Békés Megyei Népújság, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-26 / 122. szám
A KÖNYV ÜNNEPÉRE írta: Fekete József József Attila-díjas író Első olyan írásom, melyet országos lap közlésre méltatott — majd harminc évvel ezelőtt, pataki diák koromban — egy ingerült „olvasólevél” volt Darvas Józsefhez: kié hát a könyv ünnepe? A Kis Újságban írt Darvas a könyvnapokról s megtetszhetett, amit írt, azért fordultam hozzá: döntsék el végre az illetékesek, kié legyen a könyvnap? Az irodalomé vagy a bestsellereké, a bőrkötéses ponyváé? Tulajdonképpen az alkalmat keresem évről évre, hogy ezzel szembenézhessek, Azokat az olvasókat keresem, diákokat is meg nem diákokat is, akiknek van hitük, indulatuk, bátorságuk. Minden új nemzedék talál igazítani valót a világon, és személy szerint mindenki talál, míg lélekben fiatal. A szomjúságot a szebbre, a jobbra, az igazabbra éppen a könyvek élesztik, hitem szerint mindennél erősebben. Persze nemcsak harminc évvel ezelőtt, de ma is: a java irodalom. Az elégedetlenséget önmagunkkal és az örökölt világgal szemben, s a történelem leghatalmasabb — az atomkorban is leghatalmasabb! — energia-felszabadítóját mindenekelőtt a betű hinti szét a világban. Annak az értéknek, melyet sok tízezer év óta összegyűjtött az ember — ha mérhető egyáltalán —, nagyobbik felét a könyvtárakban tároljuk. Kezdünk élni is vele, társadalmi méretekben is. Az elmúlt évtizedek eredményei láttán tudok bizakodni, de lelkendezni aligha. A múlthoz mérten óriási lépés előre az a huszonhárom esztendő, ám a lehetségesnél szembeszökően rövidebb. Túlontúl sok még nálunk a fehér folt a művelődés térképén; sok az unatkozó — a szellem szomjúságát lőrével oltogató — fiatal, sok a begyöpösödött java korú, a világtól elmaradt öreg; sok az üresjáratú óra, nap, esztendő — bizony, még az üres járatú élet is. öt megyében tizenöt találkozót vállaltam az idén — nem akarok jósolgatni. „Ostorozni” sem, a megszokott írói pózban; az ön mar - cangolásra legalább annyira nincs okunk, mint az önelégültségre. Egy szűk rétegből sereggé nőtt az irodalom baráti köre, s a legfiatalabb nemzedék betűéhsége is azzal biztat, hogy tovább tart majd a gyarapodás. Az ünnepi könyvhetek funkciója mégsem nő együtt az olvasók táborával — sőt, mintha csökkenne inkább. Szükség- szerű ez vajon? Való igaz: a szellemi csemegéből, közszükségleti cikké vált az irodalom. A mindennapi kenyér-irodalom, a köztereket immár egész évben megszálló irodalom másfajta ünneplést kíván, mint kasztba szorított elődje. Ne áltassuk persze magunkat, ma is csak a kisebbség olvas még. A legújabb statisztikai felmérés ' szerint a felnőtt lakosságnak mintegy 60 százaléka egyáltalán nem olvas, és ezer olyan települése van az országnak, ahol — a tankönyveken kívül — úgyszólván nem vásárolnak könyvet. De még nagy múltú, népes városokban is arcunkba ásít olykor az unalom. Visszatérő gond: találkozunk-e csak néhánnyal is azok közül, akik csiholói a tűznek; a szóra szomjas érdeklődőkkel — egyáltalán csak azokkal is, akik szeretnének velünk találkozni? Sok helyen nem jöttek még létre az élő, lüktető szellemi gócok, amelyekben értelmes tervekkel, egészséges tennivágyással töltekezhetnek meg a tűz csiholói. Valamiképp szét- forgácsolódnak az erők. Mindezek tudatában mondom : réteg-ügyből mégiscsak országos ügy lett az iradolom. Bizonyosan ennek a ténynek nem vontuk le a következtetéseit eléggé, ha az elmúlt években annyian szóvá tették, hogy a könyvhét ellaposodik, s kiütköznek rajta az ötlettelenség, a kényszeredettség jegyei. Lehet ezt jobban. Elég, ha csak annyira tekintjük közügyünknek az irodalmat, amennyire máris az. Senki sem önmagából csiholja a tüzet — az író sem önmagából csihol. Hogy írásban, szóban nagyobb lánggal adhassa tovább, foganható légkörben, haladó, kezdő és leendő olvasóknak is, amit innen-on- nan szíve fókuszába gyűjtött — ehhez tegyük termékeny alkalommá az Ünnepi Könyvhetet. Ezüst György Rita és Gyuri Békési Erzsébet: Mélyebb ólmainkban Mélyebb álmainkban - fateknőben mossuk az ingekbe száradt fáradtságot kitakart keblünkről - visszaverődnek az elmúlt májusok kékségei a padláslétrára akasztott paprikában pirosra duzzad a méreg fémpillangók után futnak fiaink Zsebünkben nagyapánk bőgatyás fényképe — a jó öreg — szerettük őt s ő is szerette az életet. Rá gondolunk még, s a nagymamára hajából szálltak megszédült illatok ő volt a falu legszebb lánya Ébredünk... S rájövünk a fateknő már elkopott: mwuuiwumuvvimmvi wwHwwvwwmvwvvvwvwwvwwwvvwwmMw mtwwwwvMmwwmwuwmvvwwwvww Nemsokára én is búcsúzom, etak lejátszuk ezt a partit. — Fél hétkor értekezlet lesz az elnök elvtársnál... Csak tessék maradni, és jól érezni magát. A városból jött ember a kezét nyújtotta. — Remélem, hamarosan újra találkozunk — mondta. — Köszönjük, hogy eljött... Tessék csak szórakozni, ameddig jólesik. Szerbusz~ — pillantott a feleségére is, és elment. Ahogy a szemüveges kis ember becsukta az ajtót, az asszony alig érezhetően, mintha csak kényelmesebben kívánna ülni, közelebb húzódott a városból jött emberhez. Az a válaszlépésen gondolkozott, és gyorsan döntött. Királynőjét bevitte az ellenfél hadsorába úgy, hogy közben fedezze a királyt, és szinte kivédhetetlen kutyaszorítóba kerítette a fogatos egyik bástyáját. Az ellenfél felszisszent és egészen eltemetkezett a helyzet, elemzésébe. — Sakk! — kiáltott fel hirtelen a fogatos, és diadalmasan ugrott egyet a lovával. — Matt — ismerte el a városból jött ember, mire a fogatos teli szájjal kacagott. — Azért mi is tudunk ám sakkozni, elvtárs — rázta a kacagás —, ha legközelebb erre jár, revansot adok! A városból jött ember felállt. — Mennem kell —mondta —, késő van már. Nyolcra otthon akarok lenni. — A félesége várja? — kérdezte az asszony. — Ott még nem tartok — mosolygott —, nem szeretem elsietni a dolgokat. Az as.zony mereven a szemébe nézett — Én sem — mondta —, csak, ha muszáj. — Megyek — *2Ólt közbe a fogatos —, mozijegyem van héttől. Akkor legközelebb rév ans lesz! Ketten maradtak az asztalnál. Az asszony megfordította a sakktáblát és egyenként rakosgatta bele a figurákat. — Maga újságíró? «—■ Az. — Tényleg nőtlen? — Becsületszavamra — kedélyeskedett. — De csak azért, mert nem hiszek a nőknek. — Ne mondja! És miért? — Ha egy férfi kérdezné, annak megmondanám. Bár az úgyis tudja. — Nekem nem mondja meg? Nem vagyok sértő- dós. — Hát lehet maguknak hinni? — És maguknak? — Viszontkérdez? Nem rossz módszer. A támadás a legjobb védekezés. — Erről szívesen vitatkoznék. Ráér még ? — Talán. — Akkor kísérjen haza. Útközben lényegtelen dolgokról beszéltek. A városból jött ember nem tudta, mi ez az egész. — Erre lakunk — mutatott az asszony egy mellékutca felé. Aztán ott álltak a kapu előtt. A konyhán át léptek a szobába. A házban csend és sötétség. A szobában csak a két ablak világos négyszögét lá+ta, az asszony lehúzta a rolókat és meggyújtotta a villanyt. — Tegye le a kabátját. Üljön le. Várjon egy kicsit. Aztán kiment. Nem jött vissza mindjárt. A városból jött ember sietett felmérni a helyzetet. Nyilván, gondolta, a nő akar valamit. Ez világos. Nagyon is egyenlőtlen ez a házasság, látszik rajtuk. Mi marad hátra? Meg kell csalni. Csak ügyesen és nem akárkivel. Lehetőleg azokkal, akik messziről, a városból jönnek. Nekik is jó, meg neki is jó. Tiszta képlet. Az egyenletben nincs egyetlen ismeretlen sem. Az ajtóhoz ment. Kinyitotta. A konyhában sötét volt. Visszament és leült a sezlonra. Az óráját is megnézte. Hét lesz öt perc múlva, ez a nő már negyedórája eltűnt. Végre léptek koppantak odakint. De nem egy ember lépte, legalább kettőé. Marhaság, idegeskedett, vagy egy, vagy kettő. Másfél hogy lehetne? Magas, barna nő jött elöl. Mögötte az asszony. A városból jött emberben megszorult a lélegzet. Ezt meg minek hozta? — Már féltem, hogy megunja a várakozást. A barátnőm. Most rá kell nézni, hogy megértse, mit akar ezzel a nővel? Vagy csak véletlenül jött? Ha tíz perccel később jön, nem mondom, még egy mattot kapok. — Erzsi az igazgató a kultúrban. Megígértem neki, hogy szerzek valakit, aki... Csak nem? — ... szóval, aki elintézné a megyénél, hogy megkapja végre azt a zongorát. A városból jött ember nem járt ugyan még az Antarktiszon, de a jeges hullám, ami elkapta, kóstolónak pont elég volt. — Ugye segít? — mosolygott Erzsi igazgató néni, és olyan hálásan nézett rá, mintha feleségül kérte volna és boldog, hogy kimondhatja az igent. , Hát, ez van . . . Két játszmát kezdtél ma este, mind a kettőt elvesztetted, meditált kissé a városból jött ember, aztán megígérte, hogy segít. A két nő boldogan hallgatta, ö még csinált egy-két hatásos pózt, majd a kabátjáért nyúlt. — Ú — pironkodott az asszony —, meg sem kínáltam egy kis szíverősítővel. Jöjjön már, nagy demizsonból kell kiönteni, ma hozták a fözdéből. A városból jött ember kiment az asszony után. Nem gondolt már semmire, nevette magát, hogy az előbb mennyire elkapta a fantázia. Megemelte a demizsont, nehéz volt, az asszony a tölcsért tartotta. Kristály- tiszta volt az ital, s apró légbuborékok pattogtak benne. Amikor az állomáson jegyet váltott, elhatározta, hogy ebbe a faluba nem jön többé. Félúton hazafelé döbbent rá, hogy mégsem lehet félvállról venni azt a zongorát. Rendben van. Átszól majd a megyéhez telefonon, hogy gyerekek, ti nem hallottatok még arról, hogy a zene mindenkié? Persze, nem éppen klasszikushoz kell az a zongora, de ha van, akkor minek húzzátok a dolgot? És a sakkparti, a revans. Meg kell adni azt is.
