Békés Megyei Népújság, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-08 / 264. szám
K. Kiss Zoltán: Lenin jóslata Babonás hittel hitte az ember, hitte, mit ésszel föl sem ért talán, hitte, hogy korgó gyomrába étel, talpára bocskor, kezébe szerszám kerül, és délre meghozza érett gyümölcsét a nyár... Mint földben a mag, mint éjben a fény, mint éles tőrként kiálló tüskék között a bimbós remény kipattan, leveti bánat fekete üszkét, s viharmadár száll szabad magasban szárnyaló tűzként... Kínok vasával ezért verették, ezért lesett rá orozló halál — szemében álmok kékje ne ringjon, ne gyújtsa izzó holnappá a mát, szaván, mint partra ívelő hídon, fény ne fusson át.,. Végtelen térben nyitott ablakot. Mint jövendölte: a jóslat betelt. Ember az embert emeli fénybe; . kitárul napunk, mint nyíló kebel, s vérpiros ívén a fény erezése jövendőt ölel... KÖR ŐS TÁJ Szász Endre As igazi művészet önmagáért beszél és legyőzi az előítéletehet LTfrés és sokszor idézett anekdota az, amit Gorkij jegyzett fel Leninről és a zenéről. Eszerint Lenin egy alkalommc.1 Gorkijjal együtt hallgatta meg Beethoven Apipassionata című zongora-szonátáját, majd' a nagy író tanúsága szerint így szólít: — Semmit sem ismerek jobban, mint az Appassio- nata-t, hajlandó volnék mindennap meghallgatni. Bámulatos, nem emberi muzsika. Mindig büszkén, lehet, hogy naívul, azt gondolom olyankor: íme, milyen csodákra képesek az emberek! És hunyorított, nevetett, aztán szomorúan tette hozzá: — De sokszor képtelen vagyok zenét hallgatni, az idegeimre megy, szeretnék kedves ostobaságokat mondani és megcirógatni az embereket, akik förtelmes pokolban élnek és ilyen szépségeket tudnak alkotni. Pedig ma nem kell senkit cirógatni — leharapják a kezűinket, ütni kell ' sajnálkozás nélkül, bár elméletben erőszak ellen vagyunk. Hm, hm, — pokolian nehéz kötelesség!” Ezt a történetet nem azért elevenítettük fel újra, hogy vele Lenint jellemezzük, hanem hogy a szovjet zeneművészet fejlődésére emlékeztessünk. Azt bizonyítják most számunkra Lenin szavai, hogy a zene harmonikus fejlődéséhez nyugodt légkör és béke szükséges, amelyben nem kell félni attól, hogy „a cirógató kezet leharapják”. A szovjet állam nehéz harcokban született, de ezek a harcok megteremtették a békés alkotó munka légkörét a zeneművészet számára is. Eredményként a művészeti ág páratlan virágzása követte. Az orosz zene híres volt a forradalom előtt is. Voltak az orosz népnek nagy zeneszerzői (mint Muszorgszkij, Csajkovszkij vagy Stravinszkij) és voltaik nagy előadóművészei (mint Saljapin). ök már abba a nagyságrendbe tartoznak, amelyen belül nines „fokozás”, a művészet nem olyan, mint a magasugrás, a legnagyobbak egymással összemérhe- tetlenek. Nem mondunk tehát eleget annak megállapításával, hogy a Szovjetunió ma is a világra szóló nagy művészek hazája, Sosztakovics és Prokofjev, Richter és Ojsztrah, Gilelsiz és Rosztopovics, Rejzen és Doiuhanova országa. Nem azzal mérhetjük le csupán a szovjet zeneművészet fejlődéséit, hogy ilyen nagy művészei vannak, hanem sokkal inkább azzal, hogy maga a zene is demokratizálódott és összeforrott a néppel. A múlt század egyik nagy zeneszerzőjének, Rimszkij-Korzakovnak önéletrajzi írásából szemléletes képet kapunk arról, milyen áldozatos küzdelmet kellett folytatniuk az orosz zene híveinek azért, hogy művészetük fejlesztéséhez megteremtsék a szükséges feltételeket. Nem volt megfelelő zeneoktatás. — Igaz, hogy a nagy földesurak gyakran jobbágyaik gyermekeiből neveltek zenekarokat, s őket tanították is, de meghagyták jobbágyi kötelékeikben. Igaz — erről pedig többek között Tolsztoj írásaiból kapunk szemléletes képet —, hogy a feltörekvő értelmiségi ifjúság soraiban is kedvelt művelődési, szórakozási forma volt a közös zenélés —, de megfelelően szervezett oktatás hiányában dilettáns szánvonalon maradt. Az orosz zene legjobbjai, Muszorgszkij, Borogyin, maga Rimszkij-Korzakov autodidakták voltak, mint Rimsz- kij leírja, úgy vállalta el a zeneelmélet tanítását, hogy az anyagot még saját magának is tanulnia kellett. A forradalom legnagyobb vívmánya a zenében éppen ennek a helyzetnek teljes felszámolása. A cári Oroszország magas színvonalú, de rendkívül szűk körű zenekultúrájából széles körű, szellemében és szervezetében egyaránt demokratikus zenekultúra virágzott fel. Kialakult a zeneiskolák hatalmas hálózata. Olyan vidékeken és olyan országokban (például az ázsiai köztársaságokban) alakultak magas színvonalú zeneoktatási intézmények, amelyekben azelőtt szó sem lehetett európai értelemben vett zenekultúráról. . S ezekben az intézetekben a legmagasabb színvonalú munka folyik. A szovjet állam vigyáz tehetségeire, biztosítja munkájukat és fejlődésüket. Ennek eredménye az, hogy olyan sok nagy művész nőtt ki a szovjet zeneiskolákból, amivel a világ egyetlen más országa sem vetekedhet. Elég a nemzetközi zenei versenyekre gondolnunk, amelyek évtizedek óta változatlanul egyre-másra hozzák a szovjet sikereket. De gondolhatunk a távoli köztársaságok, autonóm területek zeneiskoláinak, színházainak, zeneegyütteseinek: fejlődő munkájára (közülük a legutóbb járt itt nálunk az üzbég népi együttes). Vagy arra a magas színvonalú koncertéletre, ami most már nemcsak Moszkvában és Leningrád- ban, hanem a Szovjetunió számos városában kibontakozott IV agyon mélyről kellett elindulnia a szovjet zenekultúrának. A forradalom utáni állapotot véve alapul: sokkal mélyebbről, mint ahogy mi tehettük 1945 után. Hatalmas területek, emberek milliói éltek a magasabb kulturáló- dás lehetősége nélkül. De ebből a mélységből igen nagy magasságra tört, a vilátg zenei nemzeteinek legelső sorába. Amikor Szvjatoszláv Richter, a szovjet zeneművészet egyik legkitűnőbb reprezentánsa először járt Magyarországon, az első koncertjén „tisztes” ház volt csak. A magyar közönség mindig is híres volt szigorúságáról, csak akkor adja oda bárkinek is a siker pálmáját, ha meggyőződött tehetségéről. De a második koncertre már szinte megostromolták a Zeneakadémiát, a nagy művész híre szinte pillanatok alatt elterjedt. Ami Richterrel történt, azt mondhatjuk, hogy szimbolikus jelentőségű, a szovjet zeneművészet fogadtatását jelképezi. A szigorú magyar közönség a szovjet művészek egész sorát zárta a szívébe. És ugyanez történt az elmúlt évek és évtizedek alatt a világ más országaiban, azokban is, amelyek kormányai nem állanak barátságban a szovjet állammal. Az igazi művészet önmagáért beszél és legyőzi az előítéleteket. 1^ gy nép zenéje mindig ^ egy kicsit a nép erejének és érzelmi mélységének bizonyítéka. A szovjet zeneművészet erőről és mélységről tesz tanúságot. Arról, hogy Lenin harca eredményes volt, a nép megérett és egyre jobban megérik a szépség befogadására. Vitányi Iván Brackó István: 00 Ofven év Kinek ötven év kevés Nem győzi meg a létezés Kinek még mindig mese kell Féldálózás az isitennél És csitítgató nyugalom Langyos kis ál-forradalom Ki gyanakvón néz az égre S akkor sem tesz egy felére Ha már lefordult s nem pörög az érme Ki egy j óllakással beérte — Az nem érti miért halkul el a dal Hogy érte is győzött e fél-százéves diadal. Fiiadéi fi Mihály: Vaskohóban Az idő hatalmas pörölyével felaprítja vasérc szívemet, s olvasztókemence poklába zár. A salaktól — amit eltemet a meddőhányó — vad tüzével megtisztít, s mintázhatóan már kész vagyok okos formába merevedni, s őrizni e világból egy mozdulatot... Diadém
