Békés Megyei Népújság, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
Pók a György ex libriseiből OLVASÓNAPLÓMBÓL Hol van Vietnam? Ezt a kérdést teszi fel naponta száz- és százezer ember. Hol van Vietnam? — kérdezik az amerikaiak is, fegyverrel az oldalukon, vagy pedig szégyenpiros arc- j cal. Hol van Vietnam? — Dünnyögi maga elé a B— 52-es bombázó pilótája. Hol van Vietnam? — szegzi a [ kérdést az olvasónak 90 költő 90 verse. Az antológia címe nem földrajzi és nem szónoki kérdés. A lángoló rizsföldek füstje sötét felhőként nehezedik Amerikára, a megvalósult összeesküvés dokumentuma ez a könyv, zászló, az amerikai értelmiség lelkiismeretének térképén. Vietnam mindenütt ott van a világon, ahol emberek élnek, ott is, ahol békében nyitnak a virágok, ott is, ahol élet és halál fölött a gyilkosok döntenek. „Egyetlen történet, a katasztrófa j és az ellenállás szimfóniája” ez a versgyűjtemény, 87 amerikai költő egy gondolat sugallta kiáltása: „...soha í egy nép nem pusztul el /amíg költői bele nem törődnek/ a pusztulásba”. A Modem Könyvtár 129. kötete páratlan vállalkozás a maga nemében. A mai amerikai líra csaknem valamennyi számottevő képviselőjét megszólaltatja, korra, nemre való tekintet nélkül; a hétéves (!) Larry Jacobs- tól az Üvöltés beat óriásáig, Ginsberg-ig. Az amerikai költőkről nem tartják azt, hogy elkötelezettek, de ez a kötet mégis, 90 vers — 90 vádirat, a félreérthetetlen állásfoglalás, elutasítása és tagadása az USA háborús politikájának. Ezek a művelt értelmiségi emberek nem várják majd fellobogózott utcákkal a Vietnamból hazatérő katonákat, nem tüntetnek ki senkit azok közül, akik napalmmal gyújtották fel a bambuszházakat, 1 ezek a költők nem tartják majd hősi halottnak halottaikat. Ideges látomás ez a könyv, az iszonyat zsoltára, j Az amerikaiak tüntetése az USA ellen, a lelkiismeret sugárútjain. Amíg „Amerikai Sas szárnya csattog ! Ázsián” és „Amíg sikóltanak a fák” a Mekong vidé- ! kén, addig továbbra is százezrek visszhangozzák a j kérdést: Hol van Vietnam? B. Le Anh Suan: TALÁLKOZÁS > Széllel birkózva lépkedett az esőben a raj, a csupasz rizsfőldek felett dühöngött a vihar. Mennydörgés dorgált cikázó kis villám-kölyköket, s mi mentünk, mentünk szótlanul, álmodva tűzhelyet, duruzsoló, jó meleget, s mellette pihenőt, — de tűzhely nem volt, s tűz se volt, s csak tűrtük az esőt. Aztán elállt, s hirtelen reánkszakadt az éj, s az éjben könnyed lépteket hallottam akkor én. Szembejött velünk vidáman egy harsány kis csapat, s — mint röpke fénysugár — egy fürge lány szaladt. Épp csak a hangját hallottam: „Előre! Vár a harc! Gyorsabban! Rajta, küzdeni, ha veszni nem akarsz!” — és elnyelte a vaksötét, — mint bennünket a csend — mi Dong Thap felé tartottunk, ő meg keletre ment... Ahogy visszagondolok — a neved sem tudom. Rövid kabátban, puskával mentél az úton, s messze vagy, mint á hajnaliól a késő alkonyat, — fényt látok, fényt a távolban, vagy inkább arcodat?... S újra hallom a hangod is: — „Előre! Vár a harc! Gyorsabban! Rajta, küzdeni, ha veszni nem akarsz!” V be Amh Suan vietnami köMó. I Valami volt a levegőben. Ereztük már napok óta. Túl nagy a csend... Ebédnél már úgy törtettünk a konyhabunker felé, mint a vadállatok, ha érzik a vihar közeledtét. Postaosztás. Vágyakozva nézem ráz őrmester kezében levő papírokat. Egymás után olvassa a neveket. Tízig számolok és mire a tízest kimondom, az őrmester a nevemet .kiáltja. Egy... Persze ez még csak az egyes, még kilenc hátra, van. Pedig írnia kell. Olgának írná kell! Levelet kell kapnom. Kettő... — Selmeci István! Selmeci arcán a több napos - szakáll csak sejteti a nevetést. Látom, remeg a keze, amint a borítékot felszakítja. Három... A csajkát leteszi a fedezékül szolgáló földkupac mellé, a könyöklő peremére, és olvasni kezd. NégySzája lassan nyílik, majd csukódik. Körülötte megszűnt minden. Nem hallja, nem látja a többieket öt... Engem sem. Az őrmester kezéből rémes gyorsasággal fogy a hazai üzenet. Hatírt, biztosan írt, csak az őrmester alulra tette. írnia kellett. Hét... Már két hónapja semmi hír otthonról. Levelet kell kapnom. NyolcMiért nem ír? Hiszen neki szabad. — Csergő Péter! — Jelen! — Talán hangosabbra sikerült a kiáltás, mint kellett volna. A levél, Olga levele kezeken át közeledik hozzám. Még hatan vannak előttem. Már csak négyen. Igazán gyorsabban is adhatnák. A hosszú Ványai, Selmeci fölött nyújtja át. Még üres a kezem. Megtorlóm a köpenyembe, mielőtt a levél után nyúlnék. Eszembe sem jut, hogy ettől semmivel sem lesz tisztább. A boríték, a megszórni van-' veled. — Ez Selmeci hangja. Valaki megrázza a vál- lam. Szakállas arc mered rám. Ez a két szem Pista szeme... Olgával baj van... Lassan kitisztul körülöt4 LEV kott fehér, illatos boríték helyett egyszerű postai lapot kapok a kezembe. Ez nem az én levelem. Nekem Olga fehér borítékban, orgona illatú borítékban ír. Az én levelemnek illata van. Ránézek a lapra. Megfordítom. Ott van a címzés. Te. Csergő Péter tizedes, úr... Nem Olga írása. Miért nem ő írt? Talán csak nincs valami? Nézem a feladót. Csergő István. Édes Pistám, jó öcs- kös, hát te írtál? Na, jól van. Ez is valami. De hát mi van Olgával? Azért mégis nekem lett igazam. Nyolcig számoltam. Kikény szeri tette m a levelet. Igenis kikényszerítettem! Jogom volt hozzá. Nekem jogom van. Jogunk van hozzá. Akik életben vagyunk, azoknak joga van a levélváráshoz. „Édes Péter Bátyám! Találjon e levelem jó egészségben, melyet szívemből kívánok. Mi jól vagyunk. Sokáig gondolkoztam, megírjam-e, de meg kell tudnod. Olgával baj van.” Éreztem, hogy a levegő nehéz lett. Valami a föld felé húzott. Szemem nem látta a betűket, csak a sorokat. Olgával baj ban... Olgával baj van... — Mi van veled, Péter? Hé! Péter! Térj magadhoz, tem minden. Ingerülten lököm el magamtól Pistát — Menj a fenébe! A levél... Mi van Olgával? „Emlékszel a másodikon Gézára? Tímár Gézára? Olga összeállt vele..." ösz- szeállt vele, össze... össze... állt... állt... Már három hónapja ennek. Tímárt tegnap behívták, megy a frontra. Tudom, hogy megy, mert a laktanyában dolgozik a Horváth, tudod, a lakatos, ő mondta, egy hét múlva indul. Vigyázz magadra, óvjon Isten! Csókolunk és várunk haza.” Isten... Isten nagybetűvel, kisbetűvel, nagybetűvel. Tímár Géza... Géza... egy hét múlva Olga... Olga... Már visszafelé tartottak a többiek a helyükre. Cuppog a sár a bakancsok alatt, nyálkásan tapad a lábra, mígnem nehéz ko- koloncként leszakad. Pista ott állt mellettem. Nem kérdezett, csak nézett. Elmondjam? Nem, ez az én ügyem, az enyém és Tímár Gézáé és Olgáé. Miért nem várt? Miért, miért? Az idő. igen az idő, hosszú a háború, hoszúak a napok, az éjszakák... egyedül a hideg ágvban... Esye- dül, felforrósodott testtel... De az Üristenit! Hát nekem nem hosszúak az éjszakák ? Aztán minden egybefolyt. Éjszaka kezdődött. Röhögtem, röhögtem, amikor az aknák szétfröcskölték a többieket. Röhögtem, amikor a nehéztüzérség végigveretett rajtunk, röhögtem, amikor Selmeci felbukott mellettem és a belei kifordultak. összeállt. . Isten nagy I- vel. Röhej! Én nem halok meg. Nem halhatok meg. Mindenki meghal, de én nem döglök meg! Hiába minden akna, minden tüzérség, nekem elintézetlen ügyem van... A harmadik csillagot az őrnagy úr adta át, meg az érmet is, amikor feltöltöttek a századot. Hetven ember. Hetven új ember és Tímár Géza. Tímár a másodikról! Összeállt— — És végül itt a szabad- ságos levele, szakaszvezető. Egy hónapig otthon lehet. Megérdemli... hős... aki... feltartóztatott... a haza- példaképül. Az őrnagy úr egy marha. Milyen bambán tud nézni az őrnagy úr. — Mi az, hogy nem megy szabadságra? Szakaszveze- tö! Maga... — Alázatosam jelentem, nem akarok szabadságra menni— Az emberek kerültek. Tudom, nem érthetik meg. Csak egy valaki tudta, csak ő értette. Remegett a szája, amikor elindultunk, önként jelentkeztem és őt vittem magammal, Tímár Gézát a másodikról. A házig kellett eljutnunk. Nappal lehetett látni innen a másik oldalt. A vezeték dobját ő vitte, én a készüléket. A sötétségben nem láttam két lépésnyire sem. Egy hét. Azóta került ki. Azóta egy szót sem váltottunk, ö sem közeledett, én sem. Csak néztük egymást. Lehet, hogy tudta! Valamelyik ktink nem jön vissza. Tapogatózva igyekeztünk előre. Hallottam a lélegzését mögöttem. Botyánszki János
