom-e egyáltalán megváltoztatni? Igen, akarom. Mindenki ezt akarja. Hogy ne legyen háború, hogy az embe­rek jobbakká legyenek. Szasa, lám, tudós. Be jó, hogy életben marad! Az orvostudo­mány nem mondott csődöt. So­kat kaptam tőle, Szásától: or­vosi ismereteim világosabbakká lettek. A tudománynak valami váza rajzolódott ki előttem, amelyet számokba és csak szá­mokba lehet öltöztetni. Szasa magyarázata szerint: az igazi tudomány ott kezdődik, ahol számolni lehet. Ez állítólag Mengyelejev mondása. Olvassam tán el Szasa füze­tét? Ügy érzem, erre most né­mi jogom van. A levélre tán nem: az túlságosan intim lehet. A füzetben azonban bizonyára tudomány áll. De egy szót sem értek majd belőle. Kár, , hogy járatlan vagyok a matematiká­ban. A képletektől menten rosz- szul leszek, és sietek tozább- lapozni, vagy pedig végleg fél­rerakom a könyvet. Azért mégis érdekel, mit írt. Legalábbis átlapozom. De nem fognak azok ott, a műtőben elvéteni valamit? Már eltelt... Mennyi? Mindössze tíz perc, Zsenye távozása óta. Ülök még egy kicsit. Tapasztalt gye­rekek vigyáznak iá. S én any- nyira elfáradtam, hogy íeláll- nom is nehéz. Hja, a kor. Egy kis tea jólesnék... Kár, hogy annak idején nem vezettem be... Ki kell bírnom enélkül. „Elcserélem az édes kenye­rem...” (Folytaljuk) Halál, hihetetlen eredmények, kocsiversenyek örökzöld olajfák erdeje mel­lett, egy csendes völgyben épült fel a „szent liget” stadionja. Az atléták föld alatti, több mint két­száz méteres boltozatos folyósón keresztül juthattak be a pályá­ra, ahol 214 méter hosszú és 32 méter széles küzdőtéren ver­sengtek egymással. Nem messze a stadiontól állt Zeusz temploma. Aki ide bölé­"ihenő atléta — diszkosszal- ókori görög szobor. zelemért csak kisebb járt, de a harmadikért óletnagyságú. Pausanias, aki időszámításunk kezdete után kétszáz esztendő­vel járt Olimpiában és Hellas című munkájában beszámol él­ményéről, azt írta. hogy a „szent liget”-ben kétszázötven bajnok szobrát csodálta meg. Szigorú szabályok szerint kel­lett felkészülniük az ókori olim­pia résztvevődnek. A verseny előtt kilenc hónappal megkezd­ték a kötelező gyakorlatanyag elvégzését. Az utolsó harminc napot már a versenyek színhe­lyén kellett eltölteniük, a sza­bad ég alatt, a földön aludtak és csak egyszerű, könnyű étele­ket: kovász nélküli árpakenyeret, sajtot és gyümölcsöt kaptak. Kevés számszerű eredmény maradt fenn, de amit feljegyez­tek az ókori olimpiáról, az ne­hezen hihető. Július Africanus, az időszámításunk kezdete utá­ni harmadik században élő író szerint a spártai Chionisz a tá- volugrásban csodálatos ered­ményt ért el: 52 lábnyit ugrott. Ez pedig 16,66 méter! (Régóta vitatkoznak ezen a sporttörté­nészek. Reális-e ez az ered­mény? Többen úgy vélekednek, hogy a spártai atléta három ug­rásának hosszúságát adták ösz- sze.) Ameszinasz esete már hihetőbb. A rendkívül erős birkózó az észak-afrikai görög gyarmatok­tól hajózott vissza hazájába, hogy részt vegyen a versenye­ken. Az olimpiára úgy készült, hogy a bikákat a szarvuknál fogva földre kényszeri tett. Ame­szinasz meg akarta ijeszteni el­lenfeleit. Ezért a küzdelem előtt pett, azt csodálatba ejtette Phei- dia&z művészete. Az ókor egyik legnagyobb szobrásza csaknem húszméteres nagyságban, arany­ból és elefántcsontból elkészí­tette a képzeletbeli főisten ülő alakját. 1800 esztendővel ezelőtt Dión Chrysosztomosz így írta le, milyen hatást kél tett a szobor: „Ügy gondolom, hogy aki szembe áll ezzel a szoborral, az megfeledkezik az emberi élet­ben adódó minden szenvedésről, annyi báj ömlik a művészi alko­tásról.” Nyolcszáz esztendeig állt Pheidiasz hatalmas szobra Olim­piában. (Konstantinápolyba vit­ték később, ott tűzvész pusztí­totta el.) Zeusz templomának falain domborművek, az együk a kocsi- versenyt, a másik a birkózók különböző mozdulatait örökítet­te meg. A szent ligetbe beáram­ló tömeg nem győzött csodál­kozni. A Héra templom jól ér­zékeltette a versenyek külsősé­gének változásait. Oszlopait elő­ször fából faragták ki, később fokozatosan kicserélték ezeket kőoszlopokkal. Aki nem bírta elviselni a gö­rög félsziget júniusi forróságát. az nem mesze a stadiontól, meg- fürödhetett Vezeték szállította Olimpiába a vizet egy közeli fo­lyóból. (A csatorna egy része még ma is megvan.) Négy esztendőnként újabb és újabb szobrokat állítottak fel az ókori versenyek színhelyén. A győztesek ugyanis fokozatosan egyre több jutalmat kaptak és jobban ünnepelték őket. Kezdet­ben csak olajfaágakból fon! koszorút kapott, áld első lett. Később már szobrot is állítot­tak a legjobbaknak, az első győ­Olimpiában is többször megis­mételte ezt a bravúrt Sok izgalmat okoztak az ököl­vívómérkőzések. Olajozott test­tel álltak szemben egymással az ellenfelek és kemény bőrszala­got csavartak a kezükre, hogy az ütés ereje nagyobb legyen. Nem számított, ki milyen súlyú s a mérkőzés addig tartott, amíg az egyik versenyző nem vált harcképtelenné. Még a halál sem volt ritka a stadionban. Aki azonban megölte ellenfelét, egy pillanatig sem maradhatott a „szent liget”-ben. így járt Kleo- medesz is, aki úgy megütötte el­lenfelét, hogy az azonnal meg­halt Az ökölvívónak el kellett hagynia Olimpiát, a győzelmét pedig nem ismerték el. Kleo- medesz állítólag beleőrült, hogy akaratlanul társa gyilkosa lett. Az ökölvívásnál csak a ko­csiverseny követelt több áldoza­tot, különösen akkor, amikor né­gyes fogatok küzdöttek egymás­sal. Az éles kanyarokban gyak­ran történt szerencsétlenség. Akkor is megtartották az olimpiai játékokat, amikor a ró­maiak elfoglalták a görög vá­rosállamokat. Nyolcvan eszten­dővel időszámításunk kezdete előtt váratlan fordulat történt. A rómaiak összeszedték a „szent liget”-ben gyülekező versenyző­ket és ha akarták, ha nem, egy­szerűen átszállították őket Ró­nába. Azután még különösebb -'set is előfordult: Néró olimpiai babérra vágyott, üj versenyszá­mot, a költői versenyt iktatta a programba. Vágya, pontosabban parancsa teljesült. Megnyerte a versenyt, megkapta a babért. Igaz, nem volt ellenfele. M. K

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents