Békés Megyei Népújság, 1968. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1968-02-18 / 41. szám

Toivo Lyy: A sötéthajú nőhöz Az út, ha rálépsz, átforrósodik, s ha éjjel egyedül maradsz velem s ruhád lehull, szikrát vet a selyem: kék lángok, serccnők, villannak itt. Amihez érsz, árammal megtelik, így feszül a Tejút fényöve fenn. A teremtő tűz hússá lett — lesem: hogy zúgnak élő vér-forrásaid. A természet titkos erői benned testet öltöttek s új csodát teremnek: virágait az izzó ős-elemnek. Öled, szíved a mindenség-kohó lángját őrzi: sugárként lobbanó szépségedtől ragyog a földgolyó. Képes Géza fordítása Toivo L.yy neves finn költő, Madách: „Az ember tragé­diája” mesteri fordítója. Gazdag gondolati elemeJflkiel át­szőtt hangulat-lírája, erőteljes nyelve, népi hagyományok­ban gyökerező nagy formakultúrát hordozó, puritán költé­szete különleges helyet jelöl ki Lyynek az új finn köWésaet- ben. nőtt- vagy csecsemőhulld van belegyömöszölve a „ládába”? A bőröndös meg mindössze annyit mondott, hogy „nyugalom, emberek, az áldozat rég halott". A legérzékenyebbje dermed- ten ült. Az eleven tekin­tetű azonban, aki néhány perce oly hévvel ajánlotta fel az üres sarkot, reked­ten felkacagott, majd akasztófa-humorizálván, hogy ahová most menni kénytelen, oda a király is gyalog jár, felpattant és kirohant. Amennyire a fo­lyosón ácsorgóktól lehetett, gyúródott tovább, arra emlékezve, hogy a harma­dik kocsiba rendőrt látott felszállni. Meg is lelte, amint egy gépelt jegyzetet olvasgatott. Kedélyesen vállonveregetve a fülébe súgta, hogy semmi feltű­nést, hanem kövesse, mert a harmadik vagonban egy bőröndös gyilkos utazik. Aztán, mintha csak tréfát mondott volna, hangosan felkacagott, gondolván, így nem esnek pánikba az uta­sok, ha netán megsejtik, milyen hírrel jött ide. A rendőr pillanatok alatt fel­fogta, hogy csendes őrült­tel van dolga. Bólintott, hogy minden szavát elhi­szi, csak üljön kicsit mel­lé, és beszélgessenek el arról, hogy jó-e az a sok krimi a tv-ben? Az em­berke arcáról eltűnt a de­rű, megragadta a derék­szíját, rángatni kezdte, és úgy üvöltött, hogy jöjjön, mert vér csöpög a bőrönd­ből! No, most tör ki rajta az igazi őrület — gondolta a rendőr. Mosolyogva intett az utasoknak, hogy nyuga­lom, tudni fogja a köteles­ségét, s máris egy ügyes mozdulattal az emberke fejére rántotta annak ka- bátjaszárát, miáltal az menten mozgásképtelenné vált. Megtapsolták. Valaki a vészfék felé nyúlt, mikor egy tiszteletet követelő, ősz férfiú jött kipirultan. Felmutatta személyigazol­ványát, s a rendőr fülébe súgta, hogy a harmadik kocsiban, ahol feleségével utaznak, egy fiatalember bőröndjéből vér csöpög. — Aztán mondja csak, mikor és hogyan ölte meg? — szólt oda a szenvtelen arcú szőkének nagy han­gon az egyik kártyás. — Ma hajnalban, kony­hakéssel. — A szokásos, kacsintott emez, partnerére. — És könnyen ment? — Szó sincs róla — foly­tatta a bőröndös. Kimene­kült a kezeim közül az ud­varra. A sarokba kerget­tem. Szemében halálféle­lem tükröződött, de a ré­mülettől hang nem jött ki a torkán. Leszorítottam es nyissz, a nyakát. Kiszaba­dult. Szaladt néhány lé­pést, majd lerogyott. Anyám a konyhaajtóból tágra nyílt tekintettel bá­mult rám, mivelhogy éle­temben még nem csinál­tam ilyet... A fülke utasainak egy része hipnotizáltan ült a helyén, más része bódultán kifelé tolongott. A kártyá­sok, egy krimi résztvevő­inek az izgalmával az aj­tóhoz ugrottak, bicskát rántva sziszegték: — Maga gyilkos! Innen A FARSANG a német Fasching szóból származik, és pajkoskodást jelent. A tréfaűzés, a vidámság he­teit jelzi, mely Vízkereszt napjától húshagyó keddig tart. Velencében már ka­rácsony másnapján kezdő­dött a farsangolás, s az itá­liai mulatságok a római­kori szaturnáliák emlékét őrzik. A farsangot lezáró látványos felvonulás a karnevál is az ókori Ró­mából származó népi ün­nepség. Nevét bizonyára a hajót ábrázoló hatalmas szekérről kapta — latinul: carrus navalis —, melyet a jelmezekbe öltözött uj­jongó tömeg énekelve, tré­fálkozva húzott végig a városon. Néhány derűs farsangi históriát elevenítünk fel, kívánva még j.obb mulat­ságot a bálozóknak. * A FIATAL Rózsahegyi Kálmán Tiszai Dezső tár­sulatához szerződött. Saj­nos, a próbákra rendsze­rint frakkban állított be, mert nem volt ideje átöl­tözni a délelőtti órákig tar­tó mulatozások után. A társulattal csakhamar Deb­recenbe került, és itt nagy­szerű, vidám társaságot ta­lált: a jogászokat. Velük mulatott egész farsang alatt, a Bikában. Egy bor­gőzös éjszaka mámorában a piacon felfogadott tíz kétkerekű kocsit, mind­egyikre ráfektetett egy-egy holtrészeg jogászt, és elfu­varozta őket a színház elő­csarnokába. Ott szépen sorbafektet- te a tíz fiút, mindegyik mellé égő gyertyát állított, és várta a hatást. A hatás nem maradt el: a direktor magához hívatta és így szólt: — Kedves öcsém, csalód­tam magában. Maga egy lump fráter, aki az egész társulatot demoralizálja. Szerződését felbontom, csomagoljon össze, és azonnal utazzék el. Rózsahegyi Kálmán ra­jongott a színészetért, és egyszerre csak kidobják. Nem mentegetőzött, cso­magolt, nekiindult. De Ti­szai Dezső utánaszólt: — Ha reverzálist ad, hogy soha többé nem késik el a próbáról, és nem állít be farsangkor délelőtt frakkban a színházba, ak­kor maradhat. Farsangi A direktor azonnal meg­fogalmazta az írást. Rózsa­hegyi Kálmán aláírta, s azután soha többé nem húzott magára frakkot, csak ha nagyon kellett... ♦ AMBRUS ZOLTÁN egy­szer farsangi bálról jövet hajnaltájban a Nagykör­úton hazafelé tartott. Egy­szerre szivet tépő gyereksí­rást hallott egy kapuból. Sietve a kapu felé tartott, ahol egy borzas, fekete macska nyivákolt keserve­sen, úgy, hogy megesett rajta az író szíve. Becsengetett a házba. Csakhamar kijött a ház­mester. Ambrus Zoltán át­adta neki a kapupénzt, miközben a macska befu­tott a nyitott kapun ke­resztül. Az író távozni akart, mire a házmester, aki nem vette észre a be­surranó macskát, csodál­kozva kérdezte: — Hát az úr nem jön be? Ambrus egy szivart vett ki a zsebéből és átnyújtot­ta a csodálkozó házmester­nek: — Nem fiam, csak azért csengettem, hogy az a kint rekedt szegény macska be­mehessen. A házmester kiáltozni kezdett: — Hát mégis!... Este tíz óra óta azon fáradoztunk a feleségemmel, meg a vi­cével, hogy attól a mács- kától meg tudjunk szaba­dulni! ★ BRÓDY SÁNDOR egy átmulatott báli éjszaka után számlálatlan marék aprópénzt adott át elegáns mozdulattal fiákerosa ke­zébe. — De Sándor, hogy le­hetsz ilyen könnyelmű ? — kérdezték az írótól bará­tai. Bródy kacsintott: — Csak hagyjátok, fiú- kák. Kilencvennyolc kraj­cár volt. A kettőt; ami még jár neki, majd meg­kapja legközelebb. * LIVERNÖBAN játszot­ták Verdi Az álarcosbál cí­mű operáját. Éppen far­sang volt, s bár el voltak ragadtatva Verdi zenéjé­től, sokan azt kérdezték, helyényaló-e, 1 hogy far­sang idején ilyen tragikus kimenetelű darabot adja­nak elő. Segíteni nem tud­tak a dolgon, mert más operát az énekesek nem tanultak be, az operaházat pedig farsang keddjén nem tarthatták zárva. Javában tartott az elő­adás. Az utolsó felvonás­hoz érkeztek. Amália, a vétkesnek tartott asszony keresi Richardot, hogy fi­gyelmeztesse a veszélyre. Mialatt az utolsó duettet éneklik és Richard búcsú­zik Amáliától, René álar­cosán megjelenik, és föl­emeli a kezét, hogy Ri­chardot leszúrja. De ekkor Renét három titokzatos dominó megra­gadta, lefegyverezte és szép szóval, prózában bi­zonygatták neki, hogy fe­lesége ártatlan, mire Ri­chard és René kibékültek egymással. Az opera e váratlan for­dulatára a közönség fel­állva, lelkesen tapsolt, s a művészekkel együtt azt a három derék livernói pol­gárt is ünnepelte, akik öt­letes közbelépésükkel meg­akadályozták, hogy a kar­nevál napján „gyilkolja­nak” a színpadon. Révész Tibor OLVASÓNAPLÓ Ambrus Zoltán: Mídas király A görög mitológia sze­rint Midas, frigiai király — kabzsiságáért — kegyetle­nül megbűnhődött. Párat­lan, mesés gazdagságú Krőzus volt, mégis éhen pusztult, mint a legnincs­telenebb koldus. Minden arannyá változott amihez hozzáért, csakhogy nemes­fémmé alakult át az étel és ital is, amelyet a szá­jához közelített, hogy éh­ségét és szomjúságát csil­lapítsa ... Ambrus Zoltán (1861— 1932) ennek a mitológiai alaknak a nevét adta cí­méül legjelentősebb regé­nyének, amelyet a Szépiro­dalmi Könyvkiadó most jelentetett meg a „Magyar elbeszélők” sorozatában, Természetesen nem vala­miféle „mitológiai tétel ki­bontása” a haladó magyar polgári irodalom egyik út­törőjének ez a kivételes nagy műve: témáját a múlt századvég magyar művészvilágából meríti. A sihederkórát élő magyar fővárosba viszi az olvasót, ahol, mint a korabeli la­pok írták, hatezer pince­lakásban harmincezren laktak, a sajtón kívül a városházán és a parla­mentben is tisztább ivó­vizet, s olcsóbb kenyeret követeltek a pompás palo­ták helyett. * Ellenfény Sass Ervin felvétele Milyen a századvég Bu­dapestjének képzőművész­világa, amelyben a regény főhőse, a páraszti szárma­zású Bíró Jenő, a kőbá­nyai rajztanár és tehetsé­ges festő drámája játszó­dik? Az igazi alkotó szá­mára fojtó légkörű világ ez, a giccses „műveket” hajszoló műkedvelőké,, a hozzá-nemértőké, a szeszé­lyes mecénásoké, az önér­deket képviselő műbíráló­ké és a féltékeny pálya­társaké. A Kőbányán levő Sze­gényház téri sötét bérház­ban szövődik a szerelem Bíró Jenő és a szép Völ- gyessy Bella, egy tönkre­ment földbirtokos lánya között. A szegénységgel dacolva, egybekelnek. Ez­zel kezdődik Bíró első, a szegénységen és 'szerelmen alapuló házassága. A beteg Bella halála után Bíró hosszú évekig csak a fiá­nak és művészetének él, a hazai művésztársadalom­ból kirekesztetten, viszont hangos sikerekkel kísér­ve külföldön. Ekkor kö­vetkezik életének nagy változása: házasságra lép Galanthay Masa grófnővel, s megkezdődik aranyem­ber karrierje. Vállalkozá­sai mesés sikerekkel jár­nak. A leglehetetlenebb vállalatok aranybányákká változnak, ha 6 áll az élükre — miként Ambrus Zoltán írja: — „A bot ki­virágzott volna a keze kö­zött, hogyha virágszállí­tásra adja magát...” Miként torkollik ez az életút minden külső fénye ellenére, az öngyilkosság­ba? — erről szól Ambrus olvasmányos regénye, amely — első változatában — hetvenöt esztendővel ez­előtt látott napvilágot folytatásokban a „Magyar Hírlap” hasábjain. ki nem kerül élve, ha szökni próbál! Félretolva őket, belépett a rendőr, egyik kezében a jegyzete, a másikkal ide­gesen babrált a pisztoly- táskáján. Lenézett a föld­re, a vérfoltokra, majd a bőröndös elé dobbantott: — Koffert a padlóra és kinyitni! Megtörtént. A válla fö­lött, meg a hóna alatt ku­kucskálók tekintetéből ki­hunyt a rémület. Az ar­cokra a csalódás, a megle­petés és derű érzésének furcsa keveréke kenödött. A bőröndben ugyanis ru­haneműk, temérdek könyv, meg jóféle hazaival teli csomagok sorakoz­tak. A sarokban, honnan a vér csöpögött, nylon zacs­kóban egy átvágott nya­kú csirke élettelen teste hevert ... A vonat befutott a vég­állomásra. — Szálljanak le, menjenek dolgukra, a többit bízzák rám — hes- segette kifelé a bámészko­dókat a rendőr. Mikor a bő- röndössel egyedül marad­tak, sapkáját az ülésre csapva, végig törölt izzadt homlokán: — A fene egye meg a tréfáját, mire volt jó ez az egész? A szőke bűnbánóan val­lani kezdett: — Pestre utazom, felvé­telire a Színművészetibe. Mikor az a néni a bőrön­dömre nézve azt rhondta, vér, eszembe ötlött, hogy soha jobb alkalom egy kis drámai előtréningre. Ki­próbálom színészi képessé­gem, de már nem otthon, a tükör előtt! A csirkét a sógoroméknak viszem. Ná­luk szállók meg. A rendőr kesernyés mo­soly közben fejébe csapta a sapkát: — Ide figyeljen. Én is vizsgára megyek. Mit szól­na, ha elkísérném, csak úgy, előtréningből? No! De tűnjünk el mindketten. A másik oldalon szálljunk le! A fülke utasai egy cso­móban várták a kijáratnál a rendőrt, a megbilincselt bűnössel. Utóvégre hatósá­gi félrevezetés meg mi­egyéb történt! Ám a két ember sehol! Tiszta krimi! Űj Rezső

Next

/
Thumbnails
Contents