Békés Megyei Népújság, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-28 / 74. szám
TM8. március 28. 4 Csütörtök AZ „ÖRÖK SHAKESPEARE" - KORSZERŰEN Az Othello premierje után Shakespeare egyik legművé-1 szibb kompozíciójú tragédiájának cselekménye közismert: a féktelen karrierista Jago mesterkedésére Othello féltékenységből megöli tiszta jellemű feleségét, Des- demonát. Az irodalomtörténet — nem alaptalanul — régebben a féltékenység drámájaként, újabban pedig a nagy egyéniség sok vívódással, végzetes szenvedéllyel i telített tragédiájának fogja fel. j Vajon csak ez-e az Othello? A . Békés megyei Jókai Színház be- • mutatója is meggyőzhette a nézőt: nem! Közhely, hogy a világirodalom remekműveinek eszmegazdagsága sokrétű, s a klasszikus j alkotóegyéniséget az külön bözte- | ti meg az átlagostól, hogy művével minden korhoz tud szólni. Ez az utóbbi gondolat érvényesült — igen tudatosan — Miszlay István Jászai-díjas főrendező koncepciójában is, mikor Shakespeare remekművét megszabadította a hagyományos, olykor naturalista „kölöncöktől'’, s jó művészi érzékkel emelte ki, mi az, ami tendenciózusan kibontható az alapkonfliktusból, másképp kifejezve: korszerűen szólaltatta meg „az örök Shakespeare-t”. Miszlay értelmezése szerint Othello tiszta embersége, naiv hiszékenysége, az intrika iránt érzéketlen, a szerelem útvesztőin is járatlan „katonaember” megrendítő tragédiája csak akkor hathat a katharzis erejével, ha Jago, a gonoszság és a zabolátlan kétszínűség megtestesítője mértéktartóan ugyan — de helyenként fölébe kerekedik a címszereplőnek. Itt van az, amivel a mához lehet szólni, hiszen az írói mondanivaló napjainkban .így válik korszerűvé az Othello— Jago-kettőssel. Othello megrendítő tragédiája mégiscsak egyé-, ni. még akkor is. ha egy bomló társadalomban teljesedik be, az ördögien veszélyes karrierizmus, a gátlástalan fölfelé törekvés, a kisszerűség gáncsa azonban napjaink „lelki gyoma” is. A színészek játékos összességében jól szolgáié ezt az elképzelést. Polgár Géza Jászai-díjas művész Othelloja értékes produkció, még akkor is, ha teljes egészében nem sikerült megvalósítania a rendező elképzelését, mintha az előadás végére elfáradt volna. Desdemona, meggyilOthello és Jago — Polgár Géza, Szoboszlai Sándor. Fotó: Demény oldotta fel játékában a végzet-1 gott, alakításából nem érzékel- szerű beteljesedés tragikumában: hettük a méltánytalanul rágalma- Othello szemében szajhaként kel-1 zott, parancsnokához hű tisztet, lett meghalnia, hogy az asszony- j akihez csupán nemes lovageré- hűség örök szimbólumaként él- nyei miatt vonzódik Desdemona. jen tovább. Mindezeket Korompay I Kovács Lajos (Rodrigo) igazi já- Valinak sikerült megvalósítania, tékszer volt Jago hímboszorkákolásának jelenetében, de leginkább a mű végén éreztük erőtlennek, a shakespeare-i humánumot a tragikus felismerés nagy pillanataiban nem tudta kellően érzékeltetni. így csak gesztusaival hatott, és öngyilkossága előtt a líraian nemes pátosszal gazdag monológból hiányzott a „lélek”. Desdemonát Korompay Vali alakította. Szerepének megfelelően tehetetlenül vergődött Jago intrikáinak sorozatában. Az ábrázolt kor asszonya volt, megértette Othello indokolatlan durvaságait is, meg „akarta” találni a magyarázatot (közügyek!), hogy el ne veszítse élete értelmét: hitét és csodálatát férjében. Jellemé- / nek tisztaságát nagyszerűen érzékeltette a „halálos nász” előtt Emíliával való beszélgetésében, j az eszményien tiszta szerelem vi- i lága volt az övé az életet sok- j kai „reálisabban” szemlélő asz- szonytársával (Jago neje!) szemben, aki a bűnből is tudna erényt csinálni „az egész világért”. Ezt a nagyszerű művészi ellentétet s még tökéletesebb lehetett volna játéka, ha helyenként — főleg Othellóval való dialógusaiban — melegebb, líraibb hangszínnel szólal meg. Az előadás kiemelkedő alakí-- lása volt Szoboszlai Sándorné Jago szerepében Művészi pályájának újabb, sikeres állomásához érkezett. (Talán már ez is közhely?) Nemcsak „bajkeverő” volt. hanem életre keltette azt a Shakespeare-hőst, akiben az író végtelen gazdag fantáziája megalkotta a világirodalom egyik nagy „egoistáját”, akinek gondolkodásában rengeteg van a modern nihilisták szemléletéből is. Az emberi romlottság végletes "jenemét láthattuk Szoboszlai játékában, uralta a színpadot, széles skálán mozgott a hűség, a becsületesség látszatától a gazságban, fondorlatban kéjelgő önbámulatig. Bukásában is félelme- fésvolt, nem hagyta el a megrögzött karrieristák szalmaszálre- ménye. („Vérzem, de meg nem öltél”.) Fetrengése és Othello fel- magasztosítása egyben rendezői remeklés is! A sikeres bemutatóhoz a többi szereplő alakítása is hozzájárult, hiszen kiegyensúlyozott, részleteiben is kidolgozott előadást láthattunk. Ezek ellenére Szentirmay Éva (Emília) kicsit „rusztikus” volt, Jago leleplezésének lehetőségeit színészileg jobban kihasználhatta volna Pákozdy János Cassio szerepében idegenül moznyos mesterkedéseiben. Értékes színfoltjai voltak az előadásnak Körösztös István (Brabantio), F. Nagy Imre (a velencei dogé), Dánffy Sándor (Lodovico) Kardos Gábor (Montano), Szerencsi Hugó (Gratiano), Tóth Gabriella (Bianca) szerepeikben. Továbbá: Tótat Károly, Valkay Pál, Sós László egy-egy jelenetben. Suki Antal díszletei most is érdekesek, hasznosak, célszerűek voltak. A lépcsőzetes konstrukció korszerű jelzéseivel megteremtette a kellő atmoszférát, hiszen Shakespeare-nél a drámai beszéd a legfontosabb. Jól szolgálta ezt az utóbbit a korszerű világítás- technika is, s így a néző figyelmét mindig a szereplőre koncentrálhatta. A jelmezek — Schaffer Judit tervezése — szép kiállítá- súak, a szereplők „rangjának” megfelelőek, fontos technikai elemei ezek is az előadásnak, csakúgy, mint annak idején Shakespeare korában. Mindezeket figyelembe véve lett maradandóan élményt nyújtó az Othello premierje. A néző magával vihette a tragédia korszerű értelmezéséből: nemcsak a régmúltnak, a mi korunknak is megvannak a maga Jagói, s szeretnénk hinni, amit az előadás sürgető türelmetlenséggel hirdet: földre rogyva, porig alázva bűnhődnek a Jagók, s győz a humanizmus, az embernek a szépbe, nemesbe szőtt hite. Tóth Lajos Azonnali belépéssel felveszünk: szakképzett társadalombiztosítási ügyintézőt, iparszakos közgazdászt és ügyvitel-szervezőt Mezőgazdasági Gépjavító Vállalat 7 számú állomása, Orosháza 114533 Jól „megasztmondta” Egy friss keletű tanácsi jelentést olvasgatva, régi, sokszor hallott, de még mindig derűt keltő békési história jutott az eszembe. Az, amikor nagy keservesen megszavazta a képviselőtestület egy locsolókocsi beszerzését, s aztán azon volt a vita, hogy egy vagy két lovat vegyenek-e a vontatásához. Állítólag az volt a perdöntő a nagy szócsatában, amit az egyik tekintélyes virilis mondott, hogy azt mondja: „Feltétlenül két lú kell, mert esős időben, ha nagyon levág a kerék, hogy a fenébe bírja el egy vontatni, azt a bolond nehéz locsolókocsit”. Az a jelentés, amely a fenti históriát az eszembe juttatta, kor- holólag szól egyes termelőszövetkezetekről, amiért az öntözési lehetőségeknek tavaly csak 64 százalékát használták ki. Aztán ilyen — feltehetőleg komolynak szánt — végkövetkeztetést von le: „Szem elől tévesztették, hogy nem akkor kell öntözni, amikor aszály van, hanem akkor nem kell öntözni, amikor esik az eső". Nem tudom, eljut-e ez a jelentés az öntözési lehetőséget elmulasztó tsz-ek vezetőihez. Ha eljuttatják, akkor előbb egészítsék ki néhány hasonló „örök'érvényű” megállapítással. Annál is inkább, mert egy másik fejezet melankolikusan azt állapítja meg, hogy „Nincs minden rendben az üzemgazdászok, öntözési agranómu- sok és állattenyésztési szakemberek beállítása területén”. Azt mondani sem kell, hogy a „beállítást” vidékenként más-másképpen értelmezik. Helyenként a különböző holt tárgyak elhelyezését értik alatta. Máshol azt, hogy valaki beállított, mint Bolond Istók Debrecenbe. Megint máshol azt, hogy valaki alaposan felöntött a garatra. Ha így áll a helyzet, akkor közérdek a jelentés kiegészítése néhány „bölcs” figyelmeztetéssel. Többek között azzal, hogy az idő felmelegedése, kánikulai forrósága idején „ne tévesszék szem elől a tsz-vezetők a télikabátot, bundát, bekecset, kucsmát letenni, mert megizzadnak, s utána még képesek lesznek azt jelenteni, hogy verejtékkel öntöztek meg vagy háromezer kh-t.” Lehetne még figyelmeztetni őket, hogy ne tévesszék szem elöl a rendszeres napi irányítást, munkát, a jövedelem gyarapításán való fáradozást, az ezek utáni pihenést és alvást. Ezeken kívül sok-sok szem elöl téveszteni nem illő jó tanács van még. Felsorolásuk helyett csak annyit jegyzek meg: nem ártana, ha a jelentések fogalmazói sem tévesztenék szem elől a naivitás mellőzését — a lényeg, a tömörség és a magyar nyelv javára. Kukk Imre Keresstes Mihály: Napnyugtától napkeltéig A Kossunth Könyvkiadó gondozásában jelent meg Keresztes Mihály: Napnyugtától napkeltéig c. könyve, amely hű képet ad a Viharsarok földmunkásmozgalmának egy igen érdekes korszakáról. A szociáldemokrata párt orosházi szervezetének tevékenységét ismerteti a Tanácsköztársaság megdöntésétől a felszabadulásig. ; sen mutatja be, hogy a földmun' kásmozgalom ottani vezetői mi- | lyen szívós és kitartó munkával I építették és védték harcos szer- í vezeteiket és elérték hogy velük, I mint számottevő erővel kellett számolniuk a megyei uraknak. Ez a könyv a földmunkásmoz- ! galom története iránt érdeklődőKeresztes Mihály, aki a párt- szervezet titkára volt, saját személyét teljesen háttérbe állítva írja le az utat, amelyet a földmunkásmozgalom harcos és bátor funkcionáriusai megjártak, s amely természetesen a kommu-j nista párthoz vezetett. Szemlélete- I kön kívül nagy élményt nyújtott azoknak is, akiket a magyar dolgozók küzdelmei, sikered, kudarcai érdekelnek, mert élvezetes módon, egyszerű szavakkal, de a szemtanú hitelességével számol be ezekről a harcokról. Bénid Tongut, a legdurvább arab goumier körüljárta a lehullott rongyként pihenő arabokat. A foglyok még szörnyűbb helyzetben voltak, mint a katonák. Eddig már vagy egy tucatot temettek el a sivatagban. Létszámukat az indulásnál úgy állítják fel, hogy harminc százalékkal kevesebb fog megérkezni belőlük. Ápolatlan, cinikus külsejű, vigyorgó, torzonborz halálfejek, vadul villogó benszülött tekintetek, fáradt, szomorú intellektuális arcok, valamennyien a biztos halál apatikus tudatában, utálkozó, fásult grimasz- szal állták a goumiei'-k csattogó korbácsát. Barbizon, egy zömök, bronz- bőrű korzikai bandita volt a legtekintélyesebb ember a rabkolóniában. A pihenő közben éppen dalolt valami szerelmes olasz nótát a naplementéről, és amikor befejezte a dalt, egy majomállkapcsú, borjúszemű, vastag, borostás ember lépett hozzá: — Engedje meg, hogy fejedelmi énekéért megajándékozzam egy fél tábla bagóval. Én költő vagyok. — Köszönöm. Nevem Barbizon. Bandita voltam Korzikán. — Ennek örülök — mondta a vastag költő —, ugyanis sokan mondják, hogy hasonlítok Napóleonra. — És előrehúzta deres, hosszú, ritkás haját a homlokára. — Csakugyan emlékeztet rá... Különösen a hangja... Kérem, itt mögöttem fetreng egy sikkasztó, azt hiszem, napszúrása van, és nekem már nincs meg a vízadagom, nem adna a magáéból? — Parancsoljon... — A jó lelkű Troppauer odanyújtotta kulacsát. Barbizon gyorsan megitatta a sikkasztót, de egyszerre csak olyan korbácsütést kapott, hogy kiejtette a kulacsot, és a víz kifolyt. — Piszok bandita! Hát ha elfordulok, máris pimaszkodsz... te... te... — és a megdühödött Bénid Tongut még kétszer csapott le. Mielőtt harmadszor üthetett
