Békés Megyei Népújság, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-27 / 202. szám
OL VASÓNAPLÓMBÓL K VHBBMMHHBnMnMMaMHIBHBBnnMnBHmHBaHnHHM Zalka Miklós: A mi utöánk Izgalom, olvasmányosság, x'alósághűség. Egybeötvöz- hető-e a figyelmet mindvégig lekötő történet az emberi cselekedetek, jeülemek és társadalmi jelenségek rajzával? Bár túlméretezettnek látszik ez a kérdés- feltevés, Zalka Miklós új regényét elemezve mindenképpen indokolt A mi utcánk ama szerencsés íród alkotások sorába tartozik, amelyek megfelelnek az íróval szemben támasztható sokrétű mai követelménynek. Zalka új regénye még a nagysikerű Aknamezőhöz mérten is előrehaladás. Sikerűit a stílust, a szerkesztést a bonyolítást, a mondanivaló kifejezésének erőteljes és mégis köny- nyed követelményével egy- behangolhia. Jelenkorunk bonyolult életű emberei közül jó egynéhány ismerősünk jelenik meg A mi utcánk lapjain. Vannak közöttük erősek és gyöngék, politizálok és nem politizálok, tudatosak és dezorientáltak, de valamennyien hús-vér lények. Mindegyikük a maga módján él, s mert valóban él — alakítóan hat a környezetére. Néha pozitívan, néha nem. Ellentétek bomlanak ki ebben a könyvben. Miként lesz alkoholista egy szép és kedves fiatalasz- szony? Hogyan kerül a Justizmord elkövetésének közelébe egy talpig becsületes bíró? Miként válik a társadalmi igazságtevés hősévé egy ügyész, akit magát is megkörnyékeznek nem éppen rokonszenves emberi gyöngeségek? E regény főcseflekménye a katonai bíróságon mutatkozik meg. Arról döntenek, illetékes volt-e a polgári bíróság egy fegyveres személyekre vonatkozó perben, s helyes volt-e maga az ítélet? Nem mindennapi a per anyaga, éppen politikai vonatkozásai miatt. A hátteret az 1956-os ellenforradalom szolgáltatja, noha évek múltak el azóta. Es közben pereg a cselekmény, akár egy tartalmas és jól forgatott film — a konfliktusok egész sora fejük ki s ezek — nem egymástól függetlenül, mégsem közvetlenül egymásból fakadva: találkoznak valahol a mai tárHASON O tt feküdt a napon kinyújtózva, hason- fekve és „Buddhához illően, mozdulatlanul. Negyedórája, félórája? Fészkel édesemet minimálisra csökkentve pihe- gek az árnyékban és nézem a mozdulatlan és kinyújtó- zott „Buddha” kétrészes fürdőruháját, s azt amit a fürdőruha mutatni enged. Tcltkarcsú hölgy, lány, asz- szony ez a nőnemű lény — ez a mozdulatlan „Buddha”, hosszú, manapság férfiasnak nevezhető hajjal, süt- teti, dehogyis sütteti, égetted magát a nappal. Nézem. Bámulom: hogy az ördögbe bírja ki ennyi Ideig a napon, hogy nem kap gutaütést, miért nem olvad el, vagy szikkad ki ennyi idő alatt, s egyáltalán, hogyan lehet ilyen mozdulatlanul feküdni. Körülötte nyüzsög az élet az árnyas fák alatt és a medencében, élesedik vagy tompul a külpolitikai helyzet, repülőgépek szállnak fel és zuhannak le, jéghegyek —> jéghegyek! — úsznak le északról délre, emberek születnek, esküdnek, válnak, halnak meg és fúrják egymást, de a kinyújtózott „Buddha” fekszik hason immáron lassan egy órája, teljesen mozdulatlanul. Ah, most megmozdul. Igen, lassan, mint valami lomha feszülő bőrű kígyó, átvonaglik a hátára. Nőiessége belehetykélkedik a napsugárba, a kék égbe, csípője igen takarékos mozdulatokkal helyet keres magának, aztán folytatódik a szertartás, ennek a női fakírnak áldozata a Napistenhez: mozdulatlanul fekszik tovább, 33 fok árnyékban! Nem, most már azért sem mozdulok. Itt az ideje, hogy megfigyeléseimet az emberi, s ezen belül különös tekintettel a női természet iránt befejezzem, hogy egy nagyobb tanulmányban kifejthessem: mát bír az ember, ha nő? Izgek-moz- gok, verítékezem az árnyékban, pedig engem még vádolni semlehetneteltkarcsú- sággal, lágy és makacs hőguta kerülget, de a férfi se kutya: ha ő bírja a napon, én bírom az árnyékban. De vajon mit akarhat? Valóban, valami napimádó szekta tagja? Vagy, már nincs ereje felkelni? Mert ez már ftem napozás, ez már magas fokú edzés ahhoz, hogy valaki sértetlenül járja végig majd egy izzó pékkemence belsejét... És most, igen most a nő felül. Lassú mozdulatokkal feláll, nyújtózik és bekiált mellém az árnyékba egy alacsony, kis köpcös, félájult férfinek. Biztosan a férje! — Jenő, nézd csak... Még egy óra és barnább leszek, mint Piri... Nekem ne hencegjen a jugoszláv tengerpartjával... — szól s egy méterrel arrább újra lefekszik, fizikusi pontossággal bemérve a legmegfelelőbb beesési szögét a nap sugarainak. Felnyögök és négykézláb elvonszolom magam. Még öt percig nézem, s menthetetlenül napszúrást kapok. Ő pedig fekszik tovább, kinyújtózva ismét, hason... Gyurkó Géza sadalmi élet síkján. Ezáltal a mű különlegesen érdekessé váük. Egyszerre több tükröt tart elénk a szerző, s mindegyikből mai életünk metszete villan elénk. Persze, ott, ahol konfliktusok vannak elrendeződéseknek is kell lenniük. Ez pedig a boldog vagy boldogtalan vég kérdése Is. Nos, Zalka művében nem probléma a hepiend, mert a fények és árnyak egyazon pillanatban váltakoznak: boldogság jut ki részéül az egyik embernek, boldogtalanság a másiknak. Nem azért, mert a társadalom hol igazságos, hol igazságtalan, hanem azért, mert minden ember elsősorban önmaga építi boldogsága vagy boldogtalansága házát Nagyon érdekes könyv A mi utcánk Olvasmányaink közé sorolandó. (Magvető Könyvkiadó, 1967). Földes Mihály Aszfaltozó Földcsi Béla felvétele »••♦••••••••••••••••••••••••••••#•••♦••••••••••••••••••* TE ARÖZS A Dér Ferenc novellája A vidéki színház fiatal szubrettje — fekete hajú, kedbes arcú, kissé pikáns vonalú lány — mesélt társaságunkban közönségsikereiről. Nem hivalkodóan és szerénytelenül, nem a körülötte' ülök frázisos lel- kendezését várva, hanem mintegy tényvázlatot adott a megjelent helyi és fővárosi kritikákról és a nagyérdeműről, amely annyi és annyiféle megnyilvánulását adta eddig is szeretetének, hogy talán nem is volna csoda, ha egy — úgyszólván — pályakezdő, fiatal színésznő egy kicsit elbízná magát. — És a szerelem? — kérdezte évődő hajdúsággal valaki a társaság férfitagjai közül. — Hogyan állunk a szerelemmel kis művésznő. A kérdezett nem jött zavarba, fejét félrehajtva felhúzta a szemöldökét és mosolygott. — A szerelem? — Egy pillanatnyi szünetet tartott s rávillant a mellettem ülő idősebb kollégámra. — Nos, van szerelem is. Egy, az igazi, és ez titok, és van még sok-sok, olyan ötvenszázalékos ügyek a tisztelők és imádók részéről... Ha most itt volnának azok a levelek, amelyeket kaptam már... És a versek... „Ne haragudjon, hogy — Zavarom levéllel, — De úgy érzem én most, — Nekem ezt írnom kell.” És írja végig rímben, hogy szeret, és ha kijárja az iskolát, akkor feleségül vesz, „Murányi Palika hatodik B oszt. tan". Vagy: Művésznő, ismerkedjen meg velem, sem erkölcsileg, sem anyagilag nem bánja meg... Poste restante." Más: „Művésziélek vagyok és csodálója művészetének. de birtokosa is szeretnék lenni...” Egy másik levélben az ismeretlen hódoló letegez és nyomban a tárgyra tér... Persze, vannak tiszteletreméltó hősszerelmesek is, akiknek és csillag vagyok az égen, meg szivárvány, meg fekete Marlyn Monroe és így tovább... — Hát bizony, mindez nem túlzottan romantikus — jegyezte meg a kis szubrett pillantását keresve idősebb asztalszomszédom, aki inkább nyugalomba vonult sportbajnoknak, mint — ami valójában — ismert színházi, újságírónak látszott. — Mire gondol, mester? — kérdezte, aki kaján- kodva az egész szerelmi problémát felvetette. — Pezsgőt igyunk a primadonna cipőjéből?... Szerenád az ablak alatt... Hódolók a konflis előtt a lovak helyett?... Operett-világ, régi világ, eltűnt világ... Ma a realitások világában élünk. A szubrettek is, a hódolók is és mi valamennyien. — A realitás és a romantika, mint az ész és a szív összefüggése feltételezi egymást. Vagy nem hallotta volna a szerelemről nyilatkozni Fleuryt, a Luxemburg grófjában: „Akinek esze van, a szívére hallgat”. Amíg van ezen a földön dobogó, érző szív, amelyre hallgat az ész, addig van romantika, öröm, játék és szerelem... — Elragadta a színházi láz, mester... — Nem. De hallgassunk meg egy történetet. Ha már így szólítottuk: kis művésznő, mondja el, hogyan is volt azzal a sárga tearózsával...? — A többiekhez fordult és szemében nevetés bujkált. — Hölgyeim és uraim, a történet mai, a szereplők egyike már ismert — és a fiatal színésznő felé bólintott — a másikat majd megismerjük. Színhely: a színház... Halljuk a történetet, a ma romantikáját. Aha, elpirult, kis művésznő! Látjátok, ez már a romantikához tartozik, hamisítatlanul. — De hát ez titok — mondta bizonytalankodva- bátorkodva a szólított a kedves provokációra. — Az igazi, az titok. — Felmentjük a titoktartás alól. Halljuk, halljuk... — Hát legyen, de igazán csak magunk között... Egy kicsit poros nagyoperettet játszottunk. Jól ment, a szép Huszka-muzsika vonzotta a közönséget. Mókás, kedves szerepem volt, klasszikus szubrett szerep, sok tapsot kaptam, volt úgy, hogy kétszer is ismételnem kellett a számot. Nos, siker volt. A tizedik vagy a tizenegyedik előadáson, a második felvonás után a portás néni kopogtatott az öltözőajtón és egy csodálatos rózsacsokrot hozott be. Csupa piros rózsát, nem olyan bordóba hajló piros rózsákat, hanem lángoló tűzpirosakat és közöttük egyetlen szál sárga tearózsát. Rózsacsokor és egy névjegy nagyságú, leragasztott boríték... A néni titokzatosan csak ennyit mondott: „Katinkám, valaki küldi magának...” Ki? Kicsoda? — kérdeztem, mert legalább annyira izgatott lettem, mint meglepődtem, de csak mosolygós fejrázás volt a válasz: nem tudta. Isten bizony, nem tudta. — Kibontottam a borítékot — közben a lányok bejöttek az öltözőbe, körülállták, csodálták a virágokat, s mind arra voltak kíváncsiak: mi van a levélben? Abban pedig ez állt: „Sajnos, csak így, ismeretlenül gratulálhatok, Művésznő. Fogadja el tiszteletem jeléül ezeket a rózsákat, és ha elfogadja, a harmadik felvonásban tűzze hajába közülük a legszerényebbet, a sárga tearózsát, őszinte híve: M. S." — Ki lehet ez az őszinte%hívem, M. S.? Írása in- telektuális, határozott és jól kiírt volt, a sorok egyenesek, a szóvégződések egyszerűen lezártak voltak. A „sajnos” szócska feltétlenül azt jelenti — morfondíroztam tovább —, hogy jobban szeretné, ha személyesen gratulálhatna. Tehát meg akar ismerkedni... A ai- rágok szépek, rózsát adni egyébként is komoly dolog. És ha elfogadom, tűzzem a hajamba... A legszerényebbet, a sárga tearózsát. Hm. Ml ez? Nincs emögött valami ostoba kollegiális tréfa? A csokrot szétbontottam, de semmi mást — a levélkén kívül — nem találtam, amiről tovább következtethettem volna. „Ha elfogadja..." A lányok mind azt mondták: tűzzem fel a tearózsát, hiszen a csokrot elfogadhatom minden kötelezettség nélkül. „Csak nem akarod kidobni?” — szörnyülködött egyikük a kórusból. — „Tűzd fel — mondta egy másik — szép estéje lesz az ismeretlen rajongónak.” — Megszólalt a csengő, kezdődött az operett harmadik felvonása, amelyben minden félreértés tisztázódik és a szerelmesek egymáséi lesznek. Az én jelenetemmel indult a kép... „Művésznő, a színpadra!” Hát feltűzzem vagy ne tűzzem? Nem tűzöm! Mit tudom én, ki ez az „ismeretlen imádó” és mit akar a rózsáival? Mentem fel a színpadra és a fodrásznő már csak az ügyelőpultnál ért utol. „Művésznő, a haja... Rendbe kell hoznom a haját." És már igazgatta, tűzte is — a sárga tearózsával együtt. Csak akkor vettem már észre, amikor a színpadon a jelenet közben — szerep szerint — a tükörbe néztem. Majdnem belémfagyott a szó, de csak egy pillanatig, azután láttam, hogy az én kis rózsámat igen gyengén fogja a hajtű. Így hát megerősítettem.... — Mi történt ezután? Még sokszor volt a hajamba sága tearózsa — az ismeretlen imádómtól. De nem tudtam, hogy ki lehet... Hosszú ideig. Végül valamelyik kollégám elfecsegte az egészet a színházi kritikusnak, aki egy kicsit kikerekítve és más vidékre helyezve a mesét, megírta az egészet. Ügy, hogy az „ismeretlen imádó” végül az 6 — már mint a benfen- tes újságíró — kíséretében egyszer csak megjelent a művésznő öltözőjében és az illő bemutatkozási ceremónia után kimondta a varázsigét: sárga tearózsa... S a színésznő és az ismertté vált ismeretlen imádó hamarosan nagy lakodalmat csaptak és azóta is boldogan élnek, amíg meg nem halnak• A történet megjelent a lapban — és jó recept volt. Még azon az estén megismerkedtünk, úgy, ahogy Tomcsányi Laci, a kritikus megírta. Hát ennyi a romantikus történet,... — Azaz, nem egészen ennyi — szólt közbe, mintegy folytatva az elbeszélést társaságbeli asztalszomszédom, Tomcsányi László színházkritikus. — A megismerkedésből randevúk, kart-karbafüző séták lettek és Katinka művésznő is, a tearózsás M. S. tanár úr is azon vették észre magukat, hogy a szerelem a legszebb dolog a világon. És mert mind a ketten okos emberek, ezért a szerelemben a szívükre hallgatnak... Mondja csak kis művésznő, Katinka, mikor is lesz az esküvőjük? E meghívó tanúsága szerint — s előhúzta zsebéből a nyomtatott kártyát — éppen két hét múlva. Azt hiszem, gratulálhatunk a sárga tearózsa romantikus történetéhez. És ebben a pillanatban nyílt a társalgó ajtaja és — Katinka mosolya felragyogott — M. S. tanár úr lépett be rajta. (Lírai tabló. Finálé. Függöny.) I
