Békés Megyei Népújság, 1968. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1968-02-25 / 47. szám
Bíró /ózsef: Nem kapsz nyugalmat Szavakból fonom ostorom, kezemet szárítom botnak, napok osztoznak sorsomon, fényt adok az elbukottnak. Jövőmet sose kergettem, tudtam, hogy elkap az élet, hisz amikor megszülettem, néhány paraszt összenézett. Keblemből nő ki búzaszál, és a gépek engem gyúrnak, szél-testem tiszta útra száll, viharok ölembe hullnak... tőlem nem kaphatsz nyugalmat, nézd, negyvenfokos a lázam, ma már nincs annyi hatalmad, hogy magamat megalázzam! Takács Dezső Vince utca g ......-^»====1 =====■= • • „ 0rök örömm ami szépség Interjú Bánffy Györggyel Magyar Shakes peareszínész. Jászai-díjas, a Pécsi Nemzeti Színház tagja. Színháza Shakespeare-elő- adásain mindenkor az élvo- nalban látjuk. Színészarcát Thiery Árpád így festette meg: „Már évek óta megpróbált egy olyan játékstílust kialakítani, amelynek segítségével a néző világosabban és pontosabban követheti a mű gondolati pályáját”. — Ön elsősorban Shakes- peare-színész, művészetét főként a nagy angol író műveinek értő tolmácsolásáért értékelik magasra. Nem jelent-e ez valamilyen „ beskatulyázást” ? — Véleményem szerint nem. Shakespeare nagy szerepeit eljátszani minden színész álma. Ha rám Lear király, III. Richárd, Otthelo és egyéb szerepek megformálása miatt valamilyen skatulyát akarnak kényszeríteni, akkor ezt örömmel vállalom. Megtisztelő cím Shakespeare-színésznek lenni. Az ő műveiben minden olyan szerep bennfog- laltatik, amelyet valaha is írtak. Nem illethetem a zseni jelzőjével, mert ezt a címet már sokszor és sokaknak odaítélték. Petőfi szerint Shakespeare önmagában a teremtés féle. Arany János a Hamlet utolérhetetlen fordítója az emberiség legnagyobb csodájának tartja őt. Én magam pedig büszke vagyok, hogy eszközeimmel az ő figuráit kelthetem életre. — Vajon ma is időtálló- ak ezek a címek? Mi teszi halhatatlanná, ha úgy tetszik, ma is modernné a Shakespeare-i drámákat? — Hamletét, Leart, Othel- lót minden korban el lehet és el is • kell játszani. Ezek a drámák az örök emberi tulajdonságok és konfliktusok páratlan művészettel megformált gránittömbjei. Egyetemes választ adnak a világ nagy kérdéseire és egy kis pátosszal azt mondhatnám, amíg színház lesz a földön, addig Shakes- peare-t is fognak játszani. — Milyen feladatot jelent a színész számára egy- egy szerepet színre vinni? Melyik a legkedvesebb szerepe? — A második kérdéssel kezdem. Kicsit meglepő talán, de legjobban a III. Richárd figuráját szeretem. Amikor rám osztották a szerepet, kézze-lábbal tiltakoztam. Hogy tudnék én megformálni egy nyomorék, gyilkos gnómot? Aztán mégis beletörődtem. Próbáltam áttörni a falat, amely minden Shakespeare főhőst körülvesz, próbáltam azonosulni Richárd szépen gyűlöletes jellemével. A színész számára nagy élmény volt megismerni és megalkotni ezt a figurát. Ez a púpos, csak a cselekvést istenítő hős alapjában véve nem gyilkos és nem gonosz. Apja iránti szeretető és a körülmények kényszerítő hatása ragadja a testvérgyilkosság szörnyű bűnére. Richárd tragikus hős, művészi megformálása színészi szempontból hamleti méretű vállalkozás. — Ezek szerint a tragikus hősók rokonvilág gyermekei? Vonható-e valamilyen párhuzam Richárd és Hamlet között? — Kétségtelenül. Mindkettőjüket az apa iránti szeretet és — elnézést a hölgyektől — a nőkről alkotott egyoldalú vélemény jellemez. De míg Hamlet tragédiája a meditációk cselekvést halogató életfelfogásából adódik (módosítva a nagy monológ kezdő sorait: „A tenni, vagy nem tenni” bizonytalanságából), addig Richard a lehetőségek korlátlan és erőszakos kihasználásába bukik bele. — Milyen eddig még nem teljesült vágya van egy Shakespeare-színészn ek ? — Egyszer szeretném majd eljátszani Hamletét. Eddig csaknem minden Shakespeare-hőst életre kelthettem, úgy vélem a sors majd ezzel sem marad adós. — ön jó nevet vívott ki magának előadói, versmondói tevékenységével. Hol kapcsolódik ez a színészi munkával? Kik a kedvenc költői? — Kiállni egyedül a pódiumra, szem- tőü-szembe a közönséggel nem könnyű feladat. Az előadó jobban magára van utalva, mint például egy díszlete®, kosztümös darab szereplője, ahol a kollégák és a közös produkció együttes varázsa átlendíti a színészt a holtpontokon. A versmondónak szinte a közönséggel együtt kell mondania, átélnie a verset, nem kapcsolhat ki egy pillanatra sem, mert a néző csak őt figyeli. Ügy vagyok vele, hogy az előadói munka hasznosan egészíti ki a színészi tevékenységét, ha úgy tetszik, elengedhetetlen műhelymunkája egy-egy nagy színpadi hős megformálásának. Kedvenc költőm Shakespeare mellett Arany János és Radnóti Miklós. A maiak közül Baranyi Ferenc verseit szeretem. — Végezetül egy személyes kérdés. Hogy érzi magát Békés megyében? — Nem a vendég udvariassága szól belőlem, a- mikor azt mondom, hogy ezt az országban példa nélkül álló előadói est sorozatot egyedül ebben a megyében csinálják. Szívesen jövök ide és színész kollégáim is úgy beszélnek a békésiekről, mint a művészetet Á pszichopátia mint kritérium? kedvelő és értő közönségről. A napokban újra a megyébe jön Bánffy György, Shakespeare követeként. Előadói -esteket tart, hogy örök örömmé váljon, ami szépség. Brackó István Olvasom Létay Vera cikkét a Filmvilágban (1968. i. sz. 5—7. 1.) Rényi Tamás új filmjéről, A völgy-ről. Már az sem lep meg, hogy az egész kritika egy másik rendező, Jancsó Miklós felmutatására és magasztalá- sára íródott, a Rényi-film csak ürügy, ellenpólussá okoskodás, hogy íme, ilyen filmet csinál az, aki egészséges idegbajos, akinél csak póz a lelkibetegség. Igen. a valódi meglepetés ezzel kezdődött. Idézem a Létay-cikk első bekezdésének néhány mondatát: „A művészetek története telisteli van példákkal, hogy valamilyen egyéni látomásvilág megjelenését, melyet némelykor egy-egy tehetség labilis idegrendszere, pszichopata lelkialkata sajátos és hasonlíthatatlan színekbe öltöztet, szinte szükségszerű bizonysággal követik az egészséges idegbajosok, a mesterséges lelkibetegek, nyitott szemmel és tiszta aggyal újrateremtett .látomásai’.” Rendben van, a művészetek történetében megemlékeznek pszichopata nagyságokról, de hogy valaki a művészi alkotás és az alkotó megítélésénél az idegbaj és a lelkiélet zavarainak valóságos jelenlétét egészen a kritériumig fokozza, az minden eddigi sznobizmust túllicitál. Ugyanakkor kérdés, hogy mit szói mindezekhez Jancsó Miklós, akit (bár kissé szélsőségesnek minősítve a dolgot) a cikkíró mégiscsak beteg idegbajosnak titulál. amikor vele ellentétben Rényit egészséges idegbajosnak és mesterséges lelkibetegnek diagnosztizálja, aki mint ilyen, nyitott szemmel és tiszta aggyal akar újrateremteni Jancsó- féle látomásokat. Ezen a ponton azonban a cikkíró 180 fokosat fordul Somoskői Lajos: Hullámverésben Rozsdásodom vasakkal, viaskodom a világgal, magammal, küszködöm szerelemmel és haraggal másokért, magamért... Téged őrizlek. Arcod, két töprengés között is elébem villan, megjelensz félszeg mozdulatomban, utánam szólsz, ha gondolkodva járok, lia egy kirakat előtt néha megállók, itt vagy velem az éber idegekben tőlem távol is, minden rezzenetben. Örökzöld szépséged nekem virágzik újat minden évszakban más-más színű virággal, s méheim: vágyaim idebújnak. Ragaszkodó szerelemmel szeretlek Átköltve mindig újnak. Tizenöt éve mossa már az idő hullámverése hűségünk gránittömbjeit, tizenöt éve alakít hasonlóvá minket a szerelem, a tűrés, meg a gond, s úgy tartozunk együvé már, mint élő testben az idegek között a hús, az inak, meg a csont. és siet megmagyarázni, hogy a beteges és egészséges víziókról írt mondatai mégsem Jancsóra és Ré- nyire vonatkoznak. mert „A jellegzetes látomásvilághoz, amelyet Jancsó Miklós hozott a magyar film- művészetbe. semmi köze nincs az ideg- és lelkiélet zavarainak. Jancsó egyéni látásmódjának és a realizmus szabadabb értelmezésének művészetpolitikai lehetősége szerencsés összetalálkozásra adott módot; megszületett az erőteljes, lényegre törő vonalakkal stilizált filmvilág, mely nemcsak a stílus szikrázó keménységével, de a jelenségek absztrahálására való törekvésével is új, eddig imcretlen tájakra nyitotta rá a szemet.” Persze, ez így szerintem, nem igaz egészen. Az egyéni látásmód és a szabadabb értelmezés rendben is lenne, de az, hogy „új, eddig ismeretlen tájakra nyitotta rá a szemet” — valahol több ponton is sántít. Attól függetlenül, hogy ki a magyar filmgyártás jelenlegi „ügyeletes zsenije”, az emberből istenfaragás még sosem hozott jó dolgokat. Az ügyeletes zseniket pedig mindig körülrajongja az ájultak „ügyeletes slepp- je” is, de ez a slepp hamar másik istent választ magának, ha a meglevő már bukóban van, és szemrebbenés nélkül döf egyet a le- bukotton. Ez a könyörtelenség és agresszivitás jellemzi — egyelőre más előjellel — azt a légkört is, amely valahonnan a filmstúdiók világából sugárzik, és hovatovább csak azt ismeri el művészetnek és művésznek, ami vagy aki neki tetszik. Vagy nem vettük volna még észre, mi történik akkor, ha valaki beáll a sznobok kórusába? Máris minden bocsánatos bűn, amit az esz- ‘ télikai értékítéletek közben akár felületességből. akár tágabb ismeretek hiányában elkövet. Az meg feltétlenül, ha érvek nélkül felmagasztal és ájultan pergeti a babérokat a hivatott koponyákra. Kísértetiesen hasonlít ez egy egészen más korszak szellemi atmoszférájára, ahol elég volt a szándék ahhoz, hogy a rossz, spekulatív, sematikus megvalósítás művésziét!en- sége is felmentést kapjon és hivatalos rangot is egyben. A szélsőségekről viszont köztudott, hogy egy tőről fakadnak és erre a tőre az van írva: önzés és hatalomvágy. Kérdezhetné az olvasó: de mi végre ez az egész játék? Ez a kulisszák mögötti „csaksenkinemmondjaKi” harc, amit fedőnéven irányzatok, művészi törekvések ■ és látomásvilágok harcának neveznek? És mindezt a realizmus szabadabb értelmezésének , helyes elve ürügyén. Sass Ervin
