Békés Megyei Népújság, 1967. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-29 / 256. szám

*

KÖRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Gondolatok egy honismereti cikk olvasása közben

Az egyéni élet boldogsága az egész nép boldogulásától függ

szónokai

Az ember emberi közösségekben él, társas lény. Szeretné megérteni mások gondolatait, érzéseit; saját érzéseit, gondolatait szeretné másokkal megértetni. Ez a közlési vágy teremtette meg a beszédet és az ábrázolást. A természetes emberi vágy ösztönöz, hogy érzéseimet és gondolataimat elmondhassam a fenti cikkel kapcsolatosan.

Először niint látásnevelő vetném papírra a sorokat.

Látáson keresztül ismerjük meg az anyagi világ,

Elfecsérelt élet az, melyet nem fog át a szeretet, valamiféle ^ragaszkodás érzése. Szeretet, ragaszkodás érzése irányulhat a családra, az otthonra, a közvetlen környezetre, városra, végeredményben az Embertől Emberig. Ez a ragaszkodás, ez a szándék a legegyszerűbb ember életében is megvan. Mennyivel tudatosabb, intenzívebb ez a folyamat az alkotó embernél, akinél a szándék,, akarattá formálódik, majd színben vagy formában realizálódik. Az alkotó ember ragaszkodása

valóságunk kb. 80 százaié- ^^közvetlen környezetéhez inkát, és igen nagy mértékben embertársainkat is. Az érzelmi $lág megismerésében a látásnak igen fontos szerep jut: a színek, a formák, a mozdulatok, az érzések, a gondolatok hordozói. JSzért a látásnevelés az egész nevelés folyamatában döntő fontosságú, bizonyos mértékben minden nevelési folyamat alapvető tényezője. Tanítás folyamatában a vizuális képzeteket, a tudati képet közvetve és közvetlenül is befolyásoljuk,

ezért a látásnevelés közvetlenül és közvetve is szolgálja az ifjúság honszeretetét. A természeti tanulmányokban a tanuló az őt környező valóság elemeit tárja fel. Rajzoláskor, műalkotások elemzése közben a honi táj színeit, formáit ismeri meg, s ezekhez közelebb jutva szereti meg igazán. Az átélt és a ki is fejezett érzések maradandók.

Az ilyen és hasonló

nevelési mozzanatokon formálódó ifjúság kritikusan szemben all a nem is ritkán tapasztalható merev, bátortalan, „régimódi” gondolkodással. A mai fiatalság is, mint az előző nemzedék, nyitott szemmel jár és ez őszinte megnyilatkozásaikban le is mérhető. A mi ifjúságunk se nem jobb, se nem rosszabb az előző nemzedéknél, hanem más. Számukra természetes, hogy életüknek foglalata a ház, a tér és azok plasztikai, formai kiképzései, az utca, a városkép, a városrendezés a kor haladó szintjén valósuljon meg. A fentieket igényli a fiatalság és ez jó, ez természetes is. Viszont a helyi közgondolkodás, közízlés még nem mindenben nevelő hatású. A legszélsőségesebb kispolgári, szno- bisztikus jelenségek is élnek. Nálunk rossz ízléssel nemcsak, hogy nyugodtan

tenzívebb, tudatosabb. Vállalás és egyben elkötelezettség is. A művész is a társadalmi együttélésből következő együttérzés és egyetértés pszichikai szövevényében él, és ez a természetes talaj, ami az' embert személyiséggé teszi. A szocialista társadalomhoz kollektivista közgondolkodás, közérzület, közízlés, közmagatartás kell. E kollektív érzésnek, gondolatnak lelhet valaki átitatottja, lehet képmutatója, lehet ellensége; az egyéni élet boldogsága pedig az egész nép boldogulásának anyagi és szellemi gyarapodásától függ.A Város életünk foglalata, bizonyos mértékben a saját egyéni életelveink alapján formálódó, alakuló bonyolult organikus egység Az utcák és a terek az élet térbe tagozódásának természetes folyamata, formája és ezt gazdagítani mindenkinek kötelessége. Az élet kifejezésének, és a térbe tagozódás természetes formáinak, a város formálásának tudatos alakítói a művészek is. Nem százezrek, milliók befektetésére gondolok: pénzzel nem mérhető érzésről van szó. Arról, hogy igényesnek kell lenni utcáink, tereink és azok plasztikai jelenségeinek művészi, esztétikai kialakításában. Arról van szó, hogy ízléses keretet kellene^ adnunk életünk természetes formáinak.

Az, hogy az ízlésről beszélek, nem véletlen. A szocialista gazdasági politikai forma alakulása, fejlődése a felépítmény jellegű jelenségek változását is magával hozta. Az mindenki számára világos, hogy a gazdasági politikai helyzetünk eredményeivel, lehetőségeivel összhangban kell megoldanunk ideológiai és

kor az ízlés társadalmi felépítmény jellegű jelenségek függvénye. Társadalmunk egy sor kérdést helyesen vitat vagy tisztáz és érthetetlen, hogy az ízlés körébe eső jelenségeket, amelyek a fentiek függvé"'Vi, zömmel tisztázatlanul hagy.

Szükség van az ellentmondások feloldására (szűkebb hazánk, Békés megye viszonylatában) is, az objektív okok, szubjektív tényezők összefüggéseinek felmérésére, mert megoldásuk sürgető, kultúrpolitikai szempontból szükségszerű. Mindent, amit teszünk, abban a tudatban kell tennünk, hogy a közösségi gondolkodást, magatartást, az ifjúság, a jövendő nemzedék városi-közösségi érzését, honszeretetét érzelmi síkon kitágítsuk, gondolatilag elmélyítsük és végül, de nem utolsósorban: ízlését neveljük.

Lendületes lengyel grafikák, modern csehszlovák kompozíciók, határozott hangú bolgár, német és magyar alkotások; öt szocialista ország plakátművészetének együttes kiállításával ünnepük október 14nácsköztársaság néhány nagy hírű plakátja vezeti be időrendben a tárlatot. Uitz Béla, Pór Bertalan művei, amelyek a késői utódoknak egyaránt mutatják, hogyan lelkesedett a magyar forradalom orosz pélszerűbb, leghaladóbb gondolatát. Létükkel igazolják, hogy a plakát, amely a képzőművészet legélesebben szóló, leghatározottabb hangú műfaja, minden eszközt jól használhat igazsága hirdetéséhez.

I HmBoB

víX-i-i-oóNvióXvXNemcsak a lovasok: a fonnák, foltok Is szinte vágtatnak ezen a sokatmondó, modern bolgár kompozíción.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak dr. Virágh Ferenc „Az alföldi ifjúság hönszerefcetéről a félnőittak- hez szólva” című cikkének (Békés megyei Népújság, 1967. szeptember) olvasása közben.

Mladonyiczky Béla

tőt a nagy forradalom jubileumát a baráti országok kulturális képviseletei és a magyar társadalmi szervezetek. A műfaj legrangosabb szülöttei, a politikai falragaszok láthatók a Néphadsereg Központi Klubjának nyári helyiségében; a forradalom évfordulóját köszöntő, a Szovjetunióval kötött barátságot hirdető aktuális művek.

Köztük néhány emberöltő korú, muzeális értékű régi alkotás, a harcok, a nagy történelmi pillanatok idejéből. A Magyar Tadája nyomán, s hogyan teremtett új művészetet ebben az időben. Erre példák a német forradalmi munkásmozgalom ránk hagyott emlékei is, izgatott-lendületes kompozíciók, amelyek október nyolcadik évfordulójára emlékeztettek 1925- ben, s lelkesítették a német munkásosztályt a tizedik jubileum alkalmából.

A művészettörténet számára is igen fontos, modem művek ezek, amelyek koruk legfrissebb, legeredetibb alkotói eszközeivel hirdették az évszázad legkorMa is; — ez a tanulság a

kiállított mostani anyagból is leolvasható. Minden eszköz, stílus, módszer kitűnő, ha kitűnő kezekbe kerül. Régi forradalmi filmhíradókat és egy lendülettel húzott harsány szabálytalan foltokat, izgatott, képszerű ábrázolásokat és tömör jelképeket, népművészeti motívumokat és ultramodern szín- és formakompozíciókat használnak fel szocialista plakátjaink — a grafika legharcosabb alkotásai, a képzőművészet szónokai.

meg lehet élni, hanem a .világnézeti feladatainkat.

közegellenállás hiányában akár tündökölni is lehet vele.

Másodszor mint alkotó ember folytatnám gondolataim.

De azt kevesen ismerik fel (ezt a gyakorlati élet igazolja), hogy az ízlés, a közízlés nem független terület, hanem áttételesen kapcsolódik az alaphoz, ugyanakSimon Lajos:

De Másenyka igaz

iMegszokta már az öregember, hogy idegenek is

"* betérnek a présházba, A szőlő mellett hajitás- nyira húzódik az országút, autón, szekéren meg gyalogosan sok ember megfordul arra. Egyik egy bögre vizet kér, másik érdeklődik, hogy van-e eladó szőlő, harmadik megáll egy kicsit megpihenni, hiszen a présház eresze alatt csak kényelmesebb elszívni egy cigarettát. Magam is átlépdeltem a szőlőtőkék során, aztán köszöntem illendően, de erre fel se rezzent az öregember.

— Lenne egy szál gyufája, bácsikám?

— Az nincs — mondta —, csak tüzem van. Tüzem

az még akad.

— Messziről? — kérdezte, miközben világháborús töltényből gyártott öngyújtójával lángot csiholt az aroom előtt.

— Csak Pestről.

— Csak? Hiszen az messze van! Az unokám is ott lakik, de nagyon ritkán jön haza, mert Pest csakugyan messze van. Fél éve talán annak, hogy utoljára láttam őt.

— Egyedül csöszködik az egész szőlőben? — kérdeztem, hogy gyorsan másra tereljem a szót, mert gya núsan megremegett az öregember hangja, hetvenen túl érzékeny az ember, mint a kisgyerek,

MZ öreg sovány arcára hálovány mosoly derült.

'* — Nem vagyok én csősz, csak amolyan madárriasztó. Csak a seregélyeket űzöm, hogy höss, te, höss! Éjszakára haza is mehetnék, mert akkor jön a rendes csősz, de inkább itt alszom, mert messze van nekem már a falu. Vacsorát küld az asszony...

— Hát reggelit, meg ebédet?

— Akkor a magam ura vagyok.

— Mi volt a reggeli?

— Egy kis paprika meg szalonna. Elég az egy ma- , i mfajta öregembernek.

— Hát az ebéd? <

— Sült szalonna, paprikával.

— Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé?

Az öreg szava erre megkeményedett.

— Ha parancsolom neki, küld. Csak hát nem parancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort.

A

Csonkig égett a cigarettánk, de még nem szedelőz- ködtem. A szavunk is megrekedt, mind a ketten átöleltük a térdünket és hallgattunk. Jó így, mindig szerettem a hallgatag öreg emberek mellett ülni, megnyugtató, mintha csendes patakocska partján hev'e- részne az ember. Én erre gondoltam éppen. De ugyan mire gondolt az öregember? .

— Ezen az akácfán gondolkodom — mondta. — Mikor megismertem, egyik markommal átfogtam a derekát, most meg kövérebb, mint az én derekam.

fjgy hallottam, mintha ismét megremegett volna a szelíd öregember hangja, vidámabb témára akartam váltani, de csúful melléfogtam.

— Örömöm? — kérdéssel válaszolt kérdésemre. — Erről ne beszéljünk, úgyis hiába.

— Hátha segíthetek?!

— Ha álruhás királyfi lenne, az én bánatomon akkor sem segíthetne. Régi bánat ez, haja}, régi bánat ez. Volt egy szép nagy lányom, Katának nevezték, aki 21 éves korában meghalt tüdőbajban. Sokáig sirattuk, bánkódtunk miatta, már unokáid is van, mégsem gyógyult meg a sebem. És tudja-e fiam, hogy én amolyan barkácsoló ember vagyok? Fiatal koromban szobrokat faragtam fából, meg kőből, és lefestettem a napnyugtát, hogy a tanító úr is azt mondta rá: tökéletes! Ha tanultam volna, most művész lehetnék. No, vagy húsz éve, egy elkeseredett pillanatomban elhatároztam, hogy megfaragom az én Kata lányom szobrát. Először csak úgy, fénykép nélkül, emlékezetből lerajzoltam. Míg dolgoztam, ott állt az asszony mögöttem, felvont szemöldökkel nézte-nézegette a készülő arcot. Mikor elkészültem, azt mondta az asz- szony: „No, ez nem hasonlít a mi szegény Katánkra, nyugtassa az isten". Megnéztem én is jól a rajzot és bizony nem Kata, hanem egy idegen, mégis ismerős lány nézett rám a képről. És amikor nem látta az asz- szony, elmosolyodtam, hiszen felismertem Mását.

— Ö ki volt, bácsikám?

— Egy szép leány nagy Oroszországban. Még tizen-