Békés Megyei Népújság, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-20 / 93. szám
KOROSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET 31indenkineh tudnia hell, hogy miért van A város peremén Módi Szabó Gáborral A József Attila Színház fél éve játssza Mesterházi Lajos Férfikor című drámáját. A kommunista áldozatvállalás eposza ez a színpadi mű. Osztrovszkij jutott eszembe: Az acélt megedzik. Acélembereink- rő mesél Mesterházi. Mesél? Dehogy, „csak” elmondja legjobbjaink életútját, visszhangoztatja azt az ütés-zuhatagot, melyet azok kaptak, akikből acél lett. Akikből lett... A dráma főszereplője, a tv-ből is kedves ismerősünk, Módi Szabó Gábor. Egy nemzedék sorsát hordozza magával a mostani szerepében. A harmincas évek illegális pártmunkáját, a lebukást, a Condor— Nem csináltam én hőst ebből a kommunistából sem. Ügy játszottam el, hogy érződjék; neki is rengeteg hibája van. Legfeljebb annyival erősebb a többinél, hogy akárhányszor elesik, felkel, s nem a sebeit nyalogatja, hanem indul tovább azon az úton. amit az elve diktál. És mindig megfogja a fegyvert, amikor kell. Az előző gondolat alapján megint párhuzamot érzek a színpadi valóság és a művész életútja között. A Munkás—Paraszt Hatalomért kitüntetés nem véletlen. — Az Első Karhatalmi Ezred tagja voltam. Nehéz Miller; Salemi boszorkányok. Abigél és Proctor. Gyöngyössy Katalin és Mádi Szabó Gábor. légió elleni harcot, a vérző Spanyolországot, rettegést a koncepciós perek Moszkvájában, az eltűnt elvtársak megsiratását, a keserves frontéveket; újra szemben a fasisztákkal, személyi kultusz itthon, mellőzés és harc, harc... A darabbéli Sándor, a főliős, Mádi Szabó Gábor. Mennyire övé ez a figura! Szinte c maga. — így talán túlzás — mondja —, csak valamennyi vagyok Mesterházi színpadi alakjából. Ameny- nyit nekem is el kellett viselnem, vagy amennyit vállaltam. Sokat szenvedett nemzedék az enyém. Rengeteg becsapatás, csalódás van mögöttünk. Harsogtuk a Hiszekegyet, mert kellett, minket kényszerítettek ki a Donhoz, mi voltunk a hadifogolytáborok szöges- drót-kerítései mögött, mi csináltuk meg — igaz hittel — a népi kollégiumokat, s tapsoltunk, amikor nem kellett volna, minket zavart szét a személyi kultusz, és legjobban mibe- lénk mart az ellenforradalom... Innen a nagy művészi hitelességű megelevenítő erő Sándorhoz — aki vállalja a poklokat is! volt, de ml lenne azóta, ha akkor nem állunk fel. A legjobb barátaim közül is szembefordultak velem egynéhányan, de amit tettem, csinálnom fellett. Nem tartom ezért magam hősnek: kisember vagyok, egy a sok közül. Ki menynyit vállal?! Ez az erkölcs. Éreztem, hogy 1956-ban mit kell vállalnom. Mennyi bajom volt már emiatt... — Baja? — Igen, úgy áttételesen, „finoman, elegánsan”. De erről ne beszéljünk. Sándor sem nyalogatja a sebeit és az én bajaim különben is inkább apró kényelmetlenkedések voltak. Hiába, aki nem megalkuvó módon él, még ma is nagyon sok buktatón megy keresztül. Logikus ez, hiszen még bennünk is rengeteg a hiba, bennünk, akik formálni akarjuk a világot. Vagy talán mi már eszményi emberek vagyunk? Nagy hazugság lenne! Milyen igaz — és most is, mint a nézőtéren, a televízió előtt és a rádióból, élvezet hallgatni Mádi Szabó Gábor szép magyarságát.- Hibátlan iiodalmisággal beszéli a nép nyelvét. Nevet: — Amikor Pestre jöttem Szabolcsból, meg kellett tanulnom az irodalmi magyar nyelvet. Apám nevelőapját Móravszkinak hívták. De fontos ez? — Nem, de ha már az indulásnál tartunk: tehát feljött Pestre, és... — Jó régen volt, bizony. 1942-ben kezdtem el játszani Pünkösti Andor színházánál. Ellenzéki színház volt, persze az akkori lehetőségek között, Kapcsolatba kerültem a Történelmi Emlékbizottsággal, majd Hont Ferencék révén a kommunistákkal. Ösztönös volt ez. Aztán jött a hadifogság... Egy Iszajev nevű szovjet tiszt, most már mondhatom úgy, elvtárs, ki-kivitt a Prüf folyóhoz, fürödni, beszélgetni. Hát így... Aztán láttam itthon a romokat, de az emberi lélek pusztulása nekem még érméi is jobban fájt. A vasutat hamar rendbe hoztuk, — de a gondolat?! — minden rendben van már. minden körülmények között? Nem. Ez a munkánk még nem ért véget. Segítek ebben, ahogy tudok. Magyar színész vagyok, ez a kötelességem. Mindenkinek tudnia kell, hogy miért van. Én «aért. A népem egészséges nemzeti öntudatáért! De az egészségesért! — S a lehetőségei? Hogy érzi magát a ..macskaköves írtak" negyedében, a város peremén? — Nekem' Angyalföld az, ami Szabolcs. A hazám. Hogy mennyire az: volt egy öreg nénike, nyugdíjas-féle, proletárasszony, minden bemutatónkon ott feszengett szegény az első sorban. Értet be-e, amit mondani akartunk neki vagy nem, jött, mindig jött Aztán egyszer csak elmaradt... A temetésére az egész társulat elment. Mi vitt oda bennünket? Fenn hagyom a hangot. Talán érezni a választ. Ami a kérdés másik felét illeti, a lehetőség? Van. A Férfi- kor-ban, Béla. a szobrász kiszolgálja a Csinovnyik- típusú hivatalnokok ízlését. A szájízük szerint csinál szobrokat Én azt mondom : a szobrászvéső, az ecset, a színészi szó. a toll csak az eszmét, a népet szolgálhatja. Ez a legszebb művészi feladat — és ehhez megvan a lehetőség. A kisemberekhez ke® szólni, nem a Csinovnyikokhoz. hiszen ők hordják a vállukon a társadalmat. Mind adott az elmút két évtized alatt valami keveset és ebből lett ez a sok. Kisember? Jó ez a kifejezésünk egyáltalán? Nem ők akadályozzák meg a világégést? Nos, kisemberek? Tiszai Lajos Tudós a tengeren A tengert még nem látta a tudós, s noha a könyvek leírásai alapján tökéletes képzetei voltak a fenséges elem természetéről, egy napon mégis elindult, hogy személyesen tanulmányozhassa az óceánt. Áhítattal állt meg a sziklás ormon. A hullámok mozgásában rejlő energiáról pontos számításokat végzett, a tenger dús illatát elemezve jóváhagyta mások beszámolóit, a víz áramlásairól és a széljárás- ről is elégséges tapasztalatokat szerzett. Akár meg is fordulhatott volna, hogy otthon megírja mások okítására legújabb értekezését a tengerről. Ö azonban igazi tudós lévén, nem érhette be ennyivel, felfogadta hát a környék legjobb halászát, beszállt e csónakba, és megmutatta az irányt, amerre haladni kívánt. A halász tempósan meregette az evezőket, és bozontos, deresedé szemöldöke alól nem túlzott kíváncsisággal figyelte a tudóst. Inas, hosszú karjai megfeszültek, a csónak gyorsan siklott a csendes vízen. A tudós pedig leült a csónak farába, a padra, kezét a tengerbe merítette, és megízlelte a vizet. Csakugyan sós volt. Próbált felfedezni benne valami rejtett árnyalatot, boldogan tette volna teljesebbé ezt az ősrégi ismeretet, de harmadszor is pontosan azt az ízt érezte nyelve bimbóin, mint először. Már jól beüt jártak, a tenger egyre jobban hullámzott, az ég is elsötétült — Uram, vissza kell térnünk a partra — mondta a halász. — Majd én mondom meg, mikor térünk vissza — szólt a tudós. — Tanulmányaimban sohasem enl gedek meg magamnak felszínes kapkodást. A halász morgott valamit, de a tudós ezzel sem törődött. Határozottan tetszett neki a megélénkülő tenger, elbűvölte a hullámok játéka, a látvány feledhetetlen varázsa. Az önfeledt tanulmányozás közben azt is meglátta, hogy a halász milyen egykedvűen bámul maga elé, talán képtelen bármit is felfogni a lenyűgöző élményből. Ezért őszintén sajnálta az öregembert, annyira, hogy meg is szólalt: — Mondd, fiam, tudsz-e olvasni ? — Nem én, uram, mert gyermekkoromtól ez a munka az osztályrészem. — Ó, boldogtalan ember, így hát az emberélet harmadával kevesebbet ér a te életed, mert nem tudhatod, milyen öröm mások gondolataival gyarapodni! A halász szótlanul evezett tovább, karjait fárasztották a növekvő hullámok. A tudós alaposabban szemügyre vette. — És írni tudsz-e? — Nem én, uram, mert egész életemet a tengeren töltöttem. — Ö, szegény ember, így hát az élet második harmadával is kevesebbet ér a te életed, mert sosem tudhatod meg, milyen gyönyörűség saját gondolatainkkal másokat tanítani. A vihar hirtelen tört rájuk, ami azon a tájon gyakran megtörtént. A csónak ijesztően hányódott a tarajló hullámokon, néhány pillanat múlva mindketten csuromvizesek lettek. A halász rendíthetetlen nyugalommal dolgozott az evezőkkel, a tudós pedig rémülten kapaszkodott a törékeny jármű peremébe. Kiáltania kellett a halásznak, hogy meghallja kérdését a tudós. — Mondd, uram, úszni tudsz-e ? — Nem tudok, jó ember, hisz egész életemben a tudományokkal foglalkoztam ! — Akkor kapaszkodj belém, mert bármely pillanatban felborulhatunk, és odavész életednek mind' a négy fertálya. A tudós ágy cselekedett. A halász megfordította a csónakot, és halálosan kimerítő munkával sikerült megmenteni mindkettőjük életét. Gergely Mihály Új Rezső: Szigeieleilen élei Városi zaj csörömpöléses zuhogásos sodrától távol zugos tájon mohás modernség szelíd partján áll ez a ház, mely emberöltők mélyhűtött csendjét őrzi falak zárt katlanában ... : „— Lám, a magány” — bök hüvelykujjal vasárnapos természetjáró a csend-lakra, ha útbaejti. „— Ö! A magány...” búgja irigyen szerelmének felajzott párja. Remete lét” húzza el száját presszók, börzék ficánkos hőse. (Néz, de nem lát.) Egy sem vigyázza azt, hogy a csend mélyhűtött háza villanydróttal erez a létbe antennákkal csápoz a légbe, hogy a postás ide is csenget, az újságos lapokat lenget — s hívei a remeteségnek hétköznapok lázában égnek. í" RÉGI IRODALOM — ÚJ OLVASÓ J elzések érkeznek: irodalmunk klasszikusai kiszorulnak az olvasók érdeklődéséből. Ahelyett, hogy a könyv hódításával egy ütemben új rétegek és nemzedékek szívét-értel- mét gazdagítanák, korábban kiküzdött hatásukban is gyengülni látszanak. Benjámin László Petőfi, Komlóé Aladár, Ady költészetének háttérbe szorulásáról közöl figyelemre méltó tapasztalatokat. Nem volna nehéz továbbá példákat említeni, hogy a múlt értékei felé manapság nem fordul a közönség azzal a figyelemmel, ami pedig indokolt és méltó is volna. Rendelkezésre állnak számszerű adatok. Az ismeretterjesztő társulat jelentéséből statisztikai pontossággal derül ki, mennyire megcsappant az érdeklődés a századunk előtt járó idő magyar lírája és prózairodalma iránt. Vajon nem természetes-e a közönség választása, a kortársművészet és a közvetlen előzmények előtérbe állítása? Jogos-e az aggodalom, amit ez a jelenség kivált? De további kérdések is adódnak: valóban csak az olvasói ízlés alakulása figyelhető meg a klasszikusok térvesztésében? Játszanak-e szerepet más tényezők? S főleg: mit tehetne a könyvkiadás, az ismeretterjesztés, a tömegszórakoztató- és nevelő apparátus azért, hogy a közönség élé állítsa a magyar irodalmi múlt kallódó vagy félreszorult értékeit. > Elvileg aligha vitatja valaki. hogy a szocialista kultúra magába fogadja és gazdagsága egyik fontos tényezőjeként tiszteli, fejlődésében hasznosítani kívánja ezeket az értékeket. Őrzi a folyamatosságot, amiben a kritikának és az elfogadásnak, a különbözésnek és az azonosságnak időben változó arányait igyekszik kialakítani. Nem árt azonban újfa elmondani, a közgondolkodás alakulása szorosan összefügg azzal, milyen helyet kapnak klasszikusaink a nemzeti kultúra emelkedő-formálódó épületében. Az önismeret és a rá épülő öntudat a félrevetni valót meg!- tagadó, de a tiszteletre méltó példát emelő és ápoló nemzeti büszkeség aligha. mondhat le a művészet, az irodalom forrásairól. Ha például valaki ismerkedni akar a régi magyarság életével, a nemzeti emlékezet költői rangú alkotásait hívhatja segítségüL Nagy versek és korfestő regények közelebb viszik céljához: a mai nemzedékek életével, terveivel, gondjaival elszakíthatatlan szálakon összefüggő régebbi korok felméréséhez. Illúziók és torzítások nélküli kép kialakításához. I lyen igénye, persze, csak annak van, aki a maga és családja, szű- kebb környezete és az országos közösség mindennapjait a történelem ösz- szefüggésedben látja. Aki tud és akar népben, nemzetben gondolkodni, aki keresi és megtalálja tennivalóit a jövő felelős alapozásában, az egymást váltó nemzedékek láncában. Sok ilyen ember él Magyarországon. és számuk egyre nő. Rájuk gondolunk, amikor irodalmunk klasszikus értékeinek nagyobb megbecsülését és céltudatosabb propagálását említjük. Nem élettől elrugaszkodó értéktisztelet emelt szót ebben az ügyben. A cél éppen
