Békés Megyei Népújság, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

1968. május 1.

7

Szerda

Májusra készülőditek Dobozon. Ügy, mint mindenütt a világon a társadalom számkivetettjei. Munkások, szegényparasztok, kubikosok és azok az értelmiségiek is, akik a kapitalista rendszerben, a hivatalos úri Magyarországon állandó rettegésben élteik, mert — ahogyan Radnóti Miklós írta: „Békés és harcos könyveim fölött a falakon s fiókjaim lukán lidérc- ként imbolyg a házkutatás riadalma”. Ügy érezték, hogy rend- szerellenes verseikért, tetteikért éppen a cenzúra miatt börtönbe kerülhetnék. Nemcsak érezték. Tudták is, hogy az urak, a papok és a dzsentrik Magyarországának hivatalos képviselői előbb-utóbb a nyakukat szegik. A saját nyakukat. Előbb azonban a költőkét, művészekét, ahogyan Illyés Gyula elevenítette meg az 1930-as évek végén a borzalmas terrorról szóló egyik versében:

„Ceruzám homokra vág a papíron, Élményeim gyalog, mentemben

[írom.

Nemzetem teneked. Követi

[nyomom

Az utókor, s errébb, két csendőr, [lovon”.

Félniük kellett a cenzúrától, a hatalom uraitól a forradalmi írások terjesztőinek is, és mindazoknak, akik a néppel éreztek, buzdították az embereket egy új világ megteremtésére.

A dobozi készülődés csak kis epizódja volt annak a nyomasztó terrornak, melyet az úri Magyar- ország folytatott egész erőszakszervezetével a nyiladozó értelmű, új májusra, új Magyarországra vágyódó és harcoló emberek ellen. Azok ellen, akiknek Henry Barbusse francia kommunista író és publicista így üzent 1926. május elsején az emigrációban szerkesztett és hazánkba csak illegális úton jutott Proletár Daloskönyv előszavában: „Üdv az ellenforradalmi Magyarország elnyomottjainak, akik dalaik mélységes szavával szólnak hozzánk... amelyekben megszólal a világ proletariátus lelke is”.

Nem kellett ahhoz kommunistának, szocialistának lenni a múltban, hogy a rendszer üldözöttjévé váljon valaki, mégha „halott is”. Groteszknek tűnő a kép, ha visszatérünk a dobozi május elsejére készülő munkások közül arra a kettőre, akikről röviden így szólt a helyi m. kir. csendőrőrstől származó, s a szegedi főügyész úrnak szóló jelentés: „Tisztelettel jelentem, hogy Jámbor Imre ceruzával leírta az özv. Sarkadi Istvánná áltál elszavalt „Dicsőséges nagyurak” kezdetű verset, majd ezt ő maga is a felesége előtt felolvasta, ezenkívül özv. Sarkadiné többek jelenlétében szintén elszavalta... A vers jelenleg rendelkezésre álló tartalmából arra vonható le következtetés, hogy abban felhívás foglaltatik a miniókhoz, hogy azok fogjanak ásót, kapát, vasvillát, %z urakat dobják a szemétre, mert a szegény népet nem vették be az emberek sorába, noha kérték, és mert ezt nem tették meg, egy új divatú nyakkendő készül jó szorosan a nyakukra”.

A mai olvasó nem tudja, sirjon- e vagy nevessen Horthyék hivatalos közegeinek kulturálatlansá- gán. Meglepődjék-e a bárgyúsá- gon, a műveletlenségnek ezen a mélységén vagy vad haragra gerjedjen az elmúlt idők tengernyi szenvedése miatt, amit az éhség és munkanélküliség mellett még a haladó hagyományok ápolása is fokozott. Az idézett vers ugyanis Petőfi Sándor verse, s ismeretes, hogy milyen szájtépő „harcos buzgalommal” próbálta magának vindikálni Petőfit meg Adyt is az akkori hivatalos Magyarország. Ugyanakkor azonban forradalmi verseiket nem engedték szavalni. Özv. Sarkadi Istvánné, Jámbor Imre „a társadalom törvényes rendje elleni izgatás vétsége miatt” a szegedi kir. törvényszéktől 14, illetve 8 napi fogházbüntetést kapott és egy évre eltiltották őket „politikai jogaik” gyakorlásától, mert Petőfi-verset szavaltak. A mi megyénkben számos példa akadt hasonló „bűncselekményekre”. Erre utalunk vendéglátónknál, akinél a napokban jártunk.

— Tudom. Békési és dobozi földmunkások álltak Szegeden a vádlottak padján egy ízben akkor is, amikor a Körös gátján dolgozva, a Marseillaise-t énekelték. Ráadásul 115 kilométert kellett gyalog megtenniük Szegedre, mert „kényszerútlevelet” nem adtak nekik, pénzük meg nem volt útiköltségre. Fejenként — négyen voltak — nyolc-nyolc napi fogházra ítélték őket az éneklés miatt... De ezek csak kuriózumok a Horthy-Ma- gyarország cenzúra-történetéből, melyek azonban jól érzékeltetik, hogy az éló, baloldali és haladó gondolkodású művészekben, költőkben és írókban hogyan igyekezett belefojtani a szót a cenzúra — mondja Markovits Györgyi, az

Országos Széchényi Könyvtár kutató fűmunkatársa, akit felkerestünk Pollach téri rezidenciáján és helyi vonatkozású ismertetéseket kértünk tőle gazdag adattárából. Kedvesen fogadta a Népújság munkatársait és első kérdésünkre, hogy mióta speciális munkaterülete a cenzúra történetének felkutatása, így válaszolt:

— Néhány év óta foglalkozom a cenzúra-történettel... — Közben temérdek kartotékot, eredeti kéziratot, másolatot hozott elénk az idézett korszak eltiltott irodalmából, majd így folytatta: — A békési írók, költők kézirataira, de az újságok, folyóiratok megjelenésének engedélyezésére is gyakran került Dulin méltóságos úrnak, az akkori miniszterelnökség sajtófőnökének „Nem engedélyezem!” pecsétje... Egy pillanatra — kér elnézést, de keresés közben is mondja tovább: — Mindjárt mutatok egy érdekes dokumentumot a „Mai Figyelő” 1935—36-ban megjelent kicenzúrázott írásaiból. Az eltiltott, megjelenésre nem engedélyezett, de hála istennek, megtalált írásművek nélkül, mint ahogyan Marx mondta: nem lehet megrajzolni egy egész korszak politikai történetét... Vannak olyan dokumentumaink is (csupán néhány sorosak), hogy a már említett Dulin Elek, a miniszterelnökségtől telefont kapott: gyors intézkedést kértek tőle, hogy az egyik, nem kormánypárti képviselő „kényes kérdéssel” foglalkozó interpellációját „kenje el” néhány sorban a sajtó. Dulin méltóságos úr természetesen azonnal intézkedett... És amikor már a Népszavában dolgozó baloldali szerkesztők, elsősorban Szakasits Árpád és a kommunista párt beépített újságírói, mint Kállai Gyula megsokallták a dolgot, taktikát változtattak és ezeket a tiltó intézkedéseket is a munkásmozgalom fellendítésére, erősítésére igyekeztek kihasználni. Ügy, hogy a kir. ügyészség vagy Dulin utasításai alapján ugyan kihagyták a lapból a cenzúrázott részeket, de a helyükbe semmit sem tettek. így hívták fel a dolgozók figyelmét arra, hogy itt egy fontos közlemény lett volna, de megjelenését nem engedélyezték... Aztán ismét szólt a telefon. A szóbeli figyelmeztetés után nem sokkál megérkezett egy szépen fogalmazott hivatalos levél is a szerkesztőséghez: „Felkérjük a Népszava Szerkesztőségét, hogy ablakokat (üres helyeket) ne hagyjanak a lapban!”

A párt, a baloldali erők erre is megtalálták a választ. Erdődy Jánosnak Villon álnéven, illetve úgy, minthogyha Villon írta volna ezeket a verseket, megjelent az előszó szerint egy 24 versből álló kötete. Ám a cenzúra három vers közlését az utolsó percben nem engedélyezte. Mégsem maradtak üresek ezek a lapok, hanem azokra az alábbi szövegeket illesztette be a szerző és a kiadó:

Kér« ; e m a m » g*

* Birésághoí

i K «! t é k k (f i v a t

\ b á a d s

á r «; y il ií <i li •

»/.

»XO. (y, Ha ■'<'/*'a '-xóax- é

>.

<:* ***'•<:

V»íí <v:áí.a:<>. í >:<*:> v.*< v ^ xo> z>.s

.*.»>>*>,>: ■>};: >,•

x.

Mié rí harm

lünk?

S.íf ff-M f U'UT>

,

i i} {mi ifi- >*;>' i

l

..............—----------------f

a r Un v/> /

— Békés megyei vonatkozású idatai vannak-e még gyűjtemé- íyében? — kérdezzük.

— Sok van, csak még nem dolgoztam fel valamennyit... Nézzük

csaik — vesz elő egy kartotékokkal teli dobozt. — Valamilyen izgatás elleni írásért két ízben is elkobozták annak idején a Békés című Gyulán megjelenő lapot. Nyilvánvalóan kormány- és rendszerellenes írások vagy versek jelentek meg benne. Hasonlóképpen jártak el az Orosházán megjelenő Alföldi Parasztújsággal... 1934-ben egy cenzúrán átsiklott elbeszéléséért perbe fogták Darvas Józsefet. Ez az első elbeszélése volt és Vasárnap a kültelken címmel jelent meg. Rendőri őrizetbe vették őt. Mint állástalan néptanító állt a bíróság előtt izgatás vétségéért. Apját — hogy megfélemlítsék az írót — koholt vádak alapján „libalopás” miatt vitték be és verték meg a csendőrök— mondja Markovits Györgyi és bizonyítékként mutatja az eredeti dokumentumokat...

De semmi sem gátolhatta meg eljutni a tömegek közé a párt szavát, a haladó és forradalmi költők írásait, melyeket ' illegális úton továbbítottak, s terjesztettek a főváros és a vidék proletársorban élő kisemmizettjei között, akik jobb, szabadabb életre vágytak. A súlyos terror, a cenzúra, s a börtönnel való fenyegetések ellenére sokan és egyre többen vállalták a veszélyt az új kor harcosai, a kommunista és nem kommunista írók és költők. Hiába állították bíróság elé József Attilát, Illyés Gyulát, Radnóti Miklóst, Gereblyés Lászlót és sok mást, s igyekeztek kiverni kezykből a tollat. Jöttek, és éppen buzdító szavaikra jöttek újak a proletártömegek közül, akik látni vélték már az új és szabad májusokat, akiket éppen a béklyókból való szabadulás vágya ihletett meg. Közéjük tartozik Cserhányi Pál szarvasi munkás, akinek több versét közölte a Népszava, ’ többnek pedig nem engedélyezte megjelenését a királyi ügyészség. Markovits Györgyi kutató-főmunkatárs adattárából elhoztunk egy ilyen „tiltott” versét is. íme az eredeti kézirat 1942-ből, amikor a márciusi és májusi tüntetésre készülődtek a hazafias erők, s Budapesten meg is tartották az emlékezetes fasisztaellenes tüntetésit a Petőfi-szo- bornál.

Cserhányi Pál:

AZ ÜJ MÉRTÉK

Mi nem nézzük ki más szeméből a könnyeket és a „pofánkra” nem kell a verejtéket kenni!

Mi nem kocsmaasztalnál sírunk: mi ádáz harcot vívunk minden percért! s minden talpalatnyi helyért.

A szót se cifrázzuk s nem szövünk léha, ostoba álmokat... Ezért más a fajtánk, ezért új a dalunk!

S a mi mértékünket gyár üvölti, puszta dobja szilajon. Ez az új mérték! ezt énekeljük mi.

Képtelenség egyetlen cikkbe foglalni azt a kutatómunkát, melyet Markovits Görgyi néhány év óta végzett. Hiszen maga is már három könyvet jelentetett meg ennek eredményeként. Ismerik bizonyára olvasóink a „Harcunk a magyar pokollal”, a Cenzúra árnyékában” című könyveit, s talán a mindössze 400 példányban közreadott „Irodalomtörténeti Füzetek”-et kevésbé. Valamennyi az elmúlt rendszer tiltott irodalmával foglalkozik, azzal a korszakkal, amelyben tizennégyszer is meg kellett változtatni egy- egy újság, folyóirat címét, hogy mindig más néven, de megjelenhessen és fórumot kaphassanak benne a baloldali írók és költők. Talán éppen ezért ért meg egyre jobban a munkásosztályt, a pártot akarva-akaratlanul követő haladó erőkben az összefogás gondolata az egész rothadó rendszer megdöntésére, mélyet any- nyira áhított a nép, s amelynek eljövetelében biztos volt a munkatáborba hurcolt és ott elpusztított Radnóti Miklós is, amikor ezit írta:

„A világ újra épül s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam”.

A negyedszázados lidércnyomás után immár huszonnegyedszer ünnepeljük a szabad május elsejét, amiért akkoron nemcsak a dobozi, békési, orosházi, békéscsabai, hanem az egész ország, sőt az egész világ ünnepre készülődő harcosait perbe fogták és igyekeztek elnémítani. Negyed- százada azonban ismét feltört a mélyből a magyar dolgozó nép igazi hangja. Azoiké, akik azelőtt a munkásszervezetekben és a paraszti olvasókörökben ronggyá olvadták a letiport, de az illegális és félillegális úton mégiscsak kezükbe jutott forradalmi átalakulást követelő kiadványokat. Az írók, költők, illegális munkások, a harcos írások, röplapok továbbítói és terjesztői, akik nem riadtak vissza semmiféle áldozattól sem, hogy szolgálják a haza igazi érdekeit, bár különböző platformról indultak el, sokan közülük ma is élnek. Darvas József, Gereblyés László, Erdődy János nevét mindenki ismeri. Cserhányi Pál, igazi nevén Cserei Pál, a Békés megyei Népújság főszerkesztője lett. Jámbor Imre ugyan már nem él, de unokaöccse, a dobozi Petőfi Tsz mostani elnöke és lányai szintén a termelőszövetkezetben dolgoznak. özv. Sarkadiné sem él, de unokája Szegedre már nem a bíróságra jár, hanem tanul az. orvostudományi egyetemen. Valamennyien bizonyára ott lesznek a felvonulásokon és ma már — akárhonnan indultak el — szélesedd népi egységben köszöntheti'k a szabaddá vált sajtó hasábjain is a szabaddá vált május elsejét. Az igazi szabad sajtó hasábjain, amelyek híven tükrözik a nép érdekeit, s amelyekben, ha néha az igényeknél gyengébb cikkek is megjelennek, legfeljebb ellenválaszt kapnak rá a szerzők, de írásaikra — ha csak nem a nép hatalmát támadják — nem üti már rá semmiféle előzetes, vagy utólagos cenzúra a „Nem engedélyezem!” bélyegzőt...

Varga Dezső