Békés Megyei Népújság, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-29 / 203. szám

1967. augusztus 29. 4 Kedd Egy vasutas-pártszervezet kezdeményezése Együttműködés—gazdasági haszonnal Háromezren a pusztaföldvári véradó ünnepségen A békéscsabai vasúti csomó­pont szállítási feladatai már at elmúlt évtől kezdve mind a mennyiség, mind a minőség terén jelentősen megnőttek. A vasút technikai felszereléseinek fejlő­dése egymagában azonban nem lett volna elég a nagyobb igények kielégítésére. Márpedig a békés­csabai csomópont vasutasai tisz­tában vannak azzal, hogy munká­juk a megye számtalan gazdasá­gának, vállalatának eredményes tevékenységét befolyásolja, a he­lyi érdekeken kívül népgazdasági szempontból is számottevő. Hi­szen a termelésnek úgy mondhat­nánk, befejező folyamata az áru elszállítása (és kezdete a nyers- ; anyag biztosítása), s egy zömé- [ ben mezőgazdasági megyénél egyáltalán nem mindegy, sike- rül-e a romlandó termékeket idő- I ben, károsodás nélkül rendeltetési j helyükre továbbítani. Ahhoz, hogy a csomópont dolgo­zói élüzem szinten' elégítsék ki a szállítási igényeket, értékes segítsé­get nyújtott az állomás pártalap- szervezetének és tömegszerveze­tének kezdeményezése. Miben ju­tott kifejezésre ez a kezdeménye­zés? A vasutasok a szállíttató vállalatokkal komplexbrigádo- í kát alakítottak az együttműködés közvetlenebbé formálására. A kö­zös munka hatékonyságát a rako­dási idő rövidítésében, a kocsi­álláspénz csökkentésében, a vago­nok jobb kihasználásában, irány­vonatok szervezésében, azaz a fu­varozás tervszerűbbé és gazdasá­gosabbá válásában mérik. Ez ide­Szélesvásznú mozi lesz Pusztaföldváron Már lassan egy éve folynak a tatarozási munkák a pusztafold- vári Szabadság moziban, s rövide­sen befejezik. A mozit szélesvász­núra alakítják át és a belső fala­kat fehér-fekete műbőrrel vonják be. A községi tanács a községfej­lesztési alapból 150 ezer forintot fordított a mozi korszerűsítésére. ig a békéscsabai állomás a tégla­gyárral alakított közös brigádot, az AKÖV-vel és az állami építő­ipari vállalattal pedig komplex szocialista brigádot. Az együttmű­ködés rendszeres, havonta egyez­tetik a terveket, negyedévenként pedig közös brigádértekezletet tartanak. Hogy a szóban forgó ér­tekezleteknek forintban kifejez­hető haszna is van, arra álljon itt néhány példa. A téglagyár min­den második vasárnap teljes lét­számmal rakodik, ami a vasúti kocsik folyamatos kihasználásá­ban igen jelentős. Az Autóközle­kedési Vállalat által késetten ke­zelt kocsik száma az idei első fél évben — a tavalyihoz képest — csaknem 20 százalékkal kisebb volt. Az AKÖV az idén több mint 21 százalékkal fizetett kevesebb kocsiálláspénzt és egyéb bírságot, mint az előző esztendőben. A zsú­folt januári és júniusi hónapban az építőipari vállalat segítségével enyhítettek a békéscsabai állomás feszült rakodási és forgalmi hely­zetén. Kétségtelen, hogy a rakodás munkaszüneti napokon (túlóradíj és egyéb költségek miatt) nem kedvező a vállalatoknak, azonban- sokkal jelentősebb az a kár, me­lyet a termékek késedelmes el­szállítása okozhat. A tervszerű szállítás, az úgynevezett irányvo­natok indítása, elősegíti a szűké­ben levő szállító kapacitás leg­jobb kihasználását, A Békéscsa­bai Konzervgyárral, az István- malommal is igyekeznek javítani az ilyenfajta kapcsolatot, s a vas­utasok szeretnék, ha a MÉK és a Baromfifeldolgozó is pontosabban tervezné szállítási igényeit. Sok­szor kisebb üzemek mutatnak példát a célszerű együttműködés­ben, mint például a Békéscsabai Faipari Ktsz. A szállításban sokminden okoz még gondot, a ■ komplexbrigád munkáját nehezíti, hdgy a válla­latok egy része nem fogad árut a hivatalos kereskedelmi időn túl, nincs mindenütt biztosítva az éj­jel-nappali rakodás, nem kielégí­tő a rakodásban dolgozók létszá­ma stb. Részben ezeknek az okok­nak következménye, hogy egy- egy kocsira jutó rakodási idő ma még nagyobb a tervezettnél. Az új gazdasági mechanizmus növekvő követelményei között az eddiginél is fontosabb a vasút és a szállító vállalatok együttműkö­dése. A békéscsabai pártalapszer- vezet kezdeményezi, hogy a ko­rábbiak mellett a konzervgyárral, az AKÖV darabáru részlegével is komplex szerződést kössenek. A MÁV forgalmi pártalapszervezete politikai kapcsolatot igyekszik te­remteni a nagyobb szállító válla­latokkal, s munkájával arra ösz­tönöz, hogy a fuvaroztatókkal való együttműködés a gazdasági mutatókban mérhető tartós ered­ményekhez vezessen. V. J. Pusztaföldváron a község ap- raja-nagyja és a szomszédos köz­ségek véradói, valamint a meghí­vott vendégek, összesen mintegy háromezren vettek részt szomba­ton a sportpályán megrendezett véradó ünnepségen. Már kora délután nagy volt a sürgés-forgás. Harminchét bog­rácsban főtt az ízletes pörkölt, a termelőszövetkezetek társadalmi aktívái tevékenykedtek itt. A föld- művesszövetkezet négy sátorral vonult ki, hogy elegendő ital, édesség álljon az ünnepség részt­vevőinek rendelkezésére. Az oros­házi tűzoltózenekar térzenével fo- | gadta az érkezőket, majd az ün­nepi nagygyűlés következett, me­lyet dr. Tabi László községi or­vos, a helyi Vöröskereszt elnöke nyitott meg. Öregek köszöntése a kondorosi Dolgozók Tsz-ben A kondorosi Dolgozók Tsz központjában benőséges ünnep­séget rendeztek vasárnap az öregek köszöntésére. A baráti találkozóra 450 idős termelőszö­vetkezeti tag érkezett. A tanya- világ idős lakóit hintóval, gép­járművel szállították a központ­ba A szövetkezet öregjeit Lad- nyik Mihály tsz-elnök köszön­tötte, majd tájékoztatást adott a gazdálkodás eredményeiről, az időszerű munkákról. A pártszer­vezet, a KISZ, a nőtanács és a Vöröskereszt képviselői ugyan­csak köszöntötték a szövetkezet idős tagjait. A legjobban rászo­rulók gyorssegélyt kaptak, töb­ben részesültek tárgyjutalom­ban. A Dolgozók vezetői ünnepi ebéden látták vendégül az idős tagokat, közöttük azokat az ala­pítókat, akik annak idején létre­hozták a ma már országos hírű kollektív gazdaságot és megte­remtették a mai jó élet alapját. A bensőséges ünnepségen ott voltak a baráti Csehszlovákiá­ból, a nagy sarlói testvérszövet- kezetből itt tartózkodó vendégek is. —a— Bővítették az óvodai napközi otthont Nagyszénáson Nagyszénáson az utóbbi évek­ben különösen sok gondot okozott az óvodás korú gyermekek napkö­zi otthonos elhelyezése. Minden évben 30—40 gyermeket nem tud­tak felvenni, s ezért a községi ta­nács az idén a községfejlesztési alapból 140 ezer forintot biztosí­tott az óvoda bővítésére. Szeptem­ber végén már át is adják rendel­tetésének az újfalusi óvoda mellé épített foglalkozási termet, s ez­által 25 férőhellyel bővül a nap­közi. A megnövekedett létszám­hoz új óvónőket is felvettek. Ünnepi beszédet dr. Soóky Lász­ló, a Magyar Vöröskereszt főtit­kárhelyettese mondott. Többek között beszélt a véradás jelentő­ségéről és arról az áldozatos mun­káról, melyben a pusztaföldváriak kiemelkednek. Az elmúlt három év alatt a község lakói 330 liter vért juttattak a betegeknek, ami 1100 véradást jelent. Beszédében hangsúlyozta a vezetők példamu­tatását, mely az eredményekhez nagyban hozzájárult. A párt, a ta­nács, az egészségügyi dolgozók — élükön a községi orvossal —, a két termelőszövetkezet és a Vö­röskereszt aktívái szíwel-lélek- kel, teljes odaadással segítették e nemes munkát. Ezért sikerült a véradásban országosan az elsők közé kerülniük. Ezután Öz Ferenc, a Vöröske­reszt megyei titkára a többszörös véradóknak oklevelet, jelvényt és ajándéktárgyat nyújtott át. Okle­velet és jelvényt kapott többek között Juhász Józsefné, Németh Antalné, Sárközi Ferenc többszö­rös véradó. Kedves figyelmesség volt, hogy a többi helybeli véradó a Vörös- kereszttől emléklapot és apró — erre a célra készült — emléktár­gyat kapott. Az ünnepség után tombolát rendeztek, melyen csak a helybeli véradók számai vettek részt. Így az első díjat, a női kerékpárt, va­lamint a porcelán étkészletet és kávéskészletet, a második és har­madik díjat, a helybeliek nyerték. Az est fénypontja a mátészal­kai cigányegyüttes fellépése volt. A 35 tagú együttes táncosai és szólistái a Mátészalkai Földmű- vesszövetkezet dolgozói. Műsoruk a Nyírség és a környékbeli ere­deti cigánytáncok motívumainak feldolgozásán alapszik. Különösen nagy sikerük volt a szólótáncosok­nak. Az ünnepség a késő esti órákban közös vacsorával, vidám hangulatban ért véget. Gerencsér Miklós: Illés, a sokoldalú Kisregény 8. A Lant Hercege elszántan küzdött gyengeségével. Ügy tett, mintha mi ott se lennénk. Csak Elekhez beszélt, meg-megbicsak- ló hangon. — Jobb így, egyetlen Elekem! Nem vagy többé koldus. Ha ezentúl énekelsz páratlan han­godon, nem kell az alamizsnára gondolnod. Miattam ne aggódj. Még elég fiatal és egészséges vagyok, szeptemberben töltöm be a hatvanat. Ugyanúgy, mint eddig, járom a kocsmákat és ahova beteszem a szent lábamat, ott a művészet templomává vál­nak a szennyes lebujok. Mivel bocsáthatnálak legméltóbban utadra? Hajdanában az volt a szokás a fényes keleti fejedel­mek udvarában, hogy évenként egyszer összeültek a legjobb dal­nokok és a fejedelem színe előtt rögtönözték műveiket. Légy hát most fejedelem és halld hű szolgád rögtönzött zengzetét: E megrázó percben Bánat szaggatja rímeim. A lant zokog, Húrjain gyász borong. Elmész hát, te hű, Kipottyansz sorsodból, Mint varrónő kezéből a tű. Elmész hát, te jó, Mint parton maradott elől A vissza nem térő hajó. De halld ím a bölcs vigaszt: Szíved azért mégse fájjon, Kenyered lesz messze tájon, Dalból fonok ősz fejedre Búcsúzóul koszorút. Ez legyen drága kincsed, Űzze ed borút. Amíg koszorúm veled, El nem hagy hű szeretet. A függöny még mindig nem akart legördülni, pedig már. ide­gesített a helyzet. Szunyogh Elek maszatos lett a könnyektől, de azért neki is volt érzéke a fennséges pillanatokhoz, mert egy szép bölcsődallal köszönte meg a királyi koszorút. Fölosz­lattam a színtársulatot, nem akartam, hogy Elek szívrohamot kapjon az érzelmi megrázkódta­tástól, mielőtt elfoglalná lakosz­tályát Cziráky gróf kastélyában. Jolikára akkor lettem figyel­mesebb, amikor nagynehezen si­került elindulni. Teljesen kicse­rélték. Vidámsága odalett, szót­lanul üldögélt mellettem és sze­me álmatag szomorúsággal me­redt a tovasuhanó kisalföldi táj­ra. Nem akartam faggatni, hi­szen a véremben van a tapinta­tosság. Estére sem javult meg a ked­ve, pedig sokat táncoltam vele a Boleró teraszán. Szorosan hozzám bújt, mintha valamitől nagyon félt volna. Fejét a vál- lamra hajtotta, aprókat reme­gett, diszkrét sóhajokat lehelt zakóm szivarzsebére. Irtózom a szomorúságtól, a végén mégis annyira elszomorodtam tőle, hogy késő őszi temetésen érez­tem magam. Kedélyes munkánk után egyáltalán nem számítot­tam ilyen cirkum dedérumos be­fejezésre. Belémkarolt, amikor hazafelé kísértem. Most nem akarta nyolc és félszer megkerülni a várost. Csak ennyit mondott: — Ez is elmúlt... Milyen kár!,.. Isten bocsássa meg szörnyű vétkemet, nem tudtam megcsó­kolni, amikor könyörögve rám­nézett a kapu alatt Bűnömet még vissza taszítóbbá tettem, hogy hülyének álcáztam magam, úgy nézelődtem a lépcsőházban, mint akinek fogalma sincs az ilyen pillanatok természetéről. Aztán arcmimikával jeleztem, hogy szeretnék elbúcsúzni. Joli­ka rimánkodó tekintete még mindig rajtam függött. Mondani kellett valamit. — Igaza van. Ez is elmúlt. Egészen kicserélődtem maga mellett, Jolika. Erre zokogva elém térdelt és mielőtt mozdulhattam volna a döbbenettől, elkapta a kezem, csókolta, csókolta, amíg föl nem fogtam, hogy gőgös dolog az ilyesmit megengedni. Nem tudom a sós csokoládé­nak, vagy az epének van-e olyan rettenetes íze, mint az ilyen helyzeteknek. Én teljesen ki­merültem tőle, mintha összerúg- dostak volna. Süketté váltam a megrendüléstől, ezért csak sza­kadozottan hallottam a karja­imba emelt Jolika szavait: — Szerencsétlen vagyok... Bol­dogtalan vagyok... Illés, maga olyan jó hozzám... Erős... Ko­moly... Ne haragudjon... Bolond, buta, gyalázatos élet. Elmenekültem és a rettegés még sokáig kínzott. Másnap munka után az volt az első dol­gom, hogy gyönyörűen lerésze- gedtem. Éppen ideje volt. Álló hétig szédelegtem a józanságtól. Végre visszanyertem egyensú­lyomat, arcvonásaim elfoglalták eredeti helyzetüket. Befeküdtem a mentőkocsi hordágyára, hogy senkit se zavarjak horkolásom­mal. Engem viszont megzavartak. Rámzörgetett az ügyeletes, hogy menjek a telefonhoz. Jolika hívott, hiányoztam ne­ki, találkozni akart velem a Radó-szigeten, a kék liliomok és az aranyeső bokrai között, a sze­relmesek sétányán. | Elmentem. Azzal a szándék­kal, hogy megkérem a kezét. Részegei*, máskor is előfordult velem ilyesmi. Jolika már várt rám a liliomágyak közt, világos nyári ruhában. Nem volt szo­morú. És talán csúnya se. Én pláne nem voltam szomorú. Amikor a közelembe ért, csókra nyújtottam a kezem. Homályo­san emlékszem; még sértve is éreztem magam, hogy köszönés nélkül faképnéi hagyott. Másnap kijózanodva többször kerestem. Kereshettem tízszer és százszor is, hiába. Többé nem láttam. Mondják, az árva öregek és tetves koldusok elhelyezése után nem sokkal elköltözött a város­ból. Ha zavart tűnődéssel rágon­dolok, egy kicsit melegem lesz és szorosnak érzem a nyakamon a gallért. De amíg meglazítom a nyakkendőmet, azzal a tudattal űzöm el zavaromat, hogy a nők sokszorosan megfizettek Joliká­ért. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents