Békés Megyei Népújság, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-10 / 292. szám
Tiszai Lajos: 720 LÉPÉS KlS Ipnacz világa az égbe kapaszkodó házak műmárvány falától a vízparti kőrakásig ért. Hétszázhúsz lépés, tizenegy perc komótosan, nyolc sietve... Negyven éve már, hogy csak az odvas vadgesztenyefók fehér virágerdeje, vagy az őszi levélzizegés emlékeztette Kis Ignáczot, hogy megint vénebb egy évvel. A fasor oldalán virágágyak voltak, érezte az illatukat, ezektől meg azt tudta meg, hogy mikor téved a naptár; mert a természet sosem tévedhet, csak az ember. Arra hallgatott, amit az aprócska színcsodák súgtak neki virágnyelvükkel, másra semmire! Csak hétszázhúsz lépés volt Kis Ignácz élete reggeltől estig, mert a parkot úgy körülfogta már a kőrengeteg, hogy az fogyott, zsugorodott, ahogy a gazdája. Amikor újból és megint elloptak egy háznyi telket a hétszázhúsz lépéses világából, egyenként búcsúzott el mindentől. Megsimogatta a vadgesztenyefák törzsét, a szerelmesbújtató galagonyabokrokat, a nehéz fürtű orgonákat — és többé feléjük sem nézett. Messziről elkerülte a parkrészt, amikor jöttek a motoros fűrészek, a talaj gyaluk, hogy megint eltüntessenek egy darabot a múltjából. Csak a régi fák, a bokrok fájtak neki, mert új barátságot már régen nem kötött, úgy volt vele, minél többet szeret a világból, annál rosszabbul jár, annál többtől kell majd egyszer elbúcsúznia — minek az embernek még több szomorúságot a nyakába venni?! Mindent ismert az öreg park hétszázhúsz lépéses világából, minden lépésénél tudta, hogy hová ér a talpa, mit foghatna meg a keze. Semmihez sem nyúlt soha, hagyta a természetet a maga rendjén élni, mert magányos hatvankilenc évétől kapott valamicske bölcsességet. Nem sokat, csak annyit, hogy megértse az öreg park törvényeit, meghallja a virágok, a füvek, a fák muzsikáját és ebben örömét lelje. Egyszer, valamikor, nagyon esett az eső, s beállt a színház kapuja' alá. Ott hallott olyasmi zenét, amilyen az öreg park muzsikája. A sárga és a piros kardvirágok a kürtök, a trombiták voltak, a lila hortenziák a hegedűk hangjai, a cserjék fehér bóbitái a hárfák mély remegései, az érett vadgesztenyék hullása pedig a dobok puffanása. Éjszakánként is mindig odafigyelt erre a muzsikára, mert a háza a park közepén liliputiskodik. Har- mincvalahány évvel ezelőtt nagyon lopták a rózsákat, akkor költözött oda. Azóta ott van, a város urai hagyják, megszokták. Egy embernek jó az a kis ház, télen a füst sem árt a fáknak, s úgysincs nagyon hová mennie. így maradt, megférve önmagával, a világgal. Sosem akart senkihez sem tartozni, úgy gondolta, aki Bényei József: Én itt akarok megpihenni, ahol a por felszáll a fákig s az elnyújtózott föld felett szabadszívű szél dudorászik. Nem látszanak a vén hegyek sem, a föld az éggel összeolvad s ha fejed szép füvekre dől a mélyben vizek dorombolnak. Itt hosszú útja van a Napnak, és éjszakánkint több a csillag és édes akácgyökerek fonnak rácsot az álmaimnak. Lovas László: üvegfúvók A huta-csarnok műhely-katlanában vörös golyók gomolygó sűrű ködben a vajúdás tűz-víz útjain lebegnek, s e könyörtelenség szelíd foglyaként kiöblösödnek tisztán, ismerősen. Gőz terjeng, nyitott kemencék harapják rőt fénnyel, a falakon vámpir-lángok kéken lengedeznek, gőz-leheletük savanyú illatát^ zümmögő ventillátorok se győzik, csak az ember... Vigyázzban álló kohók őrsorán mint vékony indákon átkúszó kígyók, vaspálcikákon pirosló ívek szállnak a mezítlen anyag fortyogó tűzpoklából, ezer foknál forróbb folyékonyságon :i nagy-világ éhes asztalára. A nyílt ajkú kohók... súlyos lehellete suhog, mellemre zuhan, szívem vérköre kavargó indulatra kél kíváncsiságom forró percein, lám... beteljesednek tárgyak s részletek. mikbe életet izzadt munkások lehelnek. magas hőfokon a művész ihletével. egyedül él, annak kevéssel kell törődnie, annak tán kisebb a baja. Csak betegség ne kínozza, ne kelljen senkihez se folyamodni, hogy víz kerüljön a bögréjébe! Nem panaszkodhatott, még jól bírta magát, meglátta, ha valaki papírt dobott el, felszúrta a botjára, nem is dohogott érte, mert az a dolgok rendje, hogy mindenki végezze el a magáét. , A tél kicsit szomorú volt, de azok is elmúltak azért, sorban, egymás utón; fát kellett aprítani, havat söpörni, az utat salakozni. Amíg csinál az ember valamit, addig ne panaszkodjon — mondogatta magában, és várta a tavaszt, mert olyankor, amikor ásót, gereb- lyét vehetett a kezébe, még többet érőnek érezte magát. A tavasz mindig megjött, a mostani is. Nehéz illatot lehelt a föld, amikor az öreg park mellett felépült az új iskola. A gyerekek ettől kezdve a parkon keresztül jártak az iskolába. Először csak ketten-hárman jöttek, aztán csapatosan. Kiabáltak, rúgdosták a kavicsokat, bele- beleszakítottak a sövénybe, dobálták a táskájukat, meghemperegtek a füvön. Kis Ignácz a gesztenyefák alól figyelte őket, egyre rémültebben, elkeseredettebben, majd összehadakozott velük. Hiába, amikor a drótpálcikájával feléjük csa- tarászott, a gyerekek elszaladtak... Telt az idő, Kis Ignácz már 5—6 perc alatt körbejárta a hétszázhúsz lépéses világát, ha az orgonabokor, egy fa, vagy a szép sima pázsit került veszélybe. Ügy féltette a parkját, hogy soha ennyire senkit, semmit! Eddig teljes egészében az övé volt, most meg az istenverte kölykök tanyája. Egy pulykatojás arcú gyerekkel volt különösen sok baja. Maga volt a sátán! Letépte a sárga kardvirágkürtöket, belehempergett a lágyhangú hortenzia-hegedűk közé, széttaposta a gesztenyedobokat, elcsuzlizta a madarakat... Kis Ignácz kora reggel már lesben állt, s lassan a mindennapjaiba került, hogy kikiabálja a gyerekeket a gonoszkodásból. Déltájt hazamentek, akkor megpihenhetett volna, de jöttek a délutánosok, kezdődött minden elölről. A pulykatojás letörte a mogyorócserjét, egy szőke, cigarettás pimasz meg a bicskáját dobálta a legszebb gesztenyefába, egy harmadik meg telizúdította kaviccsal a kismedencét, amelyikben a teknősök voltak. Akarta vagy nem akarta, a gyerekekhez kellett igazítania napjait. Keserűséggel, méreggel, de állta! Nagyon szégyellte volna magát az öreg park előtt, ha csak egy pillanatra is megtorpant volna, ha legyűrte volna a fáradtsága. Nem hagyhatott cserben egy fűszálat sem, mert azért élt eddig, hogy vigyázzon rájuk... A park közben kopott, csúnyult, hiába felejtette el Kis Ignácz már régen, hogy milyen az a komótos hétszázhúsz lépés. Estére mindig nagyon elcsigázódott, azon kellett győzködnie magát, hogy holnapra is legyen ereje. Lesoványodott, delente félt elmenni a városi konyhára, mert mi minden pusztítást végezhetnének addig ezek a sáskák! Esténként főzögetett inkább egy kis öregtarhonyát, olcsóbb valamiket. A keserűség akkor csurrant ki belőle, amikor egy késő márciusi délelőttön megjelent a parkban vagy húsz gyerek. Rámentek a fűre, felmásztak a fákra, széttördelték a cserjéket, kutattak, kerestek! Kiss Ignáczot olyan gyomorremegés fogta el, amilyet életében még sosem érzett. Egyszerre húsz gyerekkel szemben tehetetlen, jól tudta. Csak állt megkövültén, a kölykök meg feltúrták a parkot. Kiabált, rekedtre kiabálta magát, de hiába — majd végre az egyiknek elkapta a kabátja szélét. A gyerek sírásra hajlott leginkább, de azért elmondta, hogy ő nem oka semminek, mindegyikőjüknek tíz bogarat kellett gyűjteni spirituszba. Kis Ignácz megszédült. Mi lesz, ha az a sok száz gyerek mind ebben a parkban akar bogarat fogni?! De mire való lenne azt a rengeteg ártatlan bogarat spirituszba tenni, elpusztítani? Az iskolások kutattak tovább, Kis Ignáczot meg irtózatos mérge bevitte a tanárokhoz. Megtudta, hogy a gyerek nem hazudott. Tényleg kell a bogár! Tíz bogár, a gyűjteménybe... Nem értette. \z iskola kéri a gyerekektől, hogy tanuljanak meg ölni, hogy végignézzék az apró jószágok haláltusáját a spirituszban? Aznap nem evett semmit, rótta a parkját, hogy maradt-e azért valamennyi azokból az ártatlan jószágokból? Másnap újra kezdődött a vesszőfutása, végig talpon kellett lennie és ez így ment hónapokig, mindig, minduntalan. Megérezte, hogy már nem sokáig bírja, könnyítést keresett. Megfigyelte, hogy melyik irányból jön a legtöbb gyerek, hány óra, perc körül, s előtte mindig kényelmesen odaballagott, hogy ne akkor kelljen szaladnia, amikor már a rosszban vannak. Azt is megtanulta, hogy amikor a kisebb fiúk jönnek, akkor a teknősökre kell jobban vigyáznia, ha meg a lányok, akkor az orgonát meg a rózsaligetet kell jobban féltenie. A pulykatojás gyerek szokásait is megismerte lassan. mindig odaállt, ahhoz a fához, amelyiken a legtöbb madár fészkelt. Messziről hiába csuzlizott a kölyök. nem tett kárt. Kiravaszkodta, hogy ha néha-néha megmutatja a kislányoknak az újszülött teknősöket, akkor két-három napig azok rákiabálnak a fiúkra, ha vadulnak — és ez sokat segít neki, tudja hova kell mennie, hol a baj! Amikorra vége felé járt a tanév, már igencsak minden gyereket ismert. Az a szerencsém, hogy megtudtam, melyikben mi lakik — morfondírozott — így jobKatsányi Pál Női arckép ban féken tudom tartani őket. Megérte a fáradtságot a spekuláció, kevesebb kár éri a parkot...! Egy nap bezárt az iskola, szétszéledtek a gyerekek, a pulykatojás még lelőtt egy cinkét, aztán másnap semmi... Olyan csend volt, hogy a szomszéd házakból odahallatszott az írógépek zaja. Nyolcszor-tízszer körbejárta a hétszázhúsz lépést, ugyanúgy elfáradt, mint máskor. Délben bement a városi konyhára meleg ételt enni, de nem vette be a gyomra. Ebédre már hónapok óta sosem evett egy falatot sem, elszokott tőle. A délutánja is éppenhogy eltelt, a másnap, a harmadnap ugyanígy, sűrűn eszébe jutott a pulykatojás, meg a többi, aztán amikorra másodjára virágoztak a petúniák, megint komótosabbak lettek a lépései. Az öreg park szimfonikusai ezen a nyáron is muzsikáltak, a tücskök is megszaporodtak újra, a szerelmespárokkal is lehetett egy-két szót váltani, ha mást nem, annyit, hogy tőlem nyugodtan... Vizsgálgatta a bokrokat, a virágágyakat, a fákat. Szép volt minden. Megvédtelek benneteket, mondogatta a teknősöknek, a nemes szegfűknek, a rózsáknak, s mindről eszébe jutott valamelyik... Ezt az törte le, a másik meg ott gazemberkedett... Amikor a természet nagy zenekara az ősz színes fantáziáját kezdte húzni, megjöttek a gyerekek. A pulykatojás maga volt a pokol, a szőke cigarettás meg már talán még azon is túltett... Minden elpusztul, elpusztul, kesergett. Szaladgálhatott utánuk; kinevették, kicsúfolták, azt csináltak, amit akartak. Szép, hosszú ősz volt pedig, nem akart vége szakadni a nyárnak. A gyerekek egész nap a parkban hancúroz- tak, felváltva, délelőtt,' délután. Eegyel-kettővel szót értett, de a többséggel nem bírt. Ment, ahogy a lába bírta, kiabált, fenyegetőzött, a pulykatojásék meg vissza-visszaszóltak, amikor arra érdemesítették, hogy mit idegeskedik a bácsika! Egy délután — a felső parkban vigyázott előtte — holtan találta a kis teknősöket. Mellettük egy csúzli, ahogy a tettes zsebéből kiesett. A pulykatojás! — kiáltott fel és a kis teknősök értelmetlen halála egy pillanat alatt elűzte be nem vallott szeretetét... Rohant, ahogy csak tudott, be az iskolába, az igazgatóhoz. Kiöntötte szíve minden keserűségét, hadart, hadart, elmondta az öreg park sok-sok fájdalmát, a kürtvirágok, a cserje-erdők, a ciripelők, a teknősök halálát, mindent pontosan elmondott, élete egész szerencsétlenségét. A fiatal igazgató később úgy mesélte, hogy embert nem látott még annyira sírni, ahogy akkor az öreg csőszt. A gyerekek szigorú büntetést kaptak, arra az évre kitiltották őket a parkból, ki kellett nekik kerülni Kis Ignácz hétszázhúsz lépéses birodalmát. A csend körülkapta, ahogy a parkot a rideg házak. Jött, ment, szaladgált, maga sem tudta miért? Semmi dolga nem volt, a gyerekek messziről mutogatták neki a szamárfüleket, de egy sem mert bejönni a parkba. Elmentek a madarak, lenyugodott a fűben a ciripelés, a föld felé hajlottak a kardvirágok, olyan fonnyadtsárga volt minden, mint az öreg csősz bőre. Kopogtak le a fákról a vadgesztenyék, senki se lépett rájuk. Kis Ignáczon kívül egy teremtett lélek se rótta az öreg park útjait. Ha nem látnak, hátha bejönnek, spekulált magában, s delente elbújt a bokrok közé, tízszer, hússzor csinálta, de semmire se ment. A pulykatojás és társai be-be- pislogfak a parkba, aztán nagy indiánordítással elszaladtak. Senkihez se kellett egy szót sem szólni, nem volt többé kikkel veszekedni,.. A kopasz fák, a hervadt virágok, a csontváz-cserjék hallgattak, mintha valamiért dacosak lettek volna. Kis Ignácz naponta hússzor, százszor végigbolyongta a parkot, egy-egy padra leült tépelődni, hogy lesz jövőre, ha jönnek a gyerekek...
