Békés Megyei Népújság, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-07 / 82. szám
Alexin Andor Kisfaludy ház Szabó Pál: Hófúvás a nyárban A XI. Alföldi Tárlat Ha egyeben szóval kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy jobb-c, színvonalasabb-e a mostani kiállítás az elmúlt évek alföldi tárlatainál, gondolkodás-latolgatás nélkül lelkes igennel válaszolnék. Az igent természetesein (ezt sietek hozzátenni) mindössze a magam élménye hitelesítheti. A művészi teljesítmény mérésére nincsenek — soha sem lesznek — mérőműszerek és. egzakt módszerek. Amikor valaki a művészi színvonal emelkedéséről mond véleményt, bármilyen meggyőzően mondja is, csupán arról ad számot, hogy neki nagyobb élményt jelentett az egyik kiállítás, az egyik művész alkotása ^ másiknál. Az ítélet-alkotás ezek szerint végletesen szubjektív? Vagy mégsem? Az élmény, mire ítéletté sűrűsödik, csodálatosan átformálódik. Az ítélkező nem vallhatja be, hogy szavainak fedezete az élmény: néhány jól definiálható tényezővel kell körülbástyáznia véleményét. Így azt a látszatot keltheti, hogy az általa elősorolt objektív tényezők szolgálnak ítéletéhez cáfolhatatlan fedezetül ... Kijelenthetem, hogy nem akarok ílyenféle látszatot kelteni; távol áll tőlem az élmény elrejtésének szándéka. S ha mégis megkísérelném a lelkes igent „megmagyarázni”, és bárki által ellenőrizhető jelenségekre, motívumokra hivatkozom a magam igazának tényszerű bizonyítása érdekében, nem azért teszem, hogy véleményem objektívnak lássák. A magam élményét vállalom. De azt is tudom és vallom, hogy nem csupán a véletlenein (hangulaton, benyomáson) múlott, hanem szükségszerű jelenségék szerencsés találkozásán is, ha ezúttal lelkes igennel kezdhettem a beszámolót. Milyen tényezők befolyásolták tehát az élményt? Milyen jelenségek találkozása avatja jelentőssé a XI. Alföldi Tárlatot? Amit az avatatlan szemlélő is azonnal megállapíthat: a mostani kiállítás minden eddiginél gazdagabb — legalább is ami a kiállító művészek és a kiállított művek számát illeti. Igaz, ezt a gazdagságot — sajnos — egy negatívum is „szugerálja”: a kiállítás kissé zsúfolt, s így nehezen áttekinthető. (Hadd jegyezzem ide zárójelben: a múlt évi kiállítás katalógusa alapján ellenőriztem, hogy valóban növékedett-e a kiállítók, illetve a művek száma. Magam is meglepődtem: nemhogy emelkedett, de csökkent... Pedig azzal az érzéssel sétálgattam a paravánokkal felszabdalt teremben, hogy a rendező megoldhatatlan feladattal birkózott: az adott alapterületen nem is lehetett volna áttekinthetőbbé varázsolni a kiállítást ...) A rendező egyébként arra törekedett, hogy egy-egy művész munkásságát kiemelten hangsúlyozza. Arra kényszerítiette tehát a látogatót, hogy lépésről lépésre haladva, mintegy „ízlelgesse” az egymás mellett önálló életre kelt, külön- külön. egységeket képező néhány művet. Igaz, hogy ily módon elterelődik a figyelem a kiállítás egészéről, segít viszont felfedezni ez a rendezői felfogás, hogy honnan adódik a gazdagság érzése. Hűről műre haladva mindinkább megerősödött bennem, hogy a tárlát átlátni jobb minden eddiginél. Szinte nincs olyan alkotás, amelyik mellett el lehetne (vagy el kellene ...) menni: még azok a művészek is, akik egy-egy művükkel szerepelnek, magukra vonják a figyelmet. Es nincsenek bosszantóan gyenge, érdektelen és jellegtelen müvek. Tulajdonképp ez okozza, hogy igen gazdagnak, az eddigieket számban is meghaladónak látja a látogató a kiállítást. A magasra emelt mérce (nemcsak a zsűri volt szigorúbb: az előkészítő bizottság a meghívandók körét eleve leszűkítette, tehát már a meghívásnál szelektált) feltétlenül javéra vált a tárlatnak. A jó átlag viszont — önmagában — még nem tenné élményszerűvé a tárlatot; hogy azzá váljék, kiemelkedően jó művek, a hangsúlyokat hordozó kollekciók is szükségesek, hiszen a jó átlagot csak a vitathatatlan kvalitások hitelesíthetik. Akadnak-e ilyenek? Kiket tud a krónikás kiemelni? Korántsem a kötelező protokoll kényszerít, ha kijelentem: nem vállaikozhatom arra, hogy a kiemelkedő (és feltétlenül kiemelkedő) műveket sorra-rendre elősoroljam. Az adott keretek között csupán néhány, különösen hangsúlyos művész kollekciójára utalhatok. A Munltácsy-emlékéremmel jutalmazott Szurcsik Jánost — aki a korábbi évekhez hasonlóan egyik legerőteljesebb egyélisége az elsősorban alföldi festészetet reprezentáló kiállításnak — expresz- szívnek és monumentálisnak jellemezhetnők, ha e két jelző elsősorban az indulatot és az Ember himni- kus dicséretét jelenti. — Kis Nagy András, a magyar éremművészet elismerten legjelentősebb fiatal mestere, hihetetlen bravúrokra képes: érmei festői hatásokra és vonalakra építettek, s mégis evidensen és félreérthetetlenül a legtisztább plasztikát valósítják meg. — Kass János lapjai a nemzetközi rangot kivívott magyar grafika gondolati mélységét és bravúros technikáját példázzák a kiállításon. Ha valakit kiemelhettünk, hármójukat feltétlenül: mindhárman a kiállítás jellegzetes hangsúlyainak hordozói. Es mellettük az új kiállítok, akik a meglepetést szolgáltatták: Schéner Mihály, a népművészettől inspirált, majdnem-monokrón színvilágé absztrakciók megvalósítója; Kordováner János, a nagy titok; a népművészeti formarend avatott ismerője, a gobelin eredeti fűnket ona listáinak következetes őriző je. No és természetesen a „régiek”, a mindig kedves ismerősök: a hatalmas dámákat ragyogó fényben láttató Szalag Ferenc, a tiszta dekora ti vitás mélységeit vallató Koszt a Rozália, a hangulatok képpé formálása és a szimbólum-teremtés között sajátos úton járó Lipták Pál, a komor hangulatokat szigorú-derűs böl- cseséggel tudatosító Pál Gyula, a groteszkhez vonzódó Ravasz Erzsébet, a tűzzománc műfaji-kifejezési lehetőségeit szenvedélyesen kereső Fülöp Erzsébet. A névsor — a feltétlenül kiemelendők névsora— azon-, ban még mindig nem teljes. Mentse á hiányt, hogy magas színvonalú, kvalitásos a kiállítás átlaga is — amint már mondottam volt. Mindjárt a bevezetőben lelkes Igennel válaszoltam az előlegezett kérdésre: jobb-e, színvonalasabb-e az idei alföldi tárlat a korábbi évek hasonló kiállításainál. Mondhatnék-e ennél töb be t befej ezés képpen ? A kiállítás jó átlaga, a az igen sok, különösen kiemelkedő egyén,! teljesítmény kivételesen jó kiállítást, az ünnepi alkalomhoz méltót eredményezett. Szilágyi Miklós Miért hívják ezt a. meglehetősen magas, a síkságból kiemelkedő dombot Haláldombnak? Valaha, a századforduló előtt, negyvenötig a Káptalan birtoka volt ez a hely, valami nyolcszáz vagy ezer holddal, úgy hívták, hogy Be- gécs, Itt volt a tanya, a gulyás lakása. Egy szalontai nagyvásáron eladott a gulyás pár darab marhát, utána hazajött a családjához, este lefeküdtek. Reggelre őt is, családját is agyonverték a pénzéért. Nyilvánvalóan egy pásztor vagy környékbeli paraszt, a másik pásztort, a másik parasztot. így lett a domb dalban, emlékezetben Haláldomb. Kőműves koromban itt dolgoztunk egyszer Kor- niccsal, Dókáninyal, két jó barátommal egy nyáron, Makai Antal bátyám volt a gazda, intéző, meg minden, hiszen a papok nagyon megbíztak azon időben az ugrai magyarban. Szép, derült este, az újhold csorgó- ra áll az ésthajnalon, sza- lonnasütés, majd izzó zsa- rát, rágyújtás, és Antal bátyám felesége egy csupor aludttejet ád, hogy együk meg. S Kornics Jóska megfogja két marókkal a csupor derekát, mintha csak a gazdáné szép lányának a dereka volna, és táncol, hopsza a fazékkal a gyepen. De ez is már régmúlt. Itt olyan nagyon sok a múlt. Ellenben -ez az épület merőben új. a bevégzés előtt áll, és olyan jó innen .széjjelnézni, a kis emelet ablakából! Az új rendezésű gazdaságban hatvan kilométer hosszú úthálózat készül a tavak között. Persze, nem makadám, nem kövezett, erre nincsen is szükség. A szintnél jóval magasabb út, ha földút is, jól gondozva tökéletesen megteszi a szolgálatot. Hiszen köny- nyebb és gyorsabb utazás esik motoros csónakkkal, de inkább bárkajárattal. Ez a Halál-dombi egység nemcsak halászati, gondozási, ivadékápolásd üzem, hanem fontos és jól kiépített állomása, központja, őrhelye a kacsatenyésztésnek is. Ámi súlyban és jövedelemben ugyanannyit jelent, mint maga a hal tenyésztés. Tehát ez a 3363 holdas' terület holdanként 16—18 mázsa húst ad! S dolgozik vele 32 műszaki, 12 irodai, 8 kisegítő, 130 évi alkalmazott, meg 111 hónapos, 6—7 hónapra szerződött időszaki munkás. Évi munkabér 5 410 000 forint. Olyan a viszony az emberek között ebben a gazdaságban, mintha az egész egyetlen nagy család volna. Ha van is néha egy kis egymás közötti zökkenő — mintha csak úgy, a család- * * Részlet a szerző „Szülőföldem, Biharország” efmíí most megjelent kötetéből, amelyet abból az alkalomból közlünk, hogy Szabó Pál kétszeres Kos- suth-díjas fró, számos regény (Lakodalom, keresztelő, bölcső; Isten malmai; Tiszán Innen, Dunán túl, Szereposztási és film (Talpalatnyi földi Felszabadult föld) alkotója hetvenöt éves. ban történt volna. Nincsen kanál csörrenés nélkül. Fiatal, 19 éves halószlc- gény, most végzi a harmadig gimnáziumot, és a havi fizetése 1450 forint. Felnőtt, de még fiatal halász, brigád vezető, fizetése 1600 forint havonta. Idősebb, régebbi halász, aki mint napszámos kezdte, de most üzemegységvezető, fizetése 2300 forint. Meg aztán persze, a prémium, a tenyésztési évad végén. Az üzemi lakótelep teljesen modern; új lakások, kultúrhaz, fürdő, fürdőszobák, -vízvezeték, villanyvilágítás, üzemi konyha. a forró nyárban hófúvás kavarogna. Mindenfelé nádasok, gyékényesek. A madarak országa ez, annyi itten közel-távol, s még távolabb a madár! Gólyák ezrei sütkéreznek, lábolnak csapatban a nádas melletti tocsogókban, aztán gémek, bakcsók, kócsagok, libák, vadkacsaik, mintha csak eljöttek volna ide, megszelídült rokonaik rengetegébe, látogatásra. Búvárok, szarkák, bíbicek, sirályok, vöcskök és a nádas ezer más lakója. Nádiverebek, veres- begy, és fent, a magasban pacsirták. • A madarak országa ez. Meg a vizeké, meg a füzeké, Ott, ahol a századforduló tájékán még' csak egy kondásház volt, és disznókutri- cak! Ott, allot gyermekkoromban libát őriztünk a Kórózugrtál — most; 17 lakásos lakótelep, klub, üzemi konyha és törpevízmű.,. S csak úgy „mellékesen' 130 000 kéve nádat és gyékényt vágnak le, az egyikből nádpalló lesz, exportra is kitűnő, a gyékényből meg a háziipari szövetkezetek készítenek értékes árukat. Azonkívül megkezdték a csipkebogyó termesztését. Eddig 300 000 tövet ültettek el, s minden tő egyre-másra két kilót terem évenként. A citromnál is dúsabb C-vitamin- forrás. Maga a halgazdaság teljesen gépesítve, még a halászat is elektromos eljárással folyik. De ami nagyon érdekes, megnyugtató; minél modernebb, korszerűbb ez a gazdálkodás, annál inkább szükség van az ember értelmére, szorgalmára és két kezére. Itt állok most fenn, a Halál-domb új épületének emeletén, s a végtelenbe ívelő égtájak szinte benyúlnak ide, hozzám, az ablakon át. Csodálatos égtájak ezek, mintha ennek a pompás, szakaszokra osztott tengernek, sehol, sehol nem lenne határa, partja s vége. A szigetekkel tarkított, rengetnek tűnő vizekben millió és millió húron zenél a véghetetlen ég hulló, egyre hulló kékje. Odább betonládákon álló sziget, rajta alakzatok, tetők, s körülötte, í'ajta fehér tollú kacsák temérdeke. Mintha halaké. És az embereké, akik éppen most is motorosbárkán jönnek erre. Igen, emberek okos országa ez, ahol igen nagy a haszon, és ésszel élik ezt a hasznot. Itt se bú, se kar. Az is jó, ha rekkenö a nyári forróság, de az is, ha záporozva szakad az eső. Bs az se rossz, ha télidőn csákányozni kell a jégen a lékeket. S télben,, nyárban, bármikor, ha puska dörren, a madarak el se akarják hinni, hogy jó lesz vigyázni, hé! Persze, nem minden fajtának, csak annak, amelyiket ennyi vagy annyi ideig szabad prédára ítélt a kalendárium. A falukép teljes megváltoztatásával eleinte féltettem a gólyákat, hogy a kényelmes és biztonságos szabad kéményre épített fészek helyett ezután majd hová rakják fészküket? Es íme. én ennyi gólyát egy csapatban soha nem láttam. Pedig nem elmenőre gyülekeznek. Hol fészkeltek ezek? Hol költöttek? Ki tudja. Annyi biztos, hogy itt aztán van élelem a számukra. Békák, csiborok milliói, szalagok, moszatok. „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja” — kedves jó bátyánk, Arany János így írt valaha e tájról. De ki írja meg ezt, ami van? Hol a költő, aki ír, hol a szem, aki lát? S a szervező, aki országosan bevégezheti ezt a nagy munkát, ami itt kezdődött? És aminek az elvégzése, szinte a tenyerén kínálja önmagát? Meglesz, megvan nyilván, csak a kellő alkalomra vár.