Békés Megyei Népújság, 1968. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1968-02-11 / 35. szám
Á népművelés bevezetés az önművelésbe Részletek a TIT irodalmi és nyelvi szakosztályának ülésén elhangzott beszámolóból Az utolso négy esztendő őszinte számvetésére jöttünk össze, hogy szembenézzünk a reális tényekkel, felmérjük, hol tartunk, s megállapítsuk, merre menjünk, hogyan tovább. Négy év nem túl nagy idő egy intézmény életében, nem is adhat elegendő támpontot ahhoz, hogy a kérdés összetettségét, sok irányú elemzését a csalhatatlan igazság érzetével végezzük el. Éppen ezért engedjék meg, hogy e négy év munkáját a felszabadulás utáni ismeretterjesztés fő áramába, irányvonalába állítsam, és úgy vonjak le olyan megállapításokat, amelyek munkánk tartalmi, módszerbeli, színvonalbeli fejlődésére, előadási formákban megnyilvánuló módosulásaira .vonatkoznak. Le kell ugyanis egyértelműen szögeznem, hogy nagy fejlődést érzek és látok ismeretterjesztő munkánkban annak ellenére, hogy ma csak átlagosan 240—280, esetleg 300 előadással számolunk az utóbbi évek tapasztalatai szerint, s ez a szám jóval kisebb — kb. a harmada annak —, amelyet irodalompropagációnk első éveiben — különösen 1952—53-ban —, az úgynevezett hőskorban értünk eL A nagy számok igézetében élő felületes szemlélők bizonyára nagyon paradoxnak érzik e megállapításomat, és érthetően el is marasztalják munkánkat, minduntalan támadást intézve a mai ismeretterjesztés számszerű eredményei ellen. Nincs igazuk. Annyiban talán igazuk lehet, hogy akkor feltétlenül mozgékonyabb volt az irodalmi nevelés ügye, hogy több helyre jutottunk el, gyakrabban kerestünk fel egy-egy intézményt, s kevesebb volt az úgynevezett fehér folt. Jó lenne, ha egyszer felmérhetnénk, melyek voltak azok az intézmények és vállalatok, ahol az irodalom tudat- formálásának időszerű igényével a dolgozók elé állottunk, és beszéltünk írókról, költőkről, elmondva közben egy-egy verset, vagy ismertetve egy-egy regényt vagy novellát. Azért volna jó ez, mert általa egyrészt társadalmi fejlődésünk felméréséhez szerezhetnénk pontos adatokat, s azt jobban érzékelni tudnánk, másrészt arra a kötelességünkre figyelmeztetne, hogy ne hanyagoljuk el a nehezebben megközelíthető — a kultúra számára ma is nehezebben elérhető — helyeket, hanem újra bevonva azokat a népművelési munkába, vigyük el hozzájuk is az irodalom és a magyar nyelv szépséges varázsát. Miben látom e hőskornak a negatívumait? Mindenekelőtt abban, hogy ismeretterjesztésünk az iskolai oktatás függvénye volt. Ez a függő viszony nemcsak a témákban, hanem a feldolgozásban, az ismeretterjesztés iskolás jellegében is kifejezést kapott. Annyira ment ez a szoros kapcsolat, hogy több előadó alá is rendelte a tömegek körében végzett ismeretterjesztést az iskolai oktató-nevelő munkának, és az iskolai tanmenettel párhuzamosan beszélt az egyes írók, költők munkásságáról a különböző, általa patronált szervekben ... Érthető tehát, hogy ennek az ismeretterjesztési időszaknak a tengelyében egyesegyedül a mit kérdése állott, a forma, a művészi megformálás igényessége nem. Tény az is, hogy felnőtt olvasóink túlnyomó többségénél ma is elsősorban és kizárólagosan a tartalom az érdekes — azaz a szerzőnek a műben-kifejezett tapasztalatanyaga, amely az olvasónak feltárja a való világot, és kiegészíti saját élettapasztalatait. Nos, ez az isrn&retterjesztési időszak mindenekelőtt a „helytállás’’-t hangoztatta; s miközben azt igazolta, hogy minden nagyobb Írónk és költőnk a társadalmi haladás mellett tört lándzsát vagy bátor kiállásával, vagy a magánélet elefántcsonitornyába haló menekülésével, tragikus hősök és életutak szobraivá merevítette poétáinkat. Nem láttatta meg ez a kor ismeret- terjesztése és iskolai nevelőmunkája bennük az élet ezer és ezer gondjaira-bajaira, szépségeire és örömeire reagáló embert, és így el is veszítették közvetlen nevelő erejüket. Nem hatottak az érzelem, csak a logika erejével. Elszűkítette és elszürkítette ez az ismeretterjesztés az irodalom témagazdagságát, szinpompáját és érzelmi telítettségét, holott az irodalom művészeti ág, s a művészi alkotásban a szemléletesen feltárt valóság ragadja meg a nézőt és a hallgatót. Éppen azáltal gyarapítja és teszi teljesebbé az embert, hogy nem az általánosat, hanem a tipikusát, az egyéninek és az általánosnak sajátos ötvözetét ragadja meg és ábrázolja a művészet képes kifejezéseivel. Ennek a sokágú összetettségnek a bemutatására, az igazi költői, művészi szépség megízleltetésére a marxista esztétikai elemzés sajátosságának ismerete hiányában irodalom- tudományunk akkori fő képviselői, és velük természetesen ismeretterjesztő gárdánk tagjai nem voltak felkészülve. Az iskolás jellegből közben sok káros dolog következett. Az egysíkú portrék adása sematikussá színtelenítette az írókat és költőket (a helytállás hangoztatása is szomorú sematizmust eredményezett!), úgyannyira, hogy szinte nem is lehetett közöttük különbséget tenni. Ez a szemlélet érthetően fűrészpor- ízűvé, sótlanná tette az előadásokat, s a nyelvi sablonok állandó használatára késztette az előadókat és a hallgatókat, aláásta az irodalom művészi jellegét, és tekintélyét. A tévesen felfogott racionalizmus elve mindenekelőtt egyes lírai műfajok szomorú detroni- zációját sürgette, nem tudva rrtit kezdeni a szerelemmel és a családdal: az egyéni élet legintimebb területeivel. Ügy kecelte őket, mintha azok csak talmi, efemer értékű, múlékony, érzelmes bizsuk lennének. Való igaz, hogy nekünk az irodalom mindig „nagyobb dolog volt — mint ahogyán egy régi irodalom- történész mondotta —, mint esztétikai élvezetek forrása, kedves olvasmányok tárháza, a biztosított nemzeti lét medrében folyó élet gondolatainak és érzéseinek tolmácsa. A mi íróink csak félkézzel szolgálták az esztétikát, a másikkal a nemzeti szellem hangos és lelkesítő védelmére keltek. Irodalmunk nekünk nem szórakozásul volt, hanem templomul szolgált, ahol imádkoztunk, összeesküdtünk, keseregtünk s föl-fölmelegedtünk”. Éppen .ezért a nemzeti érzések megfogalmazása domináns helyet vívott ki magának irodalmunkban, amely így jóval közéletibb, jóval politikusabb lett, mint a többi népeké, akármelyik műfajt — líra, epika, dráma — nézzük is. Különösen 'nagy társadalmi fordulatok, történelmi viharok idején kapott erőteljes hangot a haza és haladás, a haza és emberiség, a nép és nemzet témaköre. Annak ellenére, hogy indokoltnak látjuk a közéleti költészet uralmát, el kell mégis ítélnünk ezt a szűk prakticista szemléletet, mely kilúgozza az érzést az ész szolgálata érdekében, a magánélet líráját a közélet szolgálatáért, mert ezzel az egyoldalúsággal éppen a teljes ember: az értelmileg és érzelmileg egyaránt fejlett ember kiformálódását, kialakulását nehezítette meg. Valahogy az az ember érzése, mintha az ész társadalmát kívántuk volna kialakítani, amely hadat üzen a képzelet minden fantáziaképének: a meséknek, mondáknak, érzelmi élményeknek, lírai hangulatoknak, szerelemnek,' családnak, romantikus alapállásoknak, a tudomány által nem szentesített költői képelemeknek, elvontságoknak a konkrét tárgyi világ, a valóság nevében azért, hogy kialakítsunk egy felnőtt gondolkodású társadalmat... Módszerében sem volt változatos ez az ismeretterjesztés. Nem látszott meg rajta, hogy régi hagyományaink is volnának. Egyeduralkodó helyet foglalt el benne az ismereteket közlő előadási forma, amely által azonban a hallgatóság nemigen juthatott el a teljesebb megismerés fokára, mert nem adott mást annak a legtöbbször nehezen összegyűjtött közönségnek, amelynek egyénenként más és más gond- ja-baja volt, mint azt, hogy esetleg felkeltette valamelyik témakör iránt egy-egy dolgozó figyelmét, arra azonban, hogy a hallott ismereteket hogyan lehet a gyakorlatban hasznosítani, alkalmazni, már nem tanított meg senkit. Ez az ismeretterjesztő forma, amely nem számolt a hallgatóság életkori és előképzettségbeli sajátosságaival, éppen azzal, hogy a dokumentáló szemléltetés helyébe az értelmi erőket foglalkoztató absztrakciókat tette — tehát azokat a kellően ki nem fejlesztett képességeket, amelyek az elvont gondolkodáshoz szükségesek —, gyenge hatásfokúvá alacsonyí- totta a legjobb szándékú, jól felkészült előadó munkáját is. Így aztán nem csoda, hogy a felszínességre is csábító, nagy számokkal operáló ismeretterjesztés tapasztalatai a kevesebbet, de jobban elvet kényszerítették ránk. Ezt a nagyon fontos gondolatot, a minőségi munkára törekvés eszméjét akkor hirdettük meg, amikor irodalmi ismeretterjesztésünk elvált a Magyar Irodalomtörténeti Társaság közvetlen irányításától, s az egységesített ismeretterjesztő társulat egyik szektorává vált. Innen, 1953-tól számítom én azt a rövid, második időszakot, amelyben a már ismert, a gyakorlatban használatos témák és a kizárólagos módszer mellé újabbak, igényesebbek, időszerűbbek kapcsolódtak. Ez a rövid szakasz nagy társadalmi átalakulásokat, óriási szemléleti viharokat rejtegetett méhében, s nagy tanulsággal szolgált számunkra. Ekkor látszott meg legjobban és legtisztábban, hogy az ismeretterjesztésnek nem szabad távoltartania magát a közélet harcaitól, nem kulloghat messze a napi események, gondok és törekvések mögött. 1 A korszak sok-sok tehertétele ellenére is javult ismeretterjesztésünk színvonala. Kevesebb alkalommal ugyan, és minden bizonnyal kevesebb helyre jutottunk el ekkor — de igen lényeges vonás —, eljutottunk a megye legnagyobb üzemeibe is, ahová előzőleg vágy kapcsolataink hiányossága, vagy az üzemek vezetőinek elzárkózása miatt nem mehettünk be. (Ez különben országos jelenség volt ekkor: a Fejér megyeiek számára éppen a Dunai Vasmű volt a legnehezebben megközelíthető üzem!) Ez a körülmény aztán alapjában megnövelte munkánk hatékonyságát: nagyobb, népesebb, a kollektív munka révén egységesebbé váló csoportok előtt nyílt mód az irodalom propagálására. s ezzel jelentősen növekedett előadásaink hallgatóinak az átlaga is. Nemcsak egyedül ezt az eredményt köszönhetjük azonban az ismeretterjesztés egységes irányításának, hanem azt is, hogy ha nehézkesen is, ha botladozva is, megtettük végre az első lépéseket a nyelvi ismeretterjesztés útján. Ennek a nyelvi ismeretterjesztésnek könnyen lemérhető haszna is volt, hiszen több nyelvtudományi részkérdés vizsgálatán túl (főként nyelvrokonaink élete, a nyelv és gondolkodás, a nyelvcsaládok stb.) helyesírási és nyelvhelyességi gyakorlatok is szerepelt.ek témáink között, s ezeken szinte a felnőttoktatás formáját alkalmaztuk: meghatározott időpontban, ugyanannak az előadónak irányítása mellett gyakorlatokat írtak, s a hibákat közösen javították a részvevők. Noha itt csakugyan iskolás jellegű maradt a módszer, irodalomismertetésünket egyre inkább meg akartuk szabadítani attól, tudatosan ajánlva az írói portrék megrajzolása mellé egy-egy társadalmi, politikai szempontból fontos kérdés több mű elemzésére támaszkodó bemutatását, megvitatását, sőt a tudatos művészi illusztrációkra, nemegyszer más művészeti ágakkal (színház, film. zene) összekapcsolt koprodukciókra is vállalkoztunk. Jobban hozzákötöttük ezeken az ankétokon, díszelőadásokon, vitákon hallgatóink érdeklődését az ismeretterjesztéshez, mert ci részt mélyebb élmény birtokába jutottak, másré\ pedig a mindennapi élet kérdéseinek irodalmi megra zolásával éppen a legégetőbb kíváncsiságukat elég. tettük ki. Ebben van végeredményben az időszak legnagyobb pozitívuma is: megtanultuk, hogy nem a közönség van az előadókért és az előadásért, hanem az előadó és az előadás a tömegekért; nem ő szabhatja meg, mit ismertessen, hanem közönsége kívánságát kell kielégítenie. Megtanított bennünket ez az időszak arra, hogy az ismeretterjesztés sikerének egyik leglényegesebb kritériuma az életközelség, az élet és' a.z irodalom összefüggéseinek reális vizsgálata és tolmácsolása. A harmadik korszakot, amelybe az elmúlt négy esztendőt is belesorolom, az előző két szakasz tapasztalatainak levonása, új módszerek kialakítása, az élmény hatásfokának tudatos emelésére való törekvés, az ismeretterjesztés módszertanának és lélektanának a megalapozása jellemzi. Arra hivatott, hogy új értelmezésű népművelési forma kialakítását, a módszerek korszerűsítését segítse elő. Amennyire csak lehet, háttérbe kell szorítania a már korszerűtlen, szemléltetés nélküli, dokumentációmentes előadástípusokat. Az új formák kialakítását külső erők is megkövetelik tőlünk. Mindenekelőtt az ismeretterjesztés ügyét nagyon hatásosan szolgáló televízió. Helytelen lenne, ha benne a TIT ellenfelét látnok. Igaz, hogy műsorainak nagy része szolgálja az ismeretek bővítését, és a materialista világnézet formálását, tény az is, hogy óriási tömegekre hat, hiszen előfizetőinek a száma meghaladja ma már az egymilliót. Mégsem tarthatjuk ellenfélnek, vagy konkurrens cégnek: az ismeretterjesztésnek ugyanis csak egymás mellé rendelt faktorai, komponensei vannak, melyek nem arra fecsérlik el erejüket, hogy egymás ellen harcoljnak. Nem akarják elnémítani társuk hangját, inkább felfokozzák annak erejét, fokozottan aláhúzzák a közölt igazságok tényét. Nos, irodalmi ismeretterjesztésünk adatai azt igazolják, fényesen kiálltuk a tv közkedveltté válása korában is a próbát, ámbár az ismeretterjesztés egyéb szerveinek (újságok, folyóiratok, könyvkiadás, iskola, színház, film, múzeumok, kiállítások, hangversenyek) évi adatai is növekvő tendenciát tükröznek. Nem tartottunk kevesebb előadást, mint eddig, sőt. Az előző beszámolási időszak három évének átlagos 232 előadásával szemben ugyanis most csaknem háromszázzal kell számolnunk. Nem szorultunk tehát háttérbe a televízió és az egyéb népművelést szolgáló szervek növekvő eredményei ellenére sem. Nem, mert az élő szó, humanizálja az ismeretterjesztést, mert nem engedtük, hogy módszereink megcsontosodjanak, megöregedjenek, hogy előadásaink értéke csökkenjen. Megéreztük a legfontosabb teendőket: formájában, tartalmában, módszereiben, szemléletében megújítottuk irodalom- és nyelvpropagációnkat. Egyszóval: modernebbek lettünk. Jelentős mértékben megnőtt a szemléltetett előadások száma. Filmmel, diával szemléltettük előadásaink harmadát, holott 1965 előtt erre nem volt példa a Világhírű regények és drámák filmen című sorozattól eltekintve. Magyar és világirodalmi sorozatokat rendeztünk, filmekkel összekötött előadásokat tartottunk, (filmmúzeum), nagyon fontos kultúrpolitikai előadások és viták rendezését szorgalmaztuk kiváló szakemberek irányításával, író—olvasó-találkozókat bonyolítottunk le, előadásaink témáit a közönség ízléséhez és szakmai kívánságához idomítottuk, tagjaink szakmai továbbképzését okosan segítő témákat iktattunk be klubrendezvényeink közé stb. Előadóink is alaposabb, komplexebb felkészüléssel tartották előadásaikat, s jelentős részük jó szolgálatokat tett a szép magyar beszéd megbecsültetésének is. örvendetesen megnyugtató tény az is, hogy megyénk jellegének megfelelően oszlanak meg előadásaink. Rendezvényeinknek több mint a felét tartottuk * a kimondottan mezőgazdasági, egy nyolcadát az ipari üzemekben, s jó harmadát egyéb intézményekben. Mint látható, nem kell szégyenkeznünk eredményeink miatt. Mégsem engedhetjük meg, hogy a kényelemre késztető önelégültség érzése fogjon el bennünket. Nagyon fontos feladatunk van, s azt szolgálni, annak kívánalmait előbbre vinni, vagy még inkább győzelemre juttatni, értelmiségi helyzetünkből adódó legszebb állampolgári kötelességünk. „Minden modern és demokratikus társadalomnak — ahogy egyik vezető ismeretterjesztőnk írja — szüksége van egy minden állampolgárnak rendelkezésére álló olyan művelődési rendszerre, szervezetre, amely minden társadalmi osztály és réteg tagjait alkalmassá teszi arra, hogy tevékeny részt vehessenek az állam gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális, tudományos vagy szellemi életében.” Nálunk, ahol a szocializmus alapjai már le vannak rakva, érthetően biztosított ez a művelődési rendszer. A fentebb vázolt nemes célkitűzések szolgálatát sok intézmény vallja magáénak, és fontos kötelességének. Köztük — és nem is utolsósorban — a mi szervezetünk: a Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat is... Irodalmi nevelőmunkánk úgy lesz igazan értékes, ha tisztultabbá tesszük az ízlést, ha neveltymunkánk elő tudja segíteni, hogy hallgatóink megvessék a világnézetileg ártalmas, a valóságot meghazudtoló, hamis eszményeket propagáló, művészileg ki értékű, mesterember- és dilettáns munkákat, és kellettük az igazi irodalmat, a művészileg teljeset adó műveket kedvelik meg, azokat helyesen értékelni, értelmezni tudják — önálló ítélettétel, logikailag és esztétikailag egyaránt. Ha erre az eszményi fokra fel tudnánk emelni hallgatóinkat, mondhatnánk el azt, hogy az új értelmezésű népművelésnek, amelyben a népművelés = bevezetés az önművelésbe, ennek, az eredményes ismeretterjesztő tevékenységnek reánk háruló feladatait teljesítettük ... Elek Láüizlé
