Békés Megyei Népújság, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-17 / 65. szám
Az Othello békéscsabai bemutatója előtt Ezekben a napokban még az utolsó próbák folynak a Jókai Színházban, néhány nap múlva azonban felgördül a függöny, s közel félévszázados szünet után ismét megelevenedik a békéscsabai színpadon Shakespeare örök értékű műve, Othelló, a velencei mór megrázó tragédiája. A közelgő premier kapcsán érdemes végiglapozni a békéscsabai színészet történetének lapjait, régi idők Othelló-előadásaira, kiváló alakításokra, lelkes színházi estékre emlékezve. Közel száz évvel ezelőtt, 1874. május 6-án, az akkori Fiume Szálló nagytermében (ma a Csaba- szálló télikertje) Szegedy latával (1902. április 21.). Sajnos, ez alkalommal — a vendégművész kiváló alakításához méltatlanul — csak kisszámú közönség adózott Shakespeare remekének. Két évtizedet kellett várni az újabb előadásra, Csáky Antal színigazgató műsorában két alkalommal (1921. február 17—18) szerepelt Othelló és Des- demona szomorú története. Ilyen előzmények után kerül sor a mostani bemutatóra. Reméljük, ez a premier méltó folytatása lesz az eddigi sorozatnak, és bízhatunk abban is, hogy nem kell majd félévszázadot várni az Othelló újabb előadására sem. Dr. Papp Janó« Suki Antal Önarckép Mihály társulata tartotta Békéscsabán az első I Othelló-bemutatót — telt | ház előtt. Mint a Békés megyei Közlöny kritikusa írta: „Tóth Antal (Othelló) és Toldy (Jágó) úgy játszottak, hogy a magasabb műigényeket tápláló hallgató is kielégítve távozhatott.” Néhány év múlva (1881. március 26.) Bogyó Alajos színigazgató tűzte műsorára Shakespeare tragédiáját. A címszerepet vendégművész, az ország egyik legkiválóbb klasszikus színésze: Molnár György alakította. Még a súlyos árvízveszély sem riaszthatta el a színházbarátok népes táborát, hiszen „A színművészet ünnepélye az, ha ő (ti. Molnár) egy vidéki színtársulathoz érkezik vendégszerepelni.” A kiváló alakításért nemcsak szűnni nem akaró tapssal, számos kihívással, hanem egy babérkoszorú átnyúj- tásával fejezte ki háláját a lelkes közönség. Hosszabb szünet után ismét neves vendégművész, Bakó László, a Nemzeti Színház tagja közreműködésével került sor békéscsabai Othelló-bemuta- tóra, Szalkav Lajos társuEgy bölcselő és a többiek a holnaputánró! Szombat esténként társadalmunk apraja-nagyja izgatottan a tévé képernyője elé telepszik, és az „Orion 8” űrhajó hősein tanulmányozza: milyen is lesz az emberiség holnap- útónja? Erről már az eddigi adások is rengeteg megfigyelést tettek lehetővé. Eltökéltem: megkérdezem a tévé előtt ülők kép- j viselőit, mi a véleményük erről az elébük tárt hol- napuitánról? Válaszaikat most tárgyilagosan közreadom. Egy bölcselő: Csak óvatosan, várjuk ki a végét. Egy politikus: Ez furcsa. Tudniillik olyanok is izgatottan tanulmányozzák ezt a holnaputánt, akiket eddig még senkinek sem sikerült rávenni, hogy a jelen és a közeljövő iránt is érdeklődjenek. Egy hitetlen: Ez lenne a holnapután? Kuncognom kell Át akarnak verni bennünket. Amit az Orion 8 körül holnapután címén látunk, nem más, mint Földünk jelene — az abszolút technokrácia díszletei a csillagos égre s a tengerfenékre vetítve. Egy csatlakozó: Így igaz. Varangyok, kószáló légi- flofcták, overkill fegyverek, tengerfenéki generálisok, zseniális gengszterek... Áj- nye, de ismerős ez az egész. Egy licitáló: No és a többi? Maszek-buli az Orionnal, a miniszter együtt járt iskolába a vezérkari főnökkel, ezért a vejének mindent szabad, és&többi. Egy látnok: Öcska humbug az egész. Ha ezt az emberiség netalán így folytatná, sohasem jutna el a hodnaputánba. Legfeljebb a tengerfenékre. Egy optimista: Én bizakodással nézek ebbe a holnaputánba, e jövőnek képe módfelett lelkesít. Bízvást könnyíthetnénk AAAAAAA//v\AyW WNAAAAA/VWW «AAAAA/WWVWWWWVW. ■ s fogják egymás kezét. Már megtanult bal kézzel enni, mert a jobbed Mari kezét szorongatja. — Imént beszéltem Szabó Marival — mondja Ga- lambosné. — Megkérdeztem tőle, mit szólna, ha őt javasolnánk? — Biztosan örült neki — mondja Radics. Mégis megkeresi ma este. Világért se mutatja, hogy nehéz lesz nélküle. — Ügy örült, hogy ilyet még nem is láttam. Vágónak lesz igaza. Fura egy lány ez... — Ha nem örült volna, az lenne baj. — Ügy örült, hogy sírva fakadt. S váltig kérdezgette: biztos? Nem jöhet közbe valami? Azért gondoltam, hogy hozzád fordult, veled talán bizalmasabb. — Miért? Miféle titka van? — kérdi Radics, mert hiszen Mari titka az övé is. — Igazán sírt? — Potyogtak a könnyei. S azt mondta, hogy a legjobbkor küldjük el, csak sikerüljön. Foglalkozol te eleget velük? Ismered őket? — kérdi Galam- bosné, s rákönyököl a papírlapokra. — Mi van vele? — szólal meg Radics. — Olyan nagy dolog nincs. Csak éppen szerelmes. — Hát az megesik! Nem ennél egy almát? — kínálja Radics, és zacskót húz ki a fiókból. Galambosné jóízűen harap az almába. — Nem könnyelmű lány, az biztos, azért is van úgy oda. Azért akar egy időre szabadulni innen... kettőbe szerelmes egyszerre. — Kettőbe szerelmes?... — S neki egy szóval sem említette. A vállára ejtette a fejét, úgy hallgatta, ha beszélt hozzá... — Valami fiatal fiúba szerelmes... nem árulta el a nevét — folytatja Galambosné. — S egy idősebbet is szeret, de azt másképpen. Radics fejébe összedöc- cennek a gondolatok. — Az való hozzál., a fiatal! Mit akar attól az időstől? Ki hallott már olyat?! — mondja reszelés hangon. — De hát azt se tudja biztosan, hogy igazán szereti-e azt a fiatalt... Csak kétszer találkozott vele. Futottak le a dombosai - ról, lobogott a hajuk. Nevettek, mint a bolondok! S azóta folyton erre gondol. — Hát ez olyan bolondság? — Persze — mondja Galambosné. — Mire neki az öreg? — kérdi Radics színtelen hangon. — Nem öreg, menj már! Mit össze nem beszélsz?... Csak idősebb. Azért jár vele, mert attól tanulni lehet. Azt mondja, elhallgatná akármeddig... Mindig magyaráz neki. 1 Radics az ablakhoz lép. Rövidre nyírt hajú fiatal-, ember néz vissza ró az ab- ' laküvegről. Én lennék az' idős? Homályos az ablak,' ráférne, hogy megtisztítsák. Jó, hát nem szaladok le a domboldalról. Ez kellett volna neki ? Hát fusson azzal a fiatallal! — Küldjétek el Szabó Marit — mondja. — Helyes! Én is azt mondom — bólint elégedetten Galambosné, s hangos csattanással kattintja be táskája zárját. — Törődni kell az emberekkel, fiam. Már megbocsáss, hogy így szólítalak, de olyan fiatal vagy még. mai gondjainkon. Például: minek erőltetjük a lakás- építkezést, ha az emberiség a végén úgyis leköltözik a tengerfenékre? Egy áruházi igazgató: Helyes a dörgés! Ez a holnapután tetszik nekem, engem igazol, nem pedig azokat, akiknek mindenük a üancolás, és emiatt még aludni sem hagynak. Látják? Két-három féle öltözék, és kész. Nem úgy, mint ma: választék, egyedi darabok, kis szériák... Miért is kellett ily korán születnem! Egy kőkemény férfiú: Minden rokonszenvem! Kérlelés? Győzködés? Magyarázkodás? Szándékok indoklása? Elméknek megvilágítása? Egy frászt: Alfa parancs! Egy haspárti: Elkeserítő, ezek ott soha, egy harai- pásnyit sem esznek!? Egy iszákos: Sokat isznak és ez a fő. Egy félszeg: Ez már döfi, ott fenn a Krómén, nem kéretik magukat a nők. Ott én, aki manapság csak szórom rájuk a pénzt és tékozlom a dumát, egy Don Juan lehetnék! Egy hölgy: Én nem a Krómára, hanem a Murára megyek. Csupa férfi, ott nő egyedül leszek, s ott lesz betöltve hivatásom! Egy tollforgató: Izgat, hogy a fél tucat adás során még nem láttam egy újságot. Milyen lesz a holnapután újságja? Tele lesz-e moszat-érvekkel, spóranyelvezettel megírt, száraz, unalmas, és csak specialisták számára érthető cikkekkel? És megírja-e majd, hogy mi lett Pipóval, amiért szabálytalanul vette igénybe a teknőcöt? Ismét egy hölgy: Milyen csacsik maguk, férfiak! Hát nem vették észre, nogy ezalatt a nők mit sem öregedtek? Ott az a randa, vén vezérkari főnök, nem különben a különleges szolgálat agg ezredese, de láttak maguk ott egyetlen éltesebb hölgyet? Na vigye. Felőlem jöhet a holnapután. H. J. PETŐFI O á emlékezünk ezeken a szeles márciusi napokon, őt idézzük ünnepségeinken, a forradalmárt. Alakját legendák övezik. Szinte saját szobrává lett, néha már olyan érzése van az embernek, hogy nem is földi halandó volt, hanem valami tünemény, csoda, aki csak véletlenül és száz évvel hamarább került a világra. A népből jött, Shakespeare-!, goethei nagyságú művészetpiramis az övé, s csak a magyar nyelv elszigeteltsége, csak valami félszeg szemérmesség gátol kimondani, amit jól- rosszul belénksúlykoltak, ami akaratiamul is megformálódik bennünk: óriás volt, a világ egyik legnagyobb költője. Nem élhetett meg matuzsálemi kort, mint Voltaire és Goethe, sorsa vakító, fényes lob- banás, neve vörös posztó, egyet jelent a forradalommal. Ki volt az a húszegynéhány éves, kancsal, vörös hajú fiatalember, akiből hiányzott az egészségesek ösztönös belenyugvása, aki csak azért halt meg, hogy szavai igazolást nyerjenek és cingár testét befogadja a közös sír nyomot nem hagyó névtelensége? Ki volt ez a húszegynéhány éves fiú, aki belepusztult álmaiba, aki világirodalmi szintre emelte a magyar népnyelvet, akinek szelleme és költészete — akaratlan vagy szándékos torzítás ellenére is — annyira mai és annyira igaz, hogy szinte már közhely számba megy. Y ajon teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy ismerjük Petőfit? A mai fiatalok többsége már a megszokottság közönyével lapozza és olvassa kötetnyi poémáját, a Petőfi- képet elhomályosító irodalomtörténeti leegyszerűsítések egysíkúvá, formálissá változtatták költészetének összetett világát, bonyolult egyéni és társadalmi indítékait. Az iskolai olvasókönyvek Petőfije csak a francia forradalmak romantikáján nevelkedett ábrándos kamasz, csak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén verselő forradalmár, csak a kozák fegyvereknek mellett táró mártír. Pedig Petőfi nem a boldog forradalom naiv énekese volt, élete sem szakadatlan örömujjongás versekbe oldott koncentrá- tuma. Ez a> vívódó, önmagát egy nép tétlenségéért emésztő, lázas fiatalember csak március viharosan bódult napjaiban volt boldog igazán, korának nagy gondolkodóit meghaladó éleslátással már ekkor megérezte a jövő iszonyatát. Sorsa nem a beteljesedés, hanem a magányos hős szorongásokkal teli tragikuma. Neki adatott meg, hogy zaklatott érzékeny idegrendszerével „letapogassa a jövő vészjelzéseit”, és tiltó szavát már a forradalom másnapján felemelje , a forradalomért. M őst, amikor a 120 év előtti március Petőfijére emlékezünk, ki kell mondanunk kételyeinket az eddigi irodalomtörténeti Petőfi-képpel szemben. Ez nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is. Mi úgy vagyunk már századok óta, hogy köztudatunk inkább hajlik a látványos, teátrá- lis történelemszemléletre, a romantikus hős-nimbuszra, mint a hús-vér ember hétköznapi, objektív valóságfelfogására. így lett Petőfiből is a forradalom mámoros lantosa, a meditáló, a forradalom felfelé ívelő szakaszában is kétfelé vagdalkozó farkasból. Utcáinkat, köztereinket szobrai díszítik, de ezek a bronzba öntött, márványba faragott Petőfik csak akkor válnak igazán igazi emlékművekké, ha szívünkbe és közgondolkodásunkba a valóságos, a megtorlástól rettegő, de minden elnyomónak bitót kiáltó, a hóhér szerepét is vállaló, a tudatos-harcos forradalmár Petőfi képe karcolódik. Akkor vétünk igazán a magyar történelem és irodalom egyik legnagyobb géniusza ellen, ha vélt jóindulatból sorsának, álmainak félelmetesen gyönyörű kitömött madara leltári tárgyként besorolva porosodik az emlékezet arany-polcain... Ha majd a leegyszerűsített, a sémákba kényszerített Petőfi teljes szellemi nagyságában magasodhat fel, akkor majd elolvad az alakja köré fagyasztott olvasói rezigná- ció, az indulatok nélküli tudomásulvétel elidegenítő közönye. Y alljuk be, Petőfi verseskönyve ma jobbá- • ra csak az általános iskolások és néhány irodalmat tanuló literátor olvasmánya. Az utóbbi időben körülötte fellángoló vita azonban újra a közérdeklődés középpontjába állította alakját és költészetét. Tudatos forradalmiságának az ösztönösség szintjére határoló felfogása egyre inkább háttérbe szorul, s kibontakozik igazi, ma is példaként szolgáló szelleme és gondolkozása. Vár- ható-e, hogy pusztán a po- lemizáció tényétől a fiatalok újra megszeretik verseit, és költészetét korszerűnek fogják tartani? Nem valószínű. A korszerű Petőfiért folytatott vita csak a lehetőséget adja meg, hogy művészete, forradal- misága az igazi, ma is ható Petőfit idézzék. Brackó
