Békés Megyei Népújság, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-27 / 202. szám

A szocialista művészet és a stílus szabadsága A Magyar Szocialista Munkáspárt leg­utóbbi kongresz- szusán a művészet- politika alapéi vei között fontos tételként szerepelt a stílusok szabadsága. Fel­kapta ezt a megfogalmazást a nyugati sajtó, több lap kiemelt helyen ismertette Kádár János és Szirmai István erre vonatkozó meg­jegyzéseit, de nálunk is so­kan gondolták, hogy itt most módosítottuk a mar­xista minden nagy íród mű volta­képpen egy jellemző, űj magatartást fogalmaz meg az élettel szemben. S ezt a tételt Karinthy példáján bizonyítja, ő ugyanis való­ban nemcsak új hangot je­lentett a magyar irodalom­ban, de egy új addig még ká nem fejezett magatartást az élettel, halállal, a társa­dalommal, társadalmi hala­dással, a háborúval, béké­a vita már nyugvópontra jutott, a fejlődés tendenci­ái azonban már kirajzolód­tak. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a vita résztvevői, tehát általában a marxista esztéták nem fogadják el a realista ma­gatartás és a közvetlenül valósághű ábrázolás azono­sítását. Igaz, hogy a meg­oldást többféle irányban is keresik: vjagy ki akarják tá­gítani a realizmust a maga­esztétika alapelveit, vei, szóval az emberi élet tartás irányába, esetleg még vagy legalábbis „enged­ményt” tettünk. Abból in­dultak ki, hogy a marxista művészetfelfogás nem le­het közömbös a stílusokkal szemben, hogy elvileg is el­tökélten ragaszkodunk a realizmus stílusához és leg­feljebb időlegesen, átmene­tileg hagyunk helyet — a szocialista művészeten be­lül — más stílusoknak. Mi tehát itt a valódi hely­zet? Valóban visszavonulás­ról vagy elvi engedmények­ről van sző? Vagy pedig a marxista esztétika válto­zatlan alapelveinek új, jobb megfogalmazásáról? Nem kell késlekednünk a válasszal: az utóbbiról. A marxista esztétika alapel­vei változatlanok, s így változatlan művészetpoliti­kánk is. A szocialista mű­vészetről változatlanul valljuk, hogy a művész re­alista magatartását kell tükrözhie, olyan magatar­tást tehát, amely a művé- szetet nem öncélnak tekinti, hanem a nép, az emberek ügyének, amely a művészet­tel nem csupán „saját fáj­dalmát s örömét akarja eldalolni”, hanem fel akar­ja tárni a bennünket körül­vevő, velünk kapcsolatos világ törvényeit, s részt akar venni pozitív irányú átalakításában. A szocialista művészet ilyen értelemben mindig szocialista realiz­must is jelent. Amiből az következik, hogy a szocialista realizmus nem stílus, hanem művészi magatartás. A két fogalom­ban közös az, hogy mind­kettő valamilyenfajta vá­lasztást, kiválasztást jelent, de a magatartás az életre, a stílus pedig a művészetre vonatkozóan. Amikor ma­gatartásról beszélünk, azt jelöljük vele, hogy milyen viszonyt vállalunk az élet­tel szemben, hogy hogyan lépünk fel az élet adott je­lenségeivel kapcsolatban. A művészi magatartás ennek megfelelően azt jelenti, hogy minek érdekében akarjuk felhasználni a mű­vészetet. Ezzel szemben a stílus kategóriájával azt je­löljük, hogy a művészet ki­fejezőeszközei közül mit választunk az alapvető ma­gatartás kifejezése érdeké­ben. A művészi magatartás alapvető szerepét nemcsak a marxista esztétika hang­súlyozta. Babits Mihály írta például Karinthy Frigyes halála alkalmából megje­lölt nekrológjában, hogy I nagy kérdéseivel kapcsolat­ban. Ez a magatartás a művészi mű lényege. gaz persze, hogy egy bizonyos ma­gatartás kedvez egy bizonyos stí­lusnak. A magatartás és a stílus összefüggése azon­ban mégsem feltétlen. Az élet minden dimenzióban végtelen, a művész számá­ra tehát gyakorlatilag ki­meríthetetlen. Egyazon alapvető magatartáson be­lül számtalan indokolt és elfogadható rész-iftagatar- tás helyezkedhet el, egy­azon művészi magatartást sokféle stílus szolgálhat. A helyes képet az zavar­ta meg, hogy sokan mást értettek realizmuson, nem a valóság feltárására és meg­változtatására irányuló ma­gatartást, hanem olyan stí­lust, amely a valóságot a valóság közvetlenül szem­lélhető síkjával azonosítja. Valóban, a művészi iroda­lom egy részében — így a nyugati esztétikában is — használják a realizmus szót. Azt a művet nevezik realis­tának, amelyben nem for­dulnak elő fantasztikus lé­nyek és események, ahol mindig megmaradunk a ta­pasztalati valóság szintjén. Jól tudjuk azonban, hogy az igazi valóság sokkal szé­lesebb ennél, a művésznek azonban minden esetben úgy kell bemutatnia a je­lenséget hogy benne meg­láthassuk a lényeget is. Ez aktív beavatkozást igényel a valóság felületébe, s itt a stílusoknak egészen széles skálája lehetséges. Picasso Guernicája, amely vízió­szerű látomásban mutatja be a fasiszták által szét­bombázott városka képét realista magatartást tükröz, stílusában azonban nem valószerű, a valóság elemed­ből építkezik ugyan, de ábrázolásmódjában eltér a köznapi valóság felületétől. A stílus ugyanakkor önma­gában nem bizonyíték egy alkotásnak sem értéke, sem mondanivalójának haladó jellege mellett, ugyanabban a stílusban értékes, kevés­bé értékes és értéktelen, haladó, konvencionális és reakciós mondamivalójú művek is születtek már. marxista esztéti­kában az utóbbi években nemzet­közi méretekben vita bontakozott ki, töb­bek között éppen a realiz­mus kérdéséről. Nem mondhatjuk ugyan, hogy ez azon túl — „parttalan rea­lizmus” — vagy le akarják szűkíteni a stílusra. Ez a terminológiai kérdés azon­ban mégsem a dolog lénye­ge. A lényeg az, hogy a szo­cialista művészet program­ját, s programot kifejező elvet senki sem azonosítja a stílussal. A marxista esz­tétika tehát nem időleges politikából, nem „taktikai húzásból” vallja a művészet teljes stílusbeli szabadságát, hanem elvi okokból. A stílusok többfélesége ugyanis éppen o fejlődés se­gítője. A társadalom fejlő­dése nem halad affelé, hogy elmosson ember és ember között minden személyes, ízlésbeli stb. különbséget, ellenkezőleg, a szocialista társadalom egyenlősége a személyiség szabad fejlődé­sével együtt alkot egységet. Nem azért nem kívánunk tehát magunknak uniformi­zált, egyetlen stílusban je­lentkező művészetet, mert ,,nem jött még el az ideje”, hanem mert egyrészt az emberek sokféle igényét ki kell elégíteni, másrészt — s ez a legfontosabb — a mű­vészi stílusok küzdelme, egymással való harca, egy­más mellett való létezése elevenné teszi a fejlődést és biztosítja a művészet még erőteljesebb kibontakozá­sát. KÖRÖSTÁJ t t KULTURÁLIS MELLÉKLET Póka György Gyulai várudvar Tárlat a könyvespolcon E A nnek a fejlődésnek természetesen a mi felfogásunk szerint van egy alapvető iránya, s azt szok­tuk megfogalmazni a szo­cialista realizmus kifeje­zésében. Olyan művészet, amely stílusát annak érde­kében alakítja ki, hogy kö­zelebb kerüljön a valóság lényegéhez és nem annak érdekében, hogy eltávolod­jon tőle. Ezért egészíti ki a stílusok szabadságának el­vét a kritika szabadságáé. Nem a „tévedhetetlen” bí­rálaté, hanem a vélemé­nyek és álláspontok har­cáé. S amely nem elsősor­ban annak eldöntésére irá­nyul, hogy „ki a realista”, hanem arra, hogy mi hát az igazság. Mert ha a művé szét akkor realista, ha i művészetnél is jobban ér­dekli az élet, akkor ugyan' ezt mondhatjuk a kritiká­ról is. Ami mindkettőből kiemelkedik, az az élet igazsága. Nem a művészeté, mert az csak az életet szol­gálja. Vitányi Iván Kemény táblába kötött műalkotások, egészvászon- ha vagy fólbőrbe foglalva sorakoznak itt a fal mellett; tárlat ma már minden ott­honi, könyvtári könyves­polc: könyvülusztrációk ki­állítása. Vagyis igen szín­vonalas, igen tartalmas kép­zőművészéti alkotások gyűjteménye. József Attila- versekhez készített rézkar­cok és Karinthy-kötetekhez komponált karikatúrák, verseskönyvekbe fűzött szí­nes kis festmények és re­génylapokat váltó rajzkom­pozíciók—a mai vásárló már régóta hozzászokott ezekhez az élményekhez, s eleve ilyesfélét vár, íia kezébe vesz egy új könyvet Várja, hogy a jó irodalom mellé jó képzőművészetet is kap­jon. Legtöbbször nem is csaló­dik: könyvkiadásunk és napjaink grafikusművésze­te gondoskodik újabb él­ményekről. A két gondos .tárlatrendező” évek óta olyan eredménnyel dolgo­zik, hogy a mai könyvil- illusztráció nemcsak a ko­rábbi évtizedek termését múlja fölül, a külföld tisz­teletét, elismerését is ki­vívta: könyveink, könyvil- lusztrációdnk több díjat nyertek külföldön. Mi az illusztráció felada­mankóként használt képző- művészetnek. Az első európai könyvek­ben, kódexekben és az ős- nyomtatványokban Ilyes­féle feladatokat is betöltött a betűk közé komponált rajz, festmény. Virágmintá­jával körbefonta a kézzel írott kódexhasábokat, ini­ciálé színeivel élénkítette a betűsorok monotóniáját is. Vagy különösen a középkor­végi Biblia Pauperumok- ban, a szegények bibliáiban — mesélt az illusztráció: szöveg helyett, képről kép­re mondta el igen ponto­san — hasonlóan a' mai új­ságok képregényeihez — a tilánál. Inkább olyan han­gulatú rézkarcot kompo­nál, amelyben benne feszül a Hazám szonettjeinek ha­talmas patrióta-érzése, ví­vódása, s benne valami több, amit csak a képzőmű­vészet adhat. Olyásmi, ez, mint a programzene, amely gyakran valamilyen irodal­mi mű témáját dolgozza föl, úgy, hogy a zene értékeivel gazdagítja élményüket. A modern illusztráció is sokféleképpen gazdagítja. A rézkarc finom eleganci­ájával és az ecsetrajz lágy vonásaival, a színes illuszt­ráció vidámságával és a fametszet komor, fehér-fe­kete ellentéteivel; ezernyi történetet, hogy az olvasni eszköze van a könyvespolci nem tudó nép is megértse, tárlat alkotójának, megtanulja a szentírás pél- s van egy nagy ei5nye. dázatait. műve olcsó és mindig a A modem illusztráció — közönség, az olvasó közelé- nálunk is, külföldön is — ben — éppen csak le kell más feladatra vállalkozik, s emelni a polcról. Ma, ami- a fentiekre kevesebb gondot kor minden korábbinál több fordít Hiszen — így gon­dolkodik a modem illusz­trátor — ha az író szövegét önmagában nem lehet meg­érteni, ha az irodalmi mű a jó könyvillusztráció Ma­gyarországon, amikor mind több házban találni ilyen „könyvespolci tárlatot”, kü­lönösen sok emberhez jut rajz. S a ma olvasója a virágdíszt sem igényli külö­nösebben a könyvben: siet­ve művelődik, gyorsan ol­t asható könyvet kíván. Mi n ta? Díszítés? Azért készül, hogy a nyomtatott oldala­kat változatosabbá tegye a képzőművészet színeivel, vonalaival? Ennyi cél kevés lenne önmagában mai mű­vészeinknek. Vagy az iro­dalmat segíti a rajz, hogy az olvasó könnyebben el­képzelhesse, megérthesse, amit az író írt? Szomorú lenne, ha csak erre vállal­koznék: szegénységi bizo­nyítvány a segítségre szo­ruló irodalomnak, kényel­metlen „segédmunka” a rajz nélkül, önállóan nem el a jó művészet. A legjobb érvényesül, hiába a legjobb művészet, hiszen a kritiku­sok egybehangzóan állítják, hogy a három képzőművé­szeti ág közül, a festészetet és a szobrászatot messze megelőzi napjaink magyar grafikusművészete, amely valóban „világszínvonalon” alkot. Tehát világszínvonalú grafikákat aá könyveink­hez. És aki megszokja a jó rajzot a nívós könyvben, legközelebb talán nem vesz csapnivaló festményt, ízlés­telen porcelánszobrot A képzőművészeti kultúra ter­jedésének kitűnő eszköze, barátságos lehetősége az otthoni tárlat — a könyv ezen a módon is szépre, jó­ra nevelhet. R. Gy. larad hát az illusztrátor­nak? Az írott művészet átdol­gozása, értelmezése, ha úgy tetszik, hangszerelése. Olyan mű készítése, amely meg­marad az eredeti vers, re­gény, novella hangulatánál, gondolatainál, de kiegészíti, gazdagítja azt a maga esz­közeivel. „Az éjjel hazafelé mentem, s éreztem, bár­sony nesz inog” — írja a költő. De a grafikus nem rajzolja meg a hazamenést, hiú remény, hogy ezt job­ban felidézhetné József At-

Next

/
Thumbnails
Contents