Békés Megyei Népújság, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-21 / 17. szám

Matrac és mennyezet között ÍRTA: VÉSZI ENDRE István esténként elnehezülten ült az ágyán, lábalt a mélybe lógatta; emeletes ágyrendszer volt ez. Ilyenkor, mint a makacs horgász, mindig kifogott egy képet, jelenetet. Marika éppen olyan barna, mint ő, éppen olyan életrevalóan jókedvű, s a szeme nagy, csendes tükör, még a vibráló dolgok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem is tréfá­ból; nem ikertestvérek maguk? Nem, hangzott a vá­lasz, mi férj és feleség vagyunk. „Dehát akkor,' hogy tehetted? És miért?” — ezt kérdezte tőle gondolatban. Tenyerében érezte sima, duzzadt mellét. Ez a test tit­kos vegyésze te. Katonaéveit szolgálta, váratlanul jött eltávozásra, jutalomból, akkor érte tetten. Es a kony­hában az anyós, a szelíd özvegy, aki nagy, kövér tú­rósbuktákat sütött mindig legkedvesebb vejének. Gyilkolni akart, de nem sikerült, a másik volt erő­sebb. Lógatta a lábátt. A katonaságtól, de még saját nagy esaládú gyerekkorából otthonos volt ez a zajközösség, mégis egyedül érezte magát. A közeli italbolt, a „Lor- dok-háza” sem vonzotta, csak kívülről nézett befelé, a zöldesbama arcokat nézte, amelyek ott úsztak az ázalagos füstben. Leginkább ezeknek az arcoknak örömtelen elszigeteltsége tűnt a szemébe. Külön- külön arcok ezek, egyik nem válaszol a másiknak. A jókedvű, minden kiterjedésében keményen göm­bölyű kultúros-asszony gyakran faggatta; szereti-e a szavalást, éneket, színjátszást — mihez érez vonzal­mat? Semmihez; A vidékiek, s dz ittlakók nagy része vidéki volt, hetenként, kéthetenként hazamentek a család­hoz, hogy aztán tele hideg élelemmel, lebbencstésztá­val, valódi dunyhaszaggal, jöjjenek vissza. Megtörtént, Szlovák György rajza­hogy szombatról vasárnapra virradó éjjel másod-har- madmagával aludt csak a nagy teremben. — Te pajtás — szólította meg egy csupa lécből ösz- szetákolt fiatalember, akit maguk között „Kerítő”-nek neveztek —, neked nő kell, jutna is, csak még nem vagy itt járatos. Én, példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfélét Kövéreket, akiken nincsen kez­det meg vég és soványakat, akik olyanok a kezedben, hogy soha abba nem hagynák. Milyet adjak neked? — Semmilyet A hosszú, foltosán szeplős fiatalember ebből több­féle következtetést vont le: „Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni... Ez az ember betegesen go­nosz ... Azonkívül, tudja, ez az ember most szabadult a sittről, vér szárad a kezén...” István ezután is szótlanul ült az asztalnál, és újsá­got olvasott; amikor a kultúrosnő megkérte a jelen­levőket, ne széled jenek el, mert amint meghirdették, azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról beszél majd nekik, másrészt, lehet kérdezni is. István nem örült ennek, már vágyott emeletes ágyára, hogy végre magára maradjon, 'matrac és mennyezet között. Az írónő valamivel nyolc után érkezett — későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak és még a vacsorájukat is maguk szeretik megfőzni. Alacsony, keskenymellű nő volt, haját lappadt konty­ba fogta össze. Azonnal a vizeskancsó mögé ült. s pirosán erezett szemhéjait gyakran lebocsátva arról kezdett beszélni, hogy őt alkotó munkájában az er­kölcs meg a fiatalság, férfi-nő kapcsolatai izgatják. „Azt mondják, kissé konzervatív vagyok — hangja cérnavékony lett és aprókat nevetett —, pedig én nem vagyok ellene a nemek keveredésének — ismét ap­rókat nevetett, mintha egy láthatatlan ujj csiklanda- ná —, egyidőberr azt is híresztelték rólam, hogy prűd vagyok...” Előadás után jöttek volna a kérdések, de nem kér­dezett senki. Az írónő keskeny arcán foltos pdro&ság ütött ki. * — Akkor nekem volna néhány kérdésem — mond­ta.— Mondja el valaki de egész nyugodtan, mondja el az életét •, t Nem szólt senkt A csatornázási vállalat emberei, a szálló lakói, mélyen hallgattak. A nő ott ttUt az időktől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett. Nyugtalanságában felállt s az emberek közé ment. Az ágyak mellett keserűen pá­rologtak a még sáros, vizes gumicsizmák, kapcák, ki­terített munkaingek. Megszólította az embereket és azok nehézkesen válaszoltak. Megfejthetetlen, meg­mozdíthatatlan masszába került István kerek, nagy barna arcán akadt meg a sze­me. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értel­mesen domboruló homlok. S a simaszálú haj egész­ségesen tömött — Falusi ember? — állít meg előtte biztató arcki­fej ezésseL István kután válaszolt — Kőszegi. 1/ Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem. — Szép város. Gyöngyszem, És miért szánta rá magát, hogy otthagyja? — végre eszébe jutott — a hős Jurisich városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karéja nem mozdult — Hogyhogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság! István érezte a feszültséget és ezzel együtt a mu­latságos helyzetet. — Azért, kérem, mert a feleségemen rajtafeledke­zett valaki. A sovány kis asszonyt pofon verte a brutális vá­lasz. István ekkor már tudta, ezt nem lett volna szabad így mondania, de már nem volt visszaút. Köröskörül, mintha kemény deszkák verődnének egy­máshoz, száraz, erős nevetés hangzott. ' István lassan fölállt a helyéről, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón. A nagyváros itt la­posan vidékies. A külvárosi mezőségen, ahol egy csatorna bővítőszám va épült, volt egy kalyibalakó, amolyan csősz és napszámos. Tóth Rafael, akinek dereka bol­gárkertészek okosan percellázott földjein görbült meg. Sokait csavarogtak együtt az öreggel. Neki köszön­hette, hogy vendég lehetett egy fergeteges muzsikus lakodalmon, ahol agyagban sütötték a kacsát, s a pa­razsat táncolták körül mezítláb. Ez az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebből egyetlen szó sem volt igaz. De a szándék, hogy mindenki ben, akit valami rejtélyes ok a szívé­hez közelített, rokonának fogadjon, szétvert minden ' logikát Rafaelnak — már a név is, Rafael! — volt egy lánya, Etelka, világszép lány, de öt, csak fényképről és egy fantasztikus olajfestményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő, és külföldi turnén volt ép­pen. Az öreg, hacsak nem Etelkáról beszélt, egykori lo­vait emlegette. Ezek a lovak törpe igáslovak csupán, öntözőkereket vontak egykor, kikopott egérszürke sző­rnek, nagy, domború szemükben a szolgák kiolthatat- lan reményével. És mégis, táltos lovakká lettek Rafael nagyotmondásában, homlokukon kiütközött a hófehér csillag és tomporukon aranybarnáh csusszant a reg­geli fény! Rafael egyszer komoran kifogásolta István öl­tözködését — Nem járhatsz ilyen topisan, fiam — mondta. A bizományi áruk kirakatában pillantották meg azt az inget Rövidujjú habselyem ing volt, szürkés me­zőben kétlábon álló oroszlánokkal. Kevés szürke me­ző és sok ágaskodó fekete oroszlán. Az elárusítónő némi kajánsággal csomagolta be az oroszlánmintás inget A következő ■ nap szombat volt. A szálló embereit, rendkívüli munkák miatt itt tartották, nem mehettek haza vasárnapra. Ezen az estén, amely amúgyis sűrű­södött az elkeseredéstől, István felöltötte az oroszlán­mintás inget és elsétált az ágyak között Egy fiatal­ember ellenállhatatlanul fölnevetett. Követte egy má­sik. „Kerítő” felkukorékolt a ferde gyönyörűségtől. Odakint izzó, mozdulatlan búra alatt áttetsző hold­fényben álltak a fekete házak. István „Kerítő”-höz lépett. Nyugodtan megkérdezte: — Érzed a hajnalt, kakas? Valaki oroszlánmódra elbőgte magát. Emlékezés Gábor Andorra Néhány esztendővel eze- előtt egy tekintélyes folyó­irat megkérdezte olvasóit: mit tartanak az év legje­lentősebb könyvének? A válaszokból az derült ki, hogy a folyóiratokban és könyv alakban megjelent riportregények „viszik a pálmát”. Vagyis, az iroda­lom „közvetlenül közérde­kű”, leplezetlenül publi­cisztikai hajtása bizonyult a legerősebbnek. Gábor Andor halálának 15. évfordulója ismét eszünkbe juttatja ezt a bi­zonyos körkérdést, mert munkássága jelenti a ma­gyar irodalomban azt az életművet, amelyben elvá­laszthatatlanul megvalósult a publicisztika és a hagyo­mányos értelemben vett szépirodalom egysége. Előveszem egyik kötetéit — nem sokkal halála után adták ki — s a címlapról tintakék, zord betűkkel be­mutatkozik a cím: Össze­j gyűjtött cikkek. Mennyit tud ártani egy ilyen cím! Ilyent még az összegyűj­tött műveknek sem szabad adni, mert azok is az olva­sónak készülnek. Ha az ol­vasó mégis fellapozza a könyvet, hamar megállapít­ja = érdemes volt. Mennyi remek cím a cikkek, a na­pilapokba bezsúfolt kis iro­dalmi miniatűrök előtt! — Halottak arcai, A csóti pur- gatórium, Lopják a csont­ból a velőt, ■ Horthy kertje. Gábor Andor a címadásnak is művésze volt. S a ragyogó cím után nem következnek érdekte­len, a holnap számára ha­todrendű dolgok; még nem a „halhatatlanság” számára írt cikkecskéi, kareolaitai sem ereszkednek le az át­lagszürkéhez. 1920 szeptemberében írta a Szeptemberi emlék-et — Horthyék vizsgálati fogsá­gában, a Markó utcában. Egy, „az anyaországtól el­szakadt” pozsonyi szerkesz­tő kért tőle kéziratot, amely a „kívülrekedt” magyarok­nak azt hirdetné, hogy Ma­gyarországon „élni, élni! mily édes, mi szép!” — nem úgy, mint a „rabok­nak”, akik az utódállam fennhatósága alá kerültek. — „Virágot a virágnak — mondja Hamlefcnetk valaki, miközben virágot szór Ofé- lia sírjára” — írja válasz­levelében Gábor Andor, s megokolja, miért nem tud utánanézni, ki is mondja ezt a Shakespeare-drámaban. Aztán következik egy shakespeare-i levél: a Ma gyarországon „élni. élni! mily édes, mi szép” — az ország teteme felett mon­dott Antoniusz-beszéd. A helyzet is antoniuszi és shakespeare-i: a szerkesztő arra kéri Antoniusz-Gábor Andort, hogy éltesse Ma­gyarország — Caesar gyil­kosait. És Gábor Andor is el­mondja a temetési beszédet. Látja a férfit, akit nyolcán ütnek puskatussal, a nőt, akit nem kékre, hanem fe­ketére vernek, s a másik nőt, aki megőrül a félelem­től. De kimondja ő is, hogy „Brutus derék, becsületes férfiú, s a többi is mind, mind becsületes”, hiszen „Ó, pozsonyiak, nagyon- nagyon vidámat szerelnék írni önöknek: Láttam egy embert, aki mezítelen volt, mint Krisztus, a vér csör­gött félrelógó homlokából és széttárt két karjának csuklójából, s hörögve tán- torodott a halálba, elme­redt szemeim előtt... Jó pozsonyiak, ahol öt éjsza­kát töltöttem, tetvak, po­loskák és rendőrtisztek kö­zött, a puszta földön, mely ha mégoly kemény volt is, vajszerűen puhának tetszett azoknak a szívéhez képest, akik körülöttem a jogrend helyreállítását! gyakorol­ták ... Már ezentúl én vi­dám író leszek, a legvidá­mabb a vidámak közül,s han­gosan fogom dicsőíteni az anyaországot; s rajongani fogók kultúrájáért, amely vasrács és vasajtó mögött tartja a magyar írót, akinek szavát, önök, naiv emberek, hallani akarják”. Eldalolja az új magyar Mária-siralmat, dalban, sanzonban írja meg a Kör- magyar-t. összeszorul a torok a nyomorúság, a ke­gyetlenség láttán; de ő ar­ra kényszeríti, hogy ki­nyíljon, adja tudtára or- szágnak-világnak, milyen sors vár Horthy-Magyaror- szágon a dolgozó emberre. Az első világháború előtt népszerű író volt. Az emig­rációban fenyegették, zsa­rolni próbálták: s maku­látlanul tiszta magatartá­sával kiharcol ta( hogy to­vábbra is Magyarország egyik legnépszerűbb írója, újságírója legyen. Krajczár Imre Hol a sok ketrec, amibe belerakod az oroszlán­jaidat? — szólt egy vicces, törpearcú öregember. Már hárman is felbőgtek a fiatalok közül. No, te nagy különleges! Fölvetted a cirkuszi gú­nyát! aki most szólt, kormos arcú, hatalmas ember. A törpearcú, a szemébe röhögött. — Ha ebben az ingben lát a feleséged, talán nem is hűtlenkedik, igaz? Erre odaütött. Mindenért, ami akkor és azóta történt. Többen is rázúdultak, érezte az öklök kemény igaz­ságát, saját meleg vérét nyaldosta. Aranyos ködben kavarogtak az emeletes vaságyak, s a levetett gumi­csizmák rúgásra emelkedtek. Nem félt, csak rettene­tesen fájt neki, hogy ezek is őt verik. Aztán már nem őt verték, de egymást. Kettésza­kadt vélemény és tábor. Az asztal borult, körülötte az emberek ordítozása. Végül minden élcsendesedett. Valaki szivaccsal lemosta az arcát. Ketten fölemelték és gyengéden elhelyezték az ágyára. Hajnalra átmenet nélkül, egyszerre lett világosság. Ember és tárgy leleplezve feküdt a helyén. Valaki tejet és zsemlyét adott föl neki. Valaki türelmesen várt, míg elfogyasztja . a reg­gelit. Valaki csöndesen jelentette a gondnoknak, hogy nincs jól. A közeli remízből most indultak az első villamo­sok.

Next

/
Thumbnails
Contents