Békés Megyei Népújság, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-26 / 280. szám

=t Koszta Rozália Vázlat Fiatalok bemutatkozása BOLDOGSÁG Égi csillagot dobott a felhők közé a részeg őszi szél s valaki le akarta hozni és nevetéseket kapkodtak a levelek s a hideget elűzte a szerelem... Huszár Gabriella Hűség Még szememben ül a bánat, mit az elröppent hűség ültetett borús vonásaimra. A vágyat, mely fűtött egy külön kis életen át, most én hűtlen elfeledjem? Vagy bízzam, hogy elnyeli a végtelen? Békési Erzsébet H. Barta Lajos: ESZTERGAFEJ A PAKKBAN A h'stória azért követ­kezett be, mert a mi sze­retett egykománk és bri- gadérosunk, nevezetesen Kökény Miska, jobban sze­rette a pénzt, mint a fele­ségét. (Pedig a feleségét is szerette.) öt forintért fel­ugrott a satupadra, megtán­coltatta a seprűt, tíz forin­tért megivott egy kapás­ra három liter vizet. Volt, aki esküvel állította: a mi szeretett egykománk egy­szer száz forintért kiszaladt a világból, s mert ott kint az angyalok is ígértek pénzt, ha visszajön, hát visszajött, és így lehetséges, hogy most ismét közöttünk van. Nekünk nagyon tet­szett, hogy ilyen pénzszere­tő brigadérpsunk van, ki­hajtotta nekünk is a pénzt; ha a bérelszámoló véletle­nül lefelé kerekített egy összeget, vagy tíz fillérrel kevesebbet fizetett, volt ott olyan cirkusz, amihez mér­ten a városligeti kalamajka gyerekjáték — és addig nem nyugodott, amíg akarata szerint a bérlapon az ösz- szeg meg nem változott. De egyszer megharagudtunk rá. Már túlzásba vitte. Reszelő­vei nekiment a normásnak, és majdnem leütötte a fülét. A kövér Szepi mondta is: „Meglásd, Miska, egyszer még megjárod!” És meg is járta. De nem a normással, hanem a Dádé-vaL Am kor a történet kez­dődött, tavasz volt és reg­gel. Sütött a nap, még nem dudáltak, a műhelyben vol­tunk, a satupadokon ültünk, lógattuk a lábunkat és arról beszélgettünk, sok a meló, kellene egy jó anyagrnozga- tó. És akkor telefonhoz hívták Miskát. Lecsúszott a satupadról, ment, fogta a kagylót. Mi köréje álltunk, figyeltük, mi van. Miska pár pillanat múlva ordítani kezdett Erősen rázta a kagylót a szája előtt, az áb­rázata veres volt, mint a minium a gépen, és ordí­tott: „Mit?!... Hogy ide?!... Ebbe a brigádba?!.... Nem! Százszor is nem!... Hát mit gondol maga, Róbert bácsi vagyok én, vagy mi a fe­ne?!” Amikor lecsapta a kagylót, villogott a szeme Gaburek Károly Liget és kiabált: „A művezető telefonált, cigányt küld se­gítőnek... Hát mit gon­dol?!... Ez nem zenészegy­let, egye meg a fene!” Én akkor azt mondtam: „Kép­zeld csak, majd felállunl^ az esztergára, és megkér­dezzük a normástól, „nacs- cságos úr, mit húzunk?” Gondolkodik, ahogy szo­kott, aztán azt mondja: ..Na, fiúk, tudjátok-e, hogy Nékem olyan asszony kell? De gyorsan ám, mert nem lesz meg a pénz.” Visítot­tunk a nevetéstől, Miska vicsorgott, én meg, hogy még nagyobb legyen a hecc, az elektromős főkap­csolóról leemeltem a fi­gyelmeztető táblát és Mis­ka hátára akasztottam. Ott billegett a tábla, és rajta a felirat: „Vigyázat! Élet- veszélyes! 380 Volt!” Másnap már dolgoz­tunk, mentek a gépek, ami­kor nyikorogva nyílt a mű­helyajtó, és félénken egy alacsony feketeség bújt be. Tudtuk mi lesz, Miska fe­lé intettünk. Miska előrébb lépett, idegesen fújta a füs­töt. A feketeség megállt előtte, és köszönt, a kezé­ben kalap. „Hát magát küldfék?” — kérdezte M;ska. „Engem” — mondta alig hallhatóan az ember. Miska zsebre dugta a kezét: „Aztán mit tud maga, he?” Dódénak felcsillant a szeme: „Brá- csázni, kérem szépen.” Mis­ka kalimpálni kezdett a kezével: „No, akkor, édes öregem, menjen vissza a művezetőhöz, é.s mondja meg neki, hogy ress/ hely­re jött, küldje magát a brá- csaműlielybe ” Dódé forgat­ni kezdte a kalapját, és el- savanyodott a kepe. De nem mozdult Miska most már kiabált: „Mire vár?! Mondtam valamit, ipaz-e?” Dádé zavartan végignézett rajtunk. Némák voltunk. Lassan a fejére 'ette a ka­lapot, és elindult Csoszo­gott a cipője. Sajnáltam. Amikor nyikorgóit az ajtó, utánaszóltam: „Jöjjön visz- sza!.„ Hallja?!... Viccel­tünk.” Megállt, megfordult, levette a kalapját. Miska ordított: „ Nem hallotta, mit mondtam?!” Dádé me­gint elindult Most már utáltam Miskát, odamen­tem Dódéhoz, és azt mond­tam, itt marad. Miska oda­szaladt, megmarkolta az in­gemet és azt mondta: „Ne szólj bele! Én vagyok a brigád vezető!” Lecsaptam a kezét „Ide figyelj — mondtam —, nem vagy te isten!” „Na, jó — mond­ta Miska és megfordult —, akkor fújjátok fel a brigá­dot!”. Négyen maradtunk, és szavaztunk: itt marad-e Dádé? Hárman, Szepi, Tó­ni és én felemeltük a ke­zünket Ms Ica különvált, Dádét magam mellé vettem és rászántam egy délelőt­töt, hogy elmagyarázzam, mi lesz a dolga. Amikor mindent megértett zsebé­ből bőrkesztyűt húzott elő, és felvette. Néztem, és meg­kérdeztem: „Minek a kesz­tyű?” Visszanézett: „Hát, ha elvadul az ujjam, már nem tudok nfüzsikálni”. Dühös lettem: „Hát ha mu­zsikálni akarsz, miért jöt­tél ide?” Simogatta a kesz­tyűt: „Nem vagyok ban­dában, és nyugdíjat akarok — mondta —, de ha lesz egy-két lágzi a faluban, még szeretném elhúzni a nótát.” Intettem, jó, vasár­nap lehet, de most már elég a beszédből, fogjunk mun­kába. Dádé kezdte rakni* az anyagot, Szepi gyanakodva nézte. „Mintha szűzlányt tapogatna” — mondta. Mis­ka ekkor a szomszéd géptől felnevetett és énekelni kezdte: „Nem tudom az életemet, hol rontottam én el...” Nekünk énekelte. Hozzávágtam az olajos ron­gyot. Kodden már egysze­rűen rossz kedvem volt. Le kellett állnom a géppel, nem tudtam dolgozni. Dádé másfél órája a raktárba ment anyagért, és még nem jött vissza. Átkozódtam. Szepi odavágta a sapkáját, és azt mondta, kiválik ő is a bri­gádból, mert ez cirkusz, és ő ezt tovább nem csinálja! „Jó — mondtam —, majd egy kicsit később kiválsz, de most indulás, megkeres­sük. Dádét.” Végigjártuk az egész gyárat. Az anyaghor­dó kocsit az udvaron meg­találtuk, de Dádét sehol. Végül a nagyforgácsolóban megláttuk. Az egyik eszter­gánál állt, v rézforgácsokat csavart az ujjara, és egy munkással beszélt. Azt mondta: „Mester úr, lehet ebből gyűrűt csinálni?” „Lehet hát” — mondta az esztercályos. „Akkor viszek belőle” — mondta Dádé. Szepi már nem bírta to­vább, felordított, és rohan­ni kezdett: „Majd adok ne­ked gyűrűt, megöllek, te!” Dádé is megugrott. Végig­rohantunk az udvaron, egyik műhelybe be. a má­sikból ki, végül Dádé a kapu felé vette útját, és kiszaladt az utcára. Dídé mósnop nem jött be. Szepi csapkodott és munka után az öltöző­ben eltörte a ^tükfet. Ami­kor összeszedte az üvegda­rabokat és bevágta a sze­métkosárba, azt mondta, menjek vele, kimegy a fa­luba Dódéhoz és megveri. Lassítottam, csak nyugod­tan. Azt mondta, ő akkor is kimegy, és egyedül veri meg. Vele mentem, hogy ne verje meg. Dádé nem volt otthon, csak a felesé­ge, aki azt mondta, búcsú van és Dádé ott muzsikál. „Na — mondta Szepi —, adok én neked olyan bú­csút, hogy élbúcsúzol a nagyvilágtól örökre!” Dü­hösen ment, szaladt, alig tudtam a nyomába érni. Végigtekeregtük a búcsút, de Dádé nem volt sehol. Meleg volt, izzadtunk, mint a lovak. Szepi meg fújta­tott, Mondta, üljünk le, igyunk egy pohár sört. Sá­tor volt ott, -jó hűvös', oda ültünk Szepivel, és kér­tünk sört. Isszuk, á, mon­dom, jó hideg és akkor valaki a hátunk mögött odahajol, látom a hegedű végit; és azt kérdi: „Nacs- cságos úr, mit húzzak?” Na, kiesett a korsó sör a Szepi kezéből. Hát' Dádé állt ott, Szepi hirtelen fel­ugrott aztán trappolt, mint a megvadult ló. Én meg utána, Dádé meg elöl. Egy­szer aztán a nagy kala­majkában eltűnt a Dádé. Hiába néztük, nem volt se­hol. Egyszer aztán látjuk, Dádé már nincs is a földön, egy lámpaoszlopon ül, és ott szorítja a hegedűjét. A verekedésből nem lett semmi. De másnap reg­gel, amikor bementem a műhfelybe, hát csudát lát­tam. Dádé egy nagy vasle­mez mellett vigyázban állt, a táblán krétával írt grafi­kon volt, a legtetején ez: „Kökény 114 százalék”. Alatta meg még nagyobb betűkkel „A brigádátlag lent a grafikon alatt”. Dá­dé még mindig vigyázzban állt, és remegett. Ráordí­tottam: „Hát maga?!... ma­ga mit csinál itt?!” Még jobban remegett, és szalu­tált: „Jelentem, a Miska úr ideállított.” Miska felbu­kott a gépe mögül, és ne­vetett. Dádé még mindig tisztelgett és még mindig remegett: „Kérem szépen, munkába állhatok?” Me­gint ráordítottam: „Miért, mi a fenét akar itt csinál­ni?” Elindult, visszarán­tottam. és azt mondtam: „Ide figyelj, már harag­szanak a többiek, a csalá­dért dolgoznak, miattad ke­vesebbet keresnek, és ha ez íey megy tovább, le is út, fel is út!” Hallgatott, szívta a bagót kapkodva, mintha ráená. Aztán meg­szólalt: „Mit csináljak?” Megint felingerelt: „Mit csinálj, dolgozz — mond­tam —. ahogy bírsz, hogy mi röhögjünk, és dühös- ködjön a Miska.” Felcsil­lant a szeme. Megugrott, e'kapta a kocsirudat, és kivágtatott a kocsival. Egész nap loholt. Délben a szomszéd műhelyből át is jött eay ismerősöm és azt mondta: „Te... úgy látom, automata lett az a fickó, rohan, mint a gyorsvasút.” Kicsapódott a műhelyajtó, Dádé rohant be a kocsival, folvt róla a víz, lihegett, ledobta a vasat, megfordí­totta a kocsit, odakiabált: „Hozom a többit!” — és rohant vissza. Miskának látva maradt a szája. És délután, az öltözőben Sze- Pi helyett már ő csapkodott. Péntek reggel me­gint becsapott a villám. Fél nyolc volt és Dádé még nem volt sehol. Kilenc óra­kor jött meg. Nem öltözött át, pagy pakk volt a hóna alatt, mosolygott, és meg­árt előttem. Ráordítottam: „Utazik?” Nem felelt, bandzsított, és kicsomagol­ta a pakkot. Hát akkor, ott, le kellett ülnöm. Egy há­romkéses esztergafej volt a pakkban. Szepi megrántotta: ..Honnan szerezted?” Dádé nyugodtan nekidőlt egy gépnek, és szeretet volt a hangjában: „Azt mondták, hogy ezzel háromszor olyan gyorsan lehet dolgozni, hát gondoltam jó lesz ne­künk is és meemuzsikál- tam.” „Tehát loptad?!” — csapott rá Szepi. Csak mo­solygott: „Nem loptam, csak megmuzsikáltam.” A háromkéses esztergafejet nem fogadtuk el, megpa­rancsoltuk, hogy vigye vissza, de Dádét háromszor feldobtuk a levegőbe. Másodkán felvettük a fizetést, brigádelszámo- iás volt. Amikor Szepi el­tette a pénzt, és látta, hogy Miska szentségei, mert ke­vesebb a pénze, mint a bri­gádnak, odajött hozzám, és azt mondta: „Most mi van? Miska a brigádhoz tartozik vagy nem?” össze­hívtam a brigádot, és meg­mondtam, szavazná kell, eldöntjük, mi legyen Mis- kával, visszavesszük-e a brigádba? Szavaztunk. Ketten mellette, ketten el­lene. Dádé mozdulatlanul állt, pislogott, és nem sza­vazott. Odamentem hozzá, szavazzon ő is, mert most ő dönti el, hogy Miskával ml legyen. Félt. Bármire szavaz — két tűz közé ke­rül. I

Next

/
Thumbnails
Contents