Békés Megyei Népújság, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-27 / 99. szám
Tömegízlés és színvonal A feladvány tulajdonképpen megoldhatatlannak látszik. Van a nagyközönség, amelynek ízlése, kulturális igénye olyan, amilyen, bizonyos műfajokat, hangvételt, stílust szeret, másokat nem szeret. S vannak a kulturális intézmények, amelyeknek van hivatástudatuk, van a kormány és a párt, amelynek van kultúrpolitikája, s vannak írók és művészek, és mindazok, akiknek van kulturális missziójuk — ezek meg más igényeket képviselnek. Tekintsünk el egy pillanatig attól, hogy milyeneket, csak annyit mondjunk, hogy másokat. Ez, úgy hiszem, világos. A két szféra között van különbség, sok tekintetben ellentét Ugyanakkor az is nyilvánvaló, egymásra vannak utalva. Színházat, mozit, könyvkereskedést fenntartani nézők, vásárlók, olvasók nélkül — lehetetlenség, értelmetlenség. De fordítva is áll a kapcsodat: hogyan fedezné a közönség a maga kulturális szükségleteit, ha az állam, az erre hivatott intézmények, az alkotók nem gondoskodnak róla? Látszólag ugyanez a helyzet a gazdaságban: a termelő és a fogyasztó hasonlóképpen egymásra van utalva. Csakhogy a kultúra, a művészet, az irodalom esetében mégis más a viszony: enni, ruházkodni, lakni stb. mindenképpen kell, de a kulturális fogyasztás, a művészeti vagy irodalmi művek iránti szükséglet, nem ilyen elemi: az „eszi, nem eszi, nem kap mást” kényszere (amelyet a gazdasági élet felvirágoztatásával persze az árucserében is igyekszünk kiküszöbölni!) itt nemigen létezik, vagy csak sokkal kisebb mértékben érvényesül. Ha nincs olyan film, amely nekem megfelel, nem megyek moziba, ugyanez áll a színházra és a kiállításokra. S ma már olyan szuverén a legtöbb tévé-néző, hogy ő is önállóan dönt: a neki nem tetsző műsornál kikapcsolja a készüléket. A legtöbb ember így reagál, s csak viszonylag szűk azoknak a köre akik unaloműzésként azt is elfogadják, ami voltaképpen nem is vonzza őket. Igen ám, de ha így van, akkor ez azt jelentené, hogy a közönség korlátlan ura a helyzetnek, tehát reménytelen minden kísérlet, hogy érdeklődését, ízlését a megszokottól el távolítsuk? Hogy a szokványnál színvonalasabb, aktuálisabb, eredetibb műalkotások elfogadására bírjuk? Tudom, hogy a kérdésnek ez a megfogalmazása mesterségesen kiélezett, hogy a gyakorlatban nem vetődik fel ilyen véglegesen. De talán mégsem szükségtelen, ha így lemeztelenítjük, hogy a probléma mag- vához hozzáférhessünk. Tény és való, hogy kultúrát önkéntes közönség nélkül nem lehet csinálni, a közönséget tehát valamiképpen vonzani kell a műalkotásokhoz. A szocialista kultúrának ez különösképpen nagy gondot okoz, hisz számára elsőrendű lelkiismereti kérdés, hogy emelje a tömegek kultúráját A kapitalizmus, mint ismeretes, elég könnyen túiteszi magát a dilemmán: szabad utat enged a szórakoztatóiparnak, amely gátlástalanul és pimaszul kihasználja az emberek legelmaradottabb hajlamait, a legprimitívebb ösztönöket és a legkonzervatívabb igényeket, hogy tömeg-publikumot verbuváljon magának. Ilyen szempontból még a többnyire állami kezelésben levő, tehát a profi thajhászó vállalkozásoktól (állítólag) független tévé-állomások is elég elszomorító képet nyújtanak. Kétségtelenül fejlett (bár többnyire hallatlanul tendenciózus és a kormányok politikáját alázatosan szolgáló) hírszolgáltatásuk és elég jó ismeretterjesztő adások mellett rendkívül sivár kulturális programot sugároznak s — igen kevés kivételtől eltekintve — arra rendezkedtek be, hogy azt adják, a ni it a lehető legkevesebb ellenállással átvesznek tőlük: szórakoztatóipari átlagot annak minden kellékével, némi hamis ragyogást, töményen szirupos vagy híg ér- zelmességet, sok hihetetlen kalandot, megfelelő adag lúdbőröztető szörnyűséget és sok lapos, semmitmondó humort. De mit csináljunk mi, akik nem nyugodhatunk bele abba, hogy olyan hatalmas tömegkommunikációs eszközök, mint a televízió, rontsák vagy akárcsak meglevő szinten konzerválják az emberek ízlését? Eddig szándékosan túléleztem a szituációt, hogy világosabban kitűnjék a probléma. Most azonban vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a valóságos viszonyokat S akkor kitűnik, hogy mégsem olyan kilátástalan ez a dilemma. Mindenekelőtt azért nem, mert az a bizonyos tömegigény, vagy ízlés, amelyre a kommercializálódott, az üzleti szintre süly- lyedt kultúripar hivatkozik, nem azonos a nagyközönség igényével, vagy ízlésével. Ez az igény és ez az ízlés is része, de csak a legalacsonyabb régióját teszi ki, azt, amelyet a legprimitívebb módszerekkel aktivizálni lehet. Ugyanabban a tömegben, ugyanazokban az emberekben létezik egész sor más, ennél jobb, nemesebb hajlam és igény. Csupán egy antidemokratikus, a tömegeket lebecsülő szemlélet vagy egy teljes rezig- náció állíthatja azt, hogy a tömegnek, azaz a népnek csak a hazugság kell, benne nincs igény az igazságra, a valódi szépségre. A siker, amelyet az előbb jellemzett álkultúrával el lehet érni — s melyet nem tagadunk — csupán azt bizonyítja, hogy a tömegek ízlését könnyű ebbe az irányba terelni, de korántsem azt, hogy nem lehet meg is javítani, sőt, igen magas' szintre fejleszteni. Igaz, az valamivel nehezebb: a profitra éhes, a konkurrencdától hajtott tőkés kulturális apparátus azért is (s emellett politikai és ideológiai okokból) választja a kisebb ellenállás útját. Sajátos módon ezt az igénytelen szórakoztatást igazoló „ideológiát” támasztják alá azok a művészek, írók, esztéták, akik — nem kevesen közülük igazi jószándékkal, a változtatást akarva — az egyik végletet a másik véglettel akarják leküzdeni, a kommerszkultúrával szemben az antikommerszkultúrát ajánlják Az ellenkezés szándékából, a sikeres sémák ellen olykor mintha valóságos antiséma alakulna ki: ha emez, a közönségre orientált szórakoztatás túlságosan is kevéssé veszi igénybe agyrostjainkat, amaz keserves fejtörésre kényszerít bennünket, talányokkal ostromolja fáradt fejünket, ha itt a happy end a törvény, ott a kötelező norma az elbukás, ha emez langy optimizmussal babusgat körül bennünket, amaz dermesztő pesszimizmusban fagyasztja csontkeményre érzelmeinket, ha emitt a vágtató cselekmény átrepít minden szakadékon, amott úgy cammog a történés, hogy minden buktatóban nyakig elmerülünk. No, de nem a kajánkodásért tesszük ezt szóvá, hanem hogy érzékeltessük: ez a csakazértis, ez a meredek provokálása a konzervatív és igénytelen ízlésnek, óhatatlanul hatástalan marad, nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, növeli a közönség vonzalmát a másik véglet iránt. Tragikus konfliktus ez és a nyugati kulturális világban, bátran mondhatjuk, tipikus. Mert hát mi lesz egy művészetből, amelynek legbelső mozgatórugója a puszta negáció, a kommerszkultúra mindenáron való tagadása? Ebből csak formalizmus születhet, a mind meghökkentőbb — s mind- értelmetlenebb — formák kultusza, a kihívásokkal való játék. Amely a végén — nem kis részben — oly ártalmatlanná lesz, hogy a szórakoztatóipar is bekebelezi, remekül felhasználja a maga repertoárjának színesítésére: az intellektuális lázadásból így lesz divat, kulturális tömegcikk, profitot hozó áru... Nyilvánvaló, hogy ez hamis alternatíva, hogy nem ez a kiút. Megoldási csak az hozhat, ha a tömegek kulturális igényét a maga összetettségében érzéBakos Géza felvétele Építkezés ZdzisJaw Wawrzyniak: A nappal* Reáragyogsz a földre. Világosságból gyúrt anyag, szívdobogás egyenget, lélegzet simít. Vcrejtck-cseppel, dühös lángolással edzeft. testünk méhéből fakadó lehelet Mi formálunk saját képmásunkra törékeny időből, törékeny kezekkel. Este száz cserépre törve elrejtünk hűvös éjszakánkban. Reggelre új tetőként rcáragyogsz a földre. * Fiatal lengyel költi, a háborús 1944-es esztendőben született. A lipcsei Kari Marx Egyetem hallgatója, ezt a versét is az NDK-ban irta. keljük, ha abból indulunk ki, hogy ugyanez a lömeg, ha számára hozzáférhető formában találkozik vele, tud vonzódni a tartalmas, az igazi kultúra iránt. Sőt, ha rájön az ízére, az értékeire, valósággal ráveti magát a művészetre, az irodalomra, tömeges „fogyasztójává” válik az igazi kultúrának. De ehhez fokozatosan és módszeres következetességgel el kell vezetni a közönséget: nem úgy, hogy a ma, még legnépszerűbb termékektől eltiltjuk, elzárjuk, vagy hogy ezekkel homlokegyenest szemben álló művekkel riasztjuk, hanem úgy, hogy széles (és mind szélesebb) választékot nyújtsunk neki. Ez a választék, ha úgy tetszik, eklektikus lesz, keveréke lesz a legkülönbözőbb dolgoknak (kizárva azt, amit itt, az egyszerűség kedvéért, hadd nevezzünk kulturális szemétnek; tudja mindenki, hogy körülbelül mit kell idesorolni). Lényegében ilyen „keverék” már ma is az, amit kulturális szolgáltató intézményeink a közönségnek nyújtanak. S lám, mit bizonyít a gyakorlat, amely minden elmélet próbája? Azt, hogy ez a sokat szidott és lekezelt közönség korántsem csak a legkisebb fajsúlyú művek és műsorok iránt fogékony. Ami azokat illeti, igaz, többnyire ma is nekik van a legnagyobb visszhangjuk; de ez a visszhang sem kritikátlan: kitűnik, hogy az emberek még a kedvenceiktől is idővel többet, színvonalasabbat, eredetibbet várnak. Érdemes odafigyelni — elsősorban a tévé szerkesztői lehetnének ennek a megmondhatói —, hogyan jelentkezik itt is egy minőségi igény, hogyan születik ebben a szférában is egy új, kritikusan ítélő közönség, ß mi a helyzet a többi, eleve több figyelmet, több elmélyülést követelő művekkel? Azokat egyszerűen elutasítja a nagyközönség, nem akar róluk tudni? örökké csak és kizárólag habkönnyű semmiségeket óhajt? De hát, kivéve egy valóban éretlen réteget, ez egyszerűen nem igaz. A nagyközönség érdeklődése abban az arányban, ahogy egyrészt telítődik az említett szórakoztató matériával, másrészt művelődik, szélesedik látóköre, mindinkább kiterjed a kultúra magasabb régióira. Ezt be lehetne bizonyítani a klasszikusok iránti fogékonysággal, éppúgy, mint az érdekes korabeli művek iránti rokonszenvvel. S ez teljesen természetes is. Ha nem így lenne, kétségbe kellene vonni, hogy egyáltalán létezik-e haladás. Hadd tegyük hozzá: így lenne ez Nyugaton is, ha nem folytatna a nyugati szórakoztatóipar példátlan méretű, fantasztikus költségeket felemésztő manővereket, ha nem használná fel a hírverés, a megtévesztés és csábítás minden elképzelhető eszközét arra, hogy biztosítsa a maga uralmát az ízlés — és ezzel a gondolkodás — felett. A tömegízlés, mint mozdíthatatlan reakciós tömb — közönséges mumus, amelyet minden józan ítéletű ember, mint ködösítést, mint misztifikációt leleplezhet. Ebből persze nem jelentéktelen kötelezettségek következhetnek azokra az intézményekre és emberekre, akiknek a kezébe le van téve a tömegkultúra hazai gondozása. Mert az előbbi elemzésből korántsem az következik, hogy a szocialista kultúra szolgálata egyenlő az igények tudomásulvételével. Ezek számbavétele csak kiinduló pont lehet: a feladat az, hogy széles fronton érintkezve az igényekkel, lépésről lépésre, fokozatosan előbbre jussunk, emeljük az átlagos színvonalat. Ez rendkívül türelmes, nagyon átgondolt, nagyon rendszeres munkát követel. , Gondoljunk csak a tévé-re és annak népszerű műfajaira, mint a különféle kvíz-játékokra, a ki mit tud-ok, a fesztiválok, a folytatásos krimik vagy kalandos filmek. Mi sem könnyebb, mint azokat rutinosan, a megszokott sablonokon belül maradva folytatni. De ilyen nehéz, alkalomról alkalomra új és tartalmasabb elemeket belevinni, gazdagabbá, színesebbé vagy gendoikodtatóbbá tenni ezeket a formákat. S a másik oldalon: új és új módjait kell találni annak, hogy a kultúra magasabb rendű termékeit közelebb hozzuk az emberekhez, megteremtsük azokat a lépcsőfokokat, amelyeken feljebb tudnak lépni. Az ismeretterjesztés, a népszerűsítés terén elért minden kis vívmány — s ilyennel nem kevéssel dicsekedhet a magyar televízió is — többet ér, mint száz hangzatos kirohanás az állítólag megváltoztathatatlan tömegízlés ellen. S ugyanakkor rengeteget árt egy-egy indokolatlan engedmény, egy-egy műsor, amelyben felülkerekedik az opportunizmus a közönség gyengéire spekuláló sikerhajhászás...! Ha mégis bizalommal tekintünk az eljövendők elé, az mindenekelőtt azon alapul, hogy kultúránk alkotói előtt mind világosabb: csak az az út lehet a miénk, amelyen járva a szocialista, magasrendű eszmeiséghez a tömegekkel együtt lehet eljutni. Rényi Péter