Békés Megyei Népújság, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-25 / 200. szám
1W7. augusztus 25. 4 Péntek Emlcktinncpscget * w íoüak Eleken Románia felszabadulásának évfordulóján A négy nemzet falujában, Eleken, szerdán este bensőséges ünnepség keretében emlékeztek meg a baráti Románia felszabadulásának évfordulójáról. Ünnepi szónok Balogh Imre, az MSZMP gyulai járási bizottságának osztályvezetője volt. Az emlékünnepségen — hazánkban elsőnek — bemutatták az „Asszonyok kálváriája című megrázó erejű új tiszta szívből osztozott, és egy- román, szélesvásznú fűmet. A j öntetű a megnyugvás is: az el- filmről nagy elismeréssel nyilat- J ismerés érdemet jutalma- koztak az eleki lakosok. i zott. Tűs, — tragédia és bánat Hogy az élet tartalmasabb legyen Amikor megkérdeztem Halma- 1 gyi Lászlótól, a népművelők jól ismert és szeretett Laci bácsi- jától, hogy mi vezette egész eddigi életében, akkor csak eny- nyit mondott: „Még több szépséget adni az embereknek, még több élményt, hogy életük tartalmasabb legyen.” A kérdés és a válasz ünnepi alkalomból hangzott el: Halmá- gyi Lászlót Kiváló Népművelő kitüntetéssel jutalmazták. A kitüntetés örömében minden barátja, ismerőse és munkatársa ^ jegyzőkönyv szűkszavú volt. A tűzvizsgálatot a hatósági szervek rövid idő alatt befejezték. Két gyermek meghalt, a nagyobbik — a 3 és fél éves Józsika égési sérüléseibe, a 2 éves Katalin füstmérgezésbe. A tűz keletkezésének oka: „gyermekjáték”. A felügyelet nélkül, a bezárt lakásban magúikra hagyott gyermekek tűzzel, gyufával játszadozva felgyújtották a berendezést. A tűz barátunk, de ellenségünk is, ha nem bánunk vele óvatosan, s főleg, ha a gyerekek játékul használják. És az az aip- ró kis lángocska, mely mór oly sokszor a kicsinyek érdeklődését felkeltette, ez a veszedelmes játékszer tavaly több mint 800 esetben okozott tüzet az orfával. Ne csodálkozzunk rajta hiszen ők még nem tudják fel- j fogni, hogy játékuk milyen súlyos következménnyel járhat. Nélkülözhetetlen tehát, hogy vigyázzunk rájuk, játékukra, s ne hagyjuk őket felügyelet nélkül, I főleg égő tűzhely mellett, de ar- ! ra is, hogy gyufához semmiképp j se jussanak. S ha mégis rövid időre magukra kell hagynunk a kicsinyeiket, mielőtt eltávozunk, nézzünk körül, nem hagytunk-e nekik lehetőséget a tűzzel, a gyufával való játékra. Persze a nagyobbak esetében is fennáll a veszély. Igaz, az iskolások mellett sem lehetünk állandóan. Ezért nem elég csak a tilalmat hangsúlyozni. Ezek vonatkozásában elavult már az a régi mondás, hogy kés, gyufa, vil- szágban, gyújtott fel otthoni; köz- °^ló, gyermek keziebe nem tűk számos olyat, ahol a gyermek elvesztését eredményezte. Az országban a tűz következtében 37 gyermek halt meg, illetve sérült meg. Szinte nem múlik el hét, hogy a rádió, a sajtó ne számolna be ilyen esetekről. A szülők mégsem okulnak ezekből! statisztika szerint 100 tüz- ből 18-at gyermekek okoznak, többségükben a háztájiban, az otthonokban. Néhány helyen még ennél is kedvezőtlenebb a helyzet. Elgondolkoztató, vádoló számok. Vádolják azokat, aikik gyermeküket felügyelet nélkül hagyták, a gyufát, tűzgyújtó eszközt nem zárták el. A tűzrendészed szervek véleménye szerint minden területen sikerült a megelőzésben előrehaladni, a tűzesetek számát csökkenteni. A legtűzveszélyesebb termelési ágakban is eredményesen folyik a megelőzés. Jogos kérdése tehát mindenkinek: miért éppen a gyerekek esetében a legkedvezőtlenebb a helyzet. Kik a felelősök? Hisz évek óta folyik a lakosság felvilágosítása az ilyen tüzek megelőzésére. tLT an jogszabály arra, hogy a ’ tűzgyújtó eszközt nem szabad olyan helyen tartani, ahol ahhoz a gyermek hozzáférhet, de egyéb rendelkezések is az ilyen tűzesetek megelőzését szolgálják. Nem a jogszabályok rendelkezései hiányosak. Az alapvető ok, hogy a leginkább érdekeitek — a szülők — nem okulnak megfelelően az esetekből. A statisztikai, adatok szerint a legtöbb tüzet a 3—5 éves korúak okozzák. Ezek a kicsinyek — ha lehetőség nyílik rá — előszeretettel játszanak a tűzzel, gyuvaló, Sok családiban az élet által diktált követelmény, hogy a nagyobbak vigyázzanak a kisebbekre, sőt sokszor a begyújtás is a családiban az ő feladatuk. Mindez arra kötelez bennünket, hogy tanítsuk, oktasssuk gyermekeinket a gyufa, a tűz helyes használatára. Hívjuk fel figyelmüket az ezzel kapcsolatos veszélyre. Ennek hiányéiban nem róható fel, hogy ezek a gyermekek is alkalmilag „tüzesked- nek”. Nemegyszer láthatjuk magunk is, hogy 10—12 éves gyerekek dohányoznak, „gyufáznak”, sok esetben éppen a legtűzveszélyesebb környezetben előlünk elrejtőzve. jVT em elég tehát a gyújtóesz’ közt a gyermek elől elzárni, hanem úgy kell velük foglalkozni, hogy megismerjék a veszélyt, s ennek hatására önként álljanak el az ilyen tüzes játéktól. A szülők többsége valamilyen formában már kétségtelenül hallott a gyermekek által Okozott tüzekről, s az ebből származó tragédiákról. Sokan mégis hajlamosak az elfogultságra, fel sem tételezik, hogy mind az, amiről hallottak, vagy amire általánosságban felhívják a figyelmüket, az ő gyermekükkel is megtörténhet. Ezért nem is tártját: indokoltnak, hogy foglalkozzanak a kicsinyékkel. Tudjuk, az óvodai napközi otthonok férőhelyei ma még korlátozottak. A kisebbek elhelyezése — főleg a nyári időszakban, sok helyen akadályba ütközik. De a közös összefogással, helyi kezdeményezéssel ez időszak alatt ez sem megoldhatatlan. I Ezzel sok családot óvhatunk I meg a tragédiáktól, a bánattól. [ Talán öt nap telt el azóta, hogy odafent, Budapesten a Művelődésügyi Minisztériumban kezet szorított Molnár János miniszterhelyettessel és átvette a kitüntetést. Az öt nap alatt sok gratulációt kapott, a telefonja sűrűn csengett, köszöntötték. Most, amikor beszélgetünk, kettesben idézzük azt a három évtizedet, melyet a nép művelésének szolgálatában eltöltött— a hivatást is érezve, és önmaga örömét is. Meséli, hogy Pesterzsébeten kezdte ott tanított, és ott szervezte az üzemekben, gyárakban dolgozó fiatalokból élete első színjátszó csoportját, aztán énekkart és zenekart is. Van némi irónia a mosolyában, amikor említi, hogy csoportja a Csárdáskirálynővel debütált, „képzeld, mi és a Csárdáskirálynő! Azóta tudom, hogy miért kell ilyesmiről lebeszélni a mostaniakat...” Ez még valamikor a harmincas évek végén volt, ha jól emlékszik, 1938-ban. „Ösztönösen csináltam mindent, ha az ember messzebbről néz vissza, csalhatatlanul megítéli önmagát... De azért jó dolgokat hoztunk össze. Az akkor még akadémiás Szecsődi Irén és Járay József nem egyszer vendégünk volt, belső hangversenyeket szerveztem, hogy formáljuk, javítsuk az énekkar tagjainak ízlését. Aztán hangversenyekre jártunk — persze ki-ki a maga pénzén, akkor nem volt olyan, hogy jutalom-bérlet és hasonló — és beszélgettünk a hallottakról. Lassacskán mindenki megszerette a. komoly zenét.” Így kezdődött valahogy, így idézi a régi eseményeket. A felszabadulás után több énekkart is vezetett, karnagya volt Pesten, a Vasért-központ és az Üzemélelmezés dalárdájának, színjátszó csoportokat rendezett. Békés megyébe, Medgyesegy- házára 1954-ben jött, édesanyja segítése hozta ittlakónak. Aki szereti a kultúrát, Medgyesen sem tétlenkedhetett. Aztán Eleken sem és végül a megyei tanács művelődésügyi osztályán sem, ahol 1959 óta dolgozik. Az osztály intézményi főelőadója, és a hangversenyek, versbarát-körok fáradhatatlan szervezője. Lehet, hogy nem is túlzás, de nélküle az Ifjú Zenebarátok hangverseny-mozgalma nem tartana ott, ahol most tart és versbarátok köre sem lenne annyi, mint most van. Viszont az biztosan igaz, hogy a látványos semmittevéshez soha nem értett. Szinte látom, hogy | e sorokat olvasva, megcsóválja a fejét: „Legközelebb, nem nyilatkozom...” És elnéz a szemüvege felett, mint egy jóságos tanító bácsi. Sass Ervin Meddig várjanak a kaszaperi betegek ? „Szándékosan nem mondtuk el a hibákat az újságírónak, amikor az új egészségházat bemutattuk, mert az építő vállalat éppen előző nap ígérte meg, hogy kijavítja a hibajegyzékben felsorolt hiányosságokat. Bíztunk ebben az ígéretben, sajnos, ez még a mai napig sem történt meg, ezért most már önökhöz fordulunk segítségért...” Szerkesztőségünkhöz írt levelében közli ezeket többek között dr. Szabó Imre orvos, aki egyik legfáradhatatlanabb szervezője volt az egészségház létrehozásának, s ma is sokat tesz azért, hogy zavartalanul működhessen, azonban a Mezőkovácsházi Építőipari és a Tótkomlós! Vegyesipari Ktsz az építkezés közben több olyan hibát követett el, amit ki kellene javítani. A többszöri ígéret ellenére viszont még augusztusban sem jelentkeztek a hibák kijavítására, holott az egészségházat május elején adták át. Javítanivaló bőven akad, erről tanúskodnak a két alkalommal is felvett jegyzőkönyvek. Ezekből a hibákból csupán néhányat említünk. Nem folyik a víz, a WC nem használható, a felszerelt világítás csak részben működik, több helyen rossz a padló burkolata, az ajtók, ablakok rosszul záródnak, a rendelő mennyezetét a szoba festése után vésték, s azt újra kell festeni és így tovább. Vajon meddig várjanak a kaszaperi betegek arra, hogy a szépen és korszerűen berendezett egészségház valóban betöltse rendeltetését és az egészség- ügyi követelményeknek megfelelően működhessen? A választ reméljük, a két ktsz részéről a sürgős intézkedésben és a hibák kijavításában nyilvánul meg. (Kasnyik) Gerencsér Miklós; Illés, a sokoldalú Kisregény 5. kedvű. — Az aranyos Ábrahám ezzel a fal felé fordult. Jolika kijött abból a poloskatemplomból, dé nem volt türelmetlen, csak szomorú. Csodáltam, hogy milyen sokáig kibírta odabent. Olyan szaga volt az egész deszkaháznak, mint a mosogatórongynak. — Pedig valahogy rá kell beszélni — sóhajtott felém Jolika segélykérőén. — A fia finánc. Befogadta, de aztán el is kergette. Mert az öreg eládta az ünneplő egyenruháját. Az italért. Semmi szükségem nem volt arra, hogy bemutassák nekem a mandarinorrú Ábrahámot. Jól ismertem neveletlen korom óta. Amíg buta voltam, egyszerűen csak azt tudtam róla, hogy részeges csavargó. Mint ilyen, teljesen rám hasonlított. De amióta szedtem magamra egy kis intelligenciát a mentősöknél, azóta tudom, hogy Ábrahám nem részeges csavargó, hanem idült alkoholista, sőt, mi több. delirium tremens. Egyszóval mindenki viszi valamire az életben. Mert, ha ez az Ábrahám józanul éli az életét, vajon megérdemelné-e ezt a gyönyörű latin nevet? De egészen máshova mentünk. Ki a Trianon-telepre. Ábrahám bácsiért. Ahogy ez egy dobozváros díszpolgárához illik, Ábrahám bácsi elég tágas deszkaólban lakott: minden vagyona kényelmesen belefért, sőt, még Jolikának is jutott hely a sufni közepén. Én csak kívülről, az ajtófélfától lehettem szemtanúja a történelmi pillanatnak. — Kedves Ábrahám bácsi, tessék felöltözni, elutazunk — '.érlelte szelíden Jolika a rezes orrú öreget. A kedves Ábrahám bácsi durcásan magára húzta az egérszürke dunyhát. — Meggondoltam magam. Jobb nekem a saját házamban. — De hiszem megbeszéltük, aranyos Ábrahám bácsi. Még boldog is volt, hogy minden reggel tejeskávét kap, meg vajaskenyeret. — Már elfelejtettem. — Tegnap egyezett bele, aranyos Ábrahám bácsi... — Biztos részeg voltam. — Nem, egyáltalán nem volf részeg, csak egy kicsit jókedvű. — Hát most nem vagyok jó— Drága elvtársnő, bízza rám a dolgot — mondtam Jolikának hivatalos komolysággal. — Szívja nyugodtan a friss levegőt, én majd az öreg lelkére beszélek. Megigazítottam tányérsapkámat és bementem a delirium tremens antik palotájába. A ház ura már élénkebb volt valamivel, épp egy szivarcsutkát morzsolt szét a tenyerén, hogy bagót gyúrjon magának. — Hát te is itt vagy, Illés? — ült magasabbra örömében. — Várj, neked is gyúrok egy ga- lacsint. — Kedves tőled, Abrahám, de tudhatnád, hogy én édesszájú vagyok. Szóval meggondoltad magad ? — Nekem nem kell a tejeskávé. Nekem soproni vörös kell. — Teljesen mindegy, hogy mi kell, mert úgyis késő. Töröltek a listáról. Ebben a percben mondta az elvtársnő. — Letörölt?... — Pedig nagy szőlő tartozik ahhoz a kastélyhoz. Meg pince, ezer hektó borral. Minden van, csak vincellér nincs. Mondtam a nőnek, hogy Ábrahám márkás szakember. Éppen vincellérnek való. De a nő hallani sem akar rólad. Megsértetted. Le is húzott a listáról. Más lesz a vincellér. Ábrahám rágta a bagót és harciasán böködte a levegőt mandarin orrával. — Ki ez a nő, hogy így mer velem bánni? Az én fiam finánc!
