Békés Megyei Népújság, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-19 / 274. szám

/ KÖR ÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Braila nyitánya graila, a Baragon ka- előbb kőművességet, majd hitetlenül hallgattuk őket púja tárja ki élőt- szerelőlakatos lett. írdo- Sem a nádgazdaságoknak, tünk széles sugárútjait, gál-e meg? sem a téli gépesített nagy amelyek a Dunától a ha.- Együtt megyünk be az aratási kampányoknak tártalan síkságba vezetnek. igazgatósági palota- nyomuk sem volt még ak— Ezeken az utakon terem- ba, A földszinti folyosó kór a deltában. A tek valamikor „Baragan egyik ajtaja előtt megái- kait minden bogáncsaa”-ról, a kikötő- lünk, kulcsot vesz elő. Mu- munkások és hajósok éle- sat téről szóló döbbenetes tör­ténetek nádaso- tavasszal egy­szerűen felperzselték. Mi­kor is volt ez? Ezelőtt ki­lenc évvel. | ézem a vitrint az iro­dában. Hallgatom a nyomdából, brailai cellulóz- és papír­legfrissebb kombinát párttitkárának N< Átmegyünk a ság irodájába. együtt, amely kitermelte — örökre eltűnt. A külvá­ros omiladékai itt is le- könyvespolc s egy üveg­hulltak, az építők lerombol- vitrin. Miközben a párt- ták, hogy emberhez méltó titkár a kombinátról be- körül menyeket teremtse- szél, tekintetem mindegyre nek. A Carantinei utca tő- a vitrinen kalandozik. Pol- szomszédságában, ahol egy- cain karton, cellulóz, pa- kor Anghelina néne kocs- pírlapok, fonalköteg, szö- mája — a Codin vezette vetminták. Hol is láttam hírhedt verekedés színhe- én már ezt a vitrint? Hát a kombinát lapját, a Cellulózát szerkeszti. Két- a Balkán Gorkijá- hetenként jelenik meg há­tiak, Panait Istratinak a romezer példányban, épp tollából, amelynek életét a most jön a nagy író oly erőteljesen megmutatja a rajzolta meg. A „Szegény számot, van egy riportja előadását. A karton- és Piac” - az úri renddel benne. _ cellulózgyár mellett felépül pártbízott- a műszál üzem. Épül a szu- íróasztal, perkord gyár. Az asztalon a. tótkár jegyzetfüzete. Fe­dőlapján háromnyelvű nyomtatott szöveg: „Paper Samples of reed pulp”, „Papiermuster aus Schilf­zellstoff’, „Echnatillons de papier de cellulose de jonc”. Nádból készült pa­pír. A szöveg felett a gyár védjegye: „Celostuf Brai- lai”. Eszembe jut a deltá­ból hazaküldött első leve­lezőlapom szövege: „A két­száznegyvenezer hektáros nádrengetegből lefoglal­tam tízezer hektárt a könyvkiadás számára”. A vitrinhez közeledem, s nézem a mintakollekciót; s áthullámzik rajtam ezek­nek az esztendőknek ke­mény harca, névtelen hő­siessége, tízezrek áldozatos munkájának gyönyörű be­teljesülése, amely egy új iparággal gazdagította az országot. A vitrin melletti könyvespolcon örömmel fedezem fel kötetemet Aka- Nádország ostromáról. Bú- Évekkel ezelőtt az alapo- démiájának kutatóállomá- csúzáskor a titkár elém te- zásnál dolgozott, amikor sa”. Beléptünk. Odabent ssá a könyvet, és én beír- itt még a Baragan porát három fehér köpenyes fér­fi dolgozott, rögtönzött la­boratóriumfélében. A sa­rokban vitrin állott. Polca­in kárton, cellulóz és pa­pírlapok, vékony szálú fo­Kiss Attila Líra lye — állott, ott van ma a Progresul üzem gyönyörű, új munkásklubja, a város büszkesége. Gailaeról jövet a hatal­massá nőtt, impozáns, mo­dem épületsorával megra­gadó Progresul üzem — Braila nyitánya. Az egy­kori, helyi jelentőségű ja­vítóműhelyből fejlődött ki az elmúlt években ez a már nemzetközi rangú üzem, amely gépekért: gyárt, és épületeinek friss „üte­mére” léped át a város ha­tárát. Zavarodottan, hordo­zom körbe a tekintetemet, persze, a deltában. A del­tái iskolások tanfelügyelő­jével jártam a halásztele­peket. A tanfelügyelő jó­kedvében volt, az egyik legtávolabbi szigeten, ahol mindössze hét család élt, sikerült megoldania a gyermekek iskoláztatását. Csónakunkat már a Sulina vize himbálta, amikor ki­kötöttünk egy kihalt part­részen. — Szálljunk ki — mondta. — Mutatok vala­mi érdekeset. — Valamivel távolabb a partitól náddal fedett, magányos ház ál­lott, mögötte mocsarak, s nem ismerek rá a helyre, nádasok áthatolhatatlan mintha most látnám elő- rengetege. Az ajtó fölött szőr. Aztán végre felbuk- fartábda, amelyre ez volt kan az első ismerős. — pingálva: „Az RNK kavarta a szél, s csupán néhány barakk lapított az egyhangú síkságon. Hát persze, hogy ő az, a feketére sült baragan i gyerek, aki oly lelkesedés- nalmotringok, szövetmin- sel olvasta fel a barakk- ták, vászondarabok. Maiid­ban első verseit, melyek- ez nádból készült — ma- nek múzsája az építőtelep gyarázták lelkesen a fehér volt Itt tanult szakmát, köpenyes kutatók: kissé hatom a legszebb dediká- ciót: „Nádország ostroma győzteseinek.” Mikó Ervin P. R. Lang: Szegfűk Barbarának „Mi történt?” kérdez­tem, miközben a konyhá­ban táncoló, fütyürésző Barbarát néztem. „Nemsokára hivatalos lesz” mondta feleségem és elgondolkozva mosolygott. „Mi lesz hivatalos?” „A gyöngéd szerelmi kapcsolat, amely leányunk és egy ismeretlen között szövődött” „Ennek nagyon örülnék, Mathilde, mert úgy látom, hogy a petrezselyemárulás igen kellemetlen leányunk számára. — Ez azt jelen­tené tehát hogy Barbara vénílányságának egén egy komoly kérő alakja tűnt fel?” Mathilde szó nélkül megragadta a kezem és Barbara szobájába veze­tett. Egy szegfűligetben ta­láltam magam; szegfűk mindenütt, ahová csak néztem: az ágyneműtartón, az éjjeliszekrényen, az asz­talon és befőttesüvegek- ben, még a székeken is. „Egészen magam előtt lá­tom”, mondta Mathilde, és ismét elgondolkozva mo­solygott. „Művelt intelli­gens ember, gentleman te- tőtől-talpig... olyan vő, amilyet csak kívánni le­het!” „Lassabban, lassabban! Hiszen ez a kitűnő úr, még nem jelentkezett előttünk! Milyen kapcsolatban van tulajdonképpen a szegfűk­kel?” „Róbert által küldi a csokrokat... ez egyáltalán nem szokatlan; gyakran megtörténik, hogy a férfi a virágot imádöttjának an­nak testvérén keresztül küldd. Robert a 12 évével a legideálisabb szerelmi postás.” Barbara ragyogva, lépett a színre. „Termésizetesen fehérben esküszöm. Egy divatlapból már kiválasztottam meny­asszonyi ruhám fazonját. Egy álom— tüllből és se­lyemből!” „Természetesen!” morog­tam és elhagytam a „vi­rágszobát”. Valami nem hagyta, hogy én is részt vegyek az örömben. Nem szokatlan ugyan, hogy egy gavallér még két vagy há­rom szegfűcsokor után se jelentkezzen, hiszen egy görbe hátat vagy csámpás lábat így kevésbé észreve­hetővé lehet tenni az első találkozásnál — de ma­napság tizenöt csokrot kül­deni ismeretlenül, komoly elmebaj feltételezése nél­kül elképzelhetetlen. Másnap megtudtam, hogy mi van a szegfűküldés há­ta mögött. Éppen hazafelé tartottam a hivatalból, amikor megláttam Róber­tét kilépni egy virágüzlet­ből Egy szegfűcsokor hám- bálódzott könnyedén, a karján. Megállítottam. „A virágokat Barbará­nak viszed, ugye?” A virágküldönc nyelt egyet. „Igen”, hebegte. Körülnéztem. Senkit sem láttam az utcán rajtunk kívül. „Hol van a megbízód?” Még egyszer nyelt egy na­gyot. „Egyáltalán nincs megbízóm”, vallotta be. „Saját pénzemen vásárol­tam a szegfűkert.” „...és miért teszed ezt, ha szabad kérdeznem?” „Azért, mert Barbarától X úr minden csokráért 30 shilinget kapok, és .. .” „És?” „...és a szegfűesokor csak 15 shillingembe kerül, pa­pa...” Fordította: Árus Erika Sárközi Sándor: It — ma-1 _ _ _ EPIZÓD Koszta Rozália Vázlat A „KIRÁLYNŐ KALAP­JA” nagy siker. Már a szá­zadik előadásra gördül fel a függöny. A színházban nagy a sürgés-forgás. Szen­de igazgatónak mindenki­hez van ma még egy-két izgatott szava. Amint végigrohant a fo­lyosón, Bekébe ütközött. A vén epizódista csodálkoz­va hallgatta Szende szokat­lan izgalmát. — A századik, a száza­dik, Békém — s hunyorgott, mosolygott, majd eltűnt a kanyarban. Az öreg benyitott öltö­zőjébe. Az asztalán virág, ' s egy dobozzal kedvenc ci­garettájából. Rajta kívül I még Bárány, a hősszerel- | mes öltözött itt. Még nem I jött be, s így az öreg egye- I dűl maradt gondolataival. | Megállt és körülnézett a • kis szobában. Mennyi efn- I lék, mennyi epizód lengte ’ körül e pillanatban. Látta magát mint dús, barna für­tű fiatalembert, ahogy elő­ször belépett ide. Negyven- három év ... Élete itt telt el. Szerette a színházat. Thália azonban szűkmarkú volt a hűséges kitartó lo­vaghoz. Míg másoknak bő­ven osztotta ölelését, csók­jait, Beke János csak a ru­hája szélét csókolhatta meg. örök epizódista ma­radt. Hol egy inas, hol egy öregúr. Kimondhatatlanul szenvedett emiatt. A szép szavakat mindig más mond­ta, ő csak a színfalak mö­gül hallgatta a taps felcsat- tanását. Olyan volt, mint az a kisfiú, akit nem enged­nek labdázni a többiek, csak néznie szabad a játé­kot. S ha néha elgurul a labda, megengedik, hogy visszadobja a játéktérre. így élt ebben a színház­ban Beke János. Néha el­gurult néhány mondat és azt ö adta vissza a színpad­nak, s a játék tovább folyt, ő kilépett, letörölte a fes­téket. Az évek súlya lassan a vállára telepedett. Járása megfontolt lett, méltóság- teljes, mint a színpadi ina­soké. Most, ezen a novem­beri estén meglepődött. Vi­rág, cigaretta. — Szép do­log ettől a Szendétől — motyogta —, szép dolog. Télikabátját felakasztotta a megszokott szögre, s a nyűttes ruhadarab enge­delmesén simult a sarokba. Beke leült asztalához, fél­retolta a virágot, cigarettát, kinyitotta festékesdobozái. megszokta, hogy jó ideje ilyen az arca, most mégis megállt a festékrúd a kezé­ben. — Ilyen vagy hát, Be­ke János — suttogta, s a tükörkép visszabólintott, mintha mondaná: — ilyen hát, te vén epizódista. Meghökkent, aztán elszánt mozdulatokkal a királynő inasának vonásait arcára rajzolta. AZ AJTÓN Bárány lépett be, s kissé nyegle modorá­ban dörrenve köszönt rá az elmerült Bekére. — Szervusz, öreg János! Nono — mi történt veled? — hökkent meg az öreg színész villanó nézésétől. — Semmi, csak ... Sem­mi na, szervusz — viszo­nozta rosszkedvűen a kö­szöntést. Nem szerette ezt a Bárányt. Maga sem tudta, miért. Talán mert szeren- csésebbx volt? ... Talán lel­ke mélyén irigyelte daliás termetéért, dús barna ha­jáért, zengő hangjáért? Nem, nem! Ez távol állott Bekétől. „Jószívű vénem­ber” — így mondták néme­lyek kissé tiszteletlenül a háta mögött. Sohasem éreztette senki­vel, ha nem szerette. Most is megbánta hevességét, és mosolyogva mutatott az ajándéktárgyakra. — Nézd csak, Béla öcsém. A diri, hogy kitett magá­ért ... — No, azért nem erőltet­te meg magát. Végre is, a századik és igazán többet érdemeltem volna — mond­ta, s a maga virágcsokrát idegesen lökte odább. — Többet érdemeltünk volna — javította ki önmagát

Next

/
Thumbnails
Contents