Békés Megyei Népújság, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-30 / 152. szám
Morzsányi gondolatok Bármily édes is a kibékülés, ahhoz sajnos előzőleg' Össze kell veszni. • * * A szerelem útjai tényleg kiszámíthatatlanok: vannak, akik a jégen melegszenek össze. * * * A férjek talán sohasem hazudnának, ha a feleségek nem kérdeznék: hol voltál? * * * Most már hamarosan lesz fából vaskarika, hiszen feltalálták a fekete fehérneműt is. * * * Nagy hiba, ha valaki a babérjain ül, de még nagyobb, ha csak a puszta fenekén. • * * Attól, hogy valaki fejet mos, a gondolatai még nem lesznek tiszták. * * * Nem az a lényeg, hogy az ember mekkorát esik, hanem az, hogy kik látják. * * * Egy kis igazság kimondása sokszor nagyobb bajt csinál, mint egy nagy igazság elhallgatása. * * * Állítólag legjobb az egyenes út, bár sokak szerint a más által tapoeotton — ha görbe is —, jobban lehet haladni. • * * Kellene valamit írnom, amiben győzne az igazság és a jó elnyerné méltó jutalmát, de attól félek, nem tartják életszagúnak. (OKI) Iván Szaveljev • A munka* Az évből ismerek egy estét, Perc volt csupán, egy pillanat, " S míg csend ringatta, árnyamat Magam lehettem az öröklét. Ha csillag lennék, így születnék, Lelkemben hívó messzeséggel, Tartózkodóan, mint az esték, Tapinthatón és észrevétlen. Dicsőség nélkül, egyszerűen, Mint egyszerű a gondolat, Hogy csak a munka él a műben És váltja meg a sorsomat. Vagy nem azért ér öröklétbe Az idő egek ormain, Mert világot hord vállain S lépdel csendesen fütyőrészve? * A legfiatalabb szovjet költönemzedék tehetséges képviselője. Ezt a költeményét b Komszomolszkaja Pravda közölte. A kádi kabátja Naszreddin sétálni ment | barátjával, Hasszánnal, aki I nagyon szegény ember volt. IA barát éppen keserűen panaszkodott ínségéről, amikor a mezőn egy földön fekvő alakon akadt meg a tekintetük. Kabátjával takarta be magát az alvó. Közelebb léptek és felismerték, hogy a kádi alusz- j sza ott ki részegségének mámorát. „De jó lenne ez a kabát — mondta Hasszán —, nekem nincs, és a tél veszedelmesen közeledik. Van a kádinak úgyis elég pénze!” Azzal lehúzta a részegről a kabátot és felvette. részeg fölé hajolt és megpróbálta felébreszteni. Többször bele is rúgott. A férfi azonban oly mértéktelenül részeg volt, hogy semmiféle noszogatásra nem ébredt fel. A diák akkor levette róla a kabátot, és Hasszánra terítette, mondván: „Látszik, hogy nagy szükséged van rá. Vedd, legyen a tiéd”. így jutott barátom a kabáthoz, óh, nagytekintetű bíró!” A kádi értett a beszédből, s így válaszolt: „A kabát természetesen nem az enyém, a rendőr nyilván tévedett. Vidd magaddal nyugodtan Hasszán, viseld egészséggel!” Fiiadéi fi Mihály: Tedd dolgodat, hová a sorsod rendelt. Egyetlen kiáltás vagy bár csupán: Nincs hiába egyetlen igaz gondola! scni. Ila visszaüt is a szó, mégis bután Nem alhatsz el, akár a balga szüzek! Mint a galambok tollán a nap ragyog, Ügy ékesítenek gerjedő tüzek S a homlokodra égetett billogok... 1968 Amikor a kádi nagy nehezen felébredt, mindjárt keresni kezdte a kabátot. Hazatérve kiadta a paran- ] csőt a rendőröknek, kutassák fel az eltűnt ruhadarabot. Naszreddin mindjárt sejtette, hogy az ügynek még folytatása lesz. Éppen ezért megbeszélte barátjával, hogy adott esetben szívesen segít. Egy rendőr felismerte a kabátot Hasszánon, és azonnal a bíróságra vitte őt. Naszreddin azonban vele tartott, mondván, hogy fontos tanúvallomást kíván tenni. Tanúvallomása így szólt: „Egyszer sétálni mentem Hasszánnal, és eközben szemtanúja voltam a következő esetnek: láttunk egy tanult embert, — a nevét azonban csak a kádi kívánságára vagyok hajlandó megnevezni —, aki berúgva, mint egy disznó, teljesen eszméletlenül hevert az I árokparton. Ekkor egy I diák közeledett az úton. A Tíz éves lehettem, amikor egy nyári reggelen jó anyám felrakott a vonatra, utána felszállt ő maga is, és elkísért egészen Vámosgyörkig. Ott a III. osztályú váróterem hűsében vártunk egy órácskát, azután befutott nagy sistergéssel, füstfelhővel, zakatolással a miskolci gyors. Remegett, dübörgött minden, remegett az én szívem is. Anyám gyorsan felrakott rá, utánamnyomta a hatalmasnak tűnő picinyke bőröndömet. O előzőleg megcsókolt és már kereste is szegény a vo- natját visszafelé Gyöngyösre. , Első önálló utam volt a nagyvilágba. A bőrönd mellettem, jegyem a zsebkendőbe kötve, egy másik tiszta zsebkendőben három alma. A vonat robog, száguld és száguldanak a távírópóznák, a fák, engem pedig szép izgalom dideregtet. Ügy volt, hogy Pesten a Keletiben várnak a rokonaim. Senki sem várt, de lehet, eltévesztettük egymást. Hosszú ácsorgás után kimentem az utcára, szakadt az eső. Egy újságárus bódénál megálltam, az árus- néni rámszőlt: — Állj beljebb, hiszen bőrig ázol! Ott maradtam nála, kicsi fedele alatt, késő estig. Akkor a néni ismét megszólalt: — Most már zárom a botot, fiam!' Megkérdeztem tőle, hogy a Klotild utca merre van. — Ott megy a 46-os, arra szállj, az elvisz a Nyugatiig! Felszálltam a villamosra, felváltottam egyetlen árva ezüst pengőmet, mely az egész nyári zsebpénzem volt. A Nyugatinál a kalauz letessékelt. Nem voltam fáradt, csak álmos, de mentem. Az eső nem zavart, csupán csak az, hogy cipőben vagyok. Otthon ilyenkor — igaz, nappal — mezítláb szaladgáltunk a térdig érő meleg esővízben. Talán egy óra is eltelt, amikor a vízhez érkeztem. Rámerészkedtem a hatalmas hídra, leraktam a bőröndömet, a korlátra támaszkodtam. „Kicsi” — gondoltam. Vagy talán nem is gondoltam, csupán éreztem. És nagyon fájt. Otthon nagyobbnak képzeltem, szélesebbnek, vadabbnak, hömpöly- gőbbnek. És most itt folyik alattam csendben, szelíden és könnyedén átlátok a másik partra. „Ez volna a Duna?” Bámultam a vizet, csurgott a könnyem és nem is láttam, hogy egy rendőr mellém állt, csak arra ocsúdtam: — No, fiam, mit bámulsz? Hol laksz? Honnét jöttél? — Gyöngyösön ... Gyöngyösről... — dadogtam —. a Klotild utcába megyek N-ékhez. Elvezetett egy darabon és megmutatta az utat. — Innét nem messzi már, ha ott jobbra fordulsz, megtalálod. A rokonék azt mondták, hogy éjfél is elmúlt, amikor csengettem a kapun. A rokonom volt a házmester, amikor kijött és meglátott, megijedt, gyorsan felkapott, becipelt. Az ágyba dugtak. Még félálomban hallottam, hogy rajtam morfondíroznak. Másnap mindenki mosolygott és ígérgették, hogy vasárnap kimegyünk az Angolparkba, de a Dunát azt már holnap is megnézhetjük, mert az nem kerül pénzbe. — Nekem nem kell a Duna! Már láttam tegnap éjszaka, nem sokkal nagyobb, mint nálunk otthon a Mérges-patak. A hangom igen durcás lehetett, mert mindenki csodálkozva, megütközve nézett rám. „Nézz csak, a kis vidéki fickót, miből lesz a cserebogár!” — mondták nekem a szemek, de nem törőd tem a tekintetekkel és nem is voltam hajlandó belő lük olvasni tovább, végtére engem becsaptak. Becsaptak a felnőttek, becsaptak a tanárok, becsapott a földCSALÓDÁSOK Suha Andor tárcája rajzkönyvem. A Duna... Igenis a Dunát egészen másnak, hatalmasabbnak, félelmetesebbnek hittem. * * * Gondolom, némi víz lefolyhatott a Dunán, mire 24 éves lettem. Akkor hajóval mentünk Pestről Leányfalura. Fenséges élvezet nyáron, kora hajnalban a hús vízen utazni. Ettünk, ittunk, danáztunk, udvaroltunk a lányoknak. Ilyenkor mindig akadnak lányok, akadt tangóharmonika, de még jótorkú ember is. Aztán, hogy megérkeztünk és már jó szögben érték hátunkat a nap sugarai, bejártunk a hűs vízbe megmártani magunkat. Magda nem tudott úszni, és elvitte a viz. Minek elmondanom, hogyan húztam ki? Annyian leírtak, elmondtak már hasonló eseteket. Utánamentem, utolértem és csak vitt, vitt bennünket a víz. A lány görcsösen kapaszkodott a hajamba, a torkomba. Szívemet pánik szorította,' még inkább, mikor láttam, hogy nemcsak lefelé, de a víz közepe felé is sodródunk. Többször hallottam, hogy a fuldoklókat fejbe kell verni, ha elájulnak, könnyebb velük bánni. De én nem tudtam megtenni. Magda szép fekete lány volt, igaz, teljes önkívületi állapotban, őrületre torzult arccal, eszelős szemekkel, de lány és így is sajnáltam őt. Suttogtam hát a fülébe, hogy „ne félj, ne félj”. Később, lehet, hogy hangom hatására, lehet, hogy csak magától, de érezhetően megnyugodott. Már nem fojtogatott és nem rugkapált. Nagy nehezen kievickéí- tünk, partot értünk, lihegve ültünk a köveken. A lány haja csapzott volt, ajka lila, bőre zöld, fürdődressze szakadozott és szép lányos mellén teljesen félrecsúszott. Haját kezemmel hátrafésültem. Dresszét visszaigazította a helyére. Amikor Magda lelke nagy nehezen visszatért a túlvilágról, fekete szemében a hála és a szerelem parázslóit. A nap melegítőén szárított bennünket, vérünk ritmusa visszatért. A lány kezemet simogatta, fejét ölembe hajtotta. Később, amikor felültünk, már a Hold is mezítelenül úszott a sötétkék égen, a csillagok szerelmünk egyedüli tanúi is megértőén hunyorogtak. — Bemegyek, úszom egyet — mondtam, s megérez- tem, hogy Magda fél. Ebből tudtam, hogy én viszont férfi vagyok és bátor. — Ne... Ne kísértsd az istent — kérlelt, de már bent úsztam, s akkor hirtelen eszembe jutott a régi kép, a csalódás a Dunában. Eszembe jutottak a köny- nyeim, aztán váratlanul délutáni harcunk a démonokkal, a szirénekkel. Először Magdáért, aztán, amikor pánikba estem — először magamért. Bár a víz hűs volt, a felismerésre elpirultam. „Mekkora marha vagyok.... De hát az ember első gondolata mindig az önvédelem. Különben is ott voltunk százan és csak én ugrottam be. És csak őérette ugrottam be...” — okoskodtam, s amikor idáig jutottam, ismét féltem a víztől. A Hold fényében tisztán láttam, hogy mind a két parttól egyforma távolságra vagyok. Szívemet ismét a pánik szorította. Féltem, sohasem jutok vissza a partra, itt végzem a hullámok között. Félelmemben ittam is egy vödörnyi vizet, köhögtem, fuldokoltam. Azután az eszem rákényszerített, hogy a hátamra feküdjek. Kisvártatva megnyugodtam, és kiúsztam. Ott lihegtem ismét mellette. Sírt szegény és remegett, fürdőtrikómat kicsavarta, s rátette a még meleg kövekre, száradni. A magáét is levetette, azzal dörzsölte szárazra didergő testemet, összebújtunk, melegítettük egymást. Éjfél jóval elmúlt, amikor visszaérkeztünk Leányfaluba. Az ebédlő asztalán két tányér volt, rajta hideg vacsora. A többiek aludtak már, tán, hogy biztosra vették megmenekülésünket. Ettünk valamit, Magda megcsókolt. — Köszönöm, köszönöm neked — mondta leheletfinom halkan és bement a lányok hálótermébe. Testem-lelkem fáradt volt, agyam helyén űr. Bevonszoltam magam az ágyra. A fáradtságtól teljesen elernyedtem, lebegtem a semmiben, úgy éreztem — a vízben. „Lám, milyen fordított az élet. Valaha csalódtam, később semmibe vettem a Dunát és tulajdonképpen a lány ennek köszönheti életét. Mert tán, ha ismerem a vizet, sohase ugrok utána ... És aljas vagyok, a nyomorúság vámszedője...” — tértek vissza a gondolataim. Nagy nehezen elaludtam. Másnap, amikor felébredtem, Magda már mindenkinek mindent elmondhatott, mert engem hangosan és szótlanul is, de mindenki ünnepelt. Magda szerelmes volt és én már nem is tudom, hogy mit éreztem akkor.
