Békés Megyei Népújság, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
önarckép, 1924. Száz esztendeje, 1867. jú- „Szülök” című emlékmű lius 8-án született Käthe a belgiumi Roggewelde ka- Kollwitz német grafikusnő tonai temetőben áll, ahol és szobrász. 1891-től orvos 1314-ben elhunyt fia is feleségeként az egyik bér- nyugszik. 1927-ben Romain lini munkásnegyedben élt, Rolland mint „a halálra- ahol ma emlékműve áll. Az ítélt népek szószólóját” üd- emberekért, a szegénye- vázolté. A császári biroda- kért, a munkások és pa- lom bukása után tagja lett rasztok sorsáért való aggó-“ a berlini művészeti akadás, az együttérzés, sokdémiának. 1933-ban a nászor a forradalmi indulat <* kényszerítették, hogy adta kezébe a mesterség léPjen ki az akadémia eszközeit, a «^karcoló tűt, jai közüL Käthe Kollwitz a krétát, \ a íametsző kést, «g^^telmüen elkötelezte vagy a mántázófát. ma«á't a munkások, a szovjetbarátság mellett, a há- 1897-ben érte el első je- 5^ ellen_ A náci,k elhalllentős sikerét „Takácsfel kelés” című rézkarc-sovoza gattatták, nem állíthatott ki többé. Németország felszatával. 1908-ban jelent meg badulása előtt, 1945. április a második nagyobb soro- 22-én halt meg. zata, a „Parasztháború”. Mindkét sorozathoz a közvetlen élményt a proletariátus küzdelme adta. 1910- től Käthe Kollwitz szobrászként is tevékenykedett. . nek az életét és magatar- Käthe Kollwitz életmű- tását alkalma volt megis- ve új szakaszt jelent a né- merni. met művészettörténetben. Kari Liebknecht-ről, a Sok művész — a század munkásmozgalom nagy elején — elfordult a pol- alakjáról készített emlék- _ gári kultúrától, és művé- lap-fametszete egyik kiAz első világháború ide- szete számára új feladató- emelkedő műve. Hasonló- jén felemelte szavát a né- kát, új szépségeket kere- képpen nagyszerű művek pék testvérgyilkossága, az sett. Käthe Kollwitz a mű- alkotására késztette a fia- imperialista háború ellen, vészét megújulását a mun- tál szovjet állam iránti cso- Legmegrázóbb alkotása, a kásosztályban látta, amely- dálata. Művészetével jelenMWUMMHUtHHMWMMMHMWMMHMHMHHmw WWVWVVWWVWW ként. Egyéb összeg nem terhel — mondották —, ennyibe kerül a műtét „Eny- nyit a bolondnak is megér” — gondoltam. A műtő előtt az én orvosom, 26 év körüli magas fiatalember bemutatkozott: — Doktor Simonyi. Szeretnék egy nagyon rövid műtétet. Ne tartson tíz percnél tovább. — Miközben a műszerek, hatalmas csipeszek, fogók, ollók, s ismeretlen rendeltetésű csillogó szerszámok egész arzenáljára esett tekintetem, az orvos bent a műtőben még hozzátette: — És lehetőleg vér nélkül szeretném csinálni. — Természetesen... Magam is ezen a véleményen vagyok... A fiatal, csinos műtősnővér leültetett egy székre, s miután az orvos gondosan bemosakodott, megkezdődött a rövid és vértelen operáció. A nővérke a hátam mögé állt, fejemet gyöngéden, szinte anyásán kebléhez szorította, megsimogatta a hajamat, és sajnálni kezdtem, hogy olyan rövid lesz a műtét. Aztán jöttek a hosszú injekciós tűk: már egész csokorra való állt ki legye- zőszerűen a számból. Egyre jobban fúrtam hátra fejemet a nővérke oly édesnek tűnő mellébe, amely odaadón és lágyan helyezkedett kemény koponyám alá. Már elmúlt tíz perc és ahogy avatatlanul megítéltem, a műtét még a kezdet kezdetén tartott — önnek nagyon izmos nyelve van — jelentette ki az orvos, s mintha megvetés rezdült volna a hangjában. Nem tudtam válaszolni, mert mindenféle oda nem való dologgal volt tele a szám. így hát csak szemem rebbenésével próbáltam közölni, hogy izmos, izmos, de miért baj ez? — Kérem, ne emelje fel mindig a nyelvét! Nem látom a manduláját C imonyi doktor mintha ingerült lett ^ volna, s észrevettem, hogy homlokán, a haja tövénél kis verejtékcseppek képződnek. Próbáltam nyelvemet leszorítani, de valami titokzatos erő tiltakozásként nem engedte, hogy akaratom érvényesüljön. A szám körül, az odatartott tálban, az ölembe helyzett viaszosvászon kötényen s a földön is minden csupa vér volt. A rövid és vértelen műtét — mint utóbb pontosan megállapítottam — kereken negyvenöt percig tartott, s annyi vért vesztettem, hogy csak két oldalról támogatva tudtam eljutni az ágyamhoz. Délután Simonyi doktor meglátogatott Nagyon barátságos volt, s elmagyarázta, hogy az operáció előtt kötött megálla-^ podásunk azért nem vált be, mert én rakoncátlanul viselkedtem, a nyelvemet nem szorítottam le — ezért tartott tovább a műtét, s ezért volt az a néhány csepp vér. — De most már kutyabaj! — apásan megpaskolta arcomat. Aztán feltűnő érdeklődéssel faggatni kezdett életkörülményeimről. Én gyenge voltam, beszélni is alig tudtam, így hát ő csevegett, magáról. Így tudtam meg, hogy Bajára való. Mintha éles kés hasított volna belém. A gyanú kése, amelyet élsebbnek és fáj- dítóbbnak éreztem, mint az ő operáló kését. Fürkészni kezdtem arcvonásait, s mintha hasonlóságot fedeztem volna fel arca és Schulz doktor arca között. Vagy csak lázas vagyok és képzelődöm? Hát miért ne lehetne ő is bajai? Ahogy Schulz doktor és Magda is az? Búcsúzott, s én úgy éreztem, hogy ezzel a gyanúval egy pillanatig sem maradhatok magamban, egyedül. Kicsit felemelkedtem a párnáról, megragadtam a kezét, és dadogva ezt mondtam: — Ne haragudjék... ha már ennyit beszélt doktor úr magáról, megkérdezném: nem Schulznak hívták azelőtt? — De igen. Talán ismerős Baján? Schulz tanársegéd, aki magát ide ajánlotta, a bátyám, ö. az ördög tudja, miért, ragaszkodik a családi névhez. Megsemmisültem. Egész éjszaka hánykolódtam. Miért hazudott Magda? Éreztem, ahogy a sós vér meggyűlik a számban. A seb felszakadt; hajnaltájt tudták nagy nehezen, tamponozással elállítani a vérzést. Hat napig voltam bent a kórházban. Ezalatt Magda egyszer sem látogatott meg. Nagyon rossz jelnek vettem. Csak nincs valami baja? A lakásán nem találtam, mert haza" utazott Bajára. Kimentem a klinikára és megtudtam, hogy Schulz tanársegéd szabadságra ment: hazautazott Bajára. Aztán még sokfelé elmentem, és megtudtam, hogy Magda azért esküdött meg nekem a Ferencesek templomának kapujában, mert sose volt római katolikus. Megtudtam azt is, hogy Magda és Schulz az én torokgyulladásom lázában ismerkedett meg, azelőtt sose látták egymást, és soha nem laktak egy utcában. És végül megtudtam, hogy Simonyi doktor akkor vett ki először életében mandulát egy emberi torokból, amikor az én számba dugta gumi kesztyűs prac- iiját. Ezért került nekem csak húsz fillérbe az egész ügy. s ezért játszott olyan készséggel Schulz doktor az öccse kezére. Persze, valakin csak kell kezdeni az operálást... Noha az én mandulámat nem is kellett volna kivenni. tős hatást gyakorolt a húszas- és harmincas évek haladó német és nemzetközi grafikájára. Az NDK-ban szeretettel ápolják a nagy humanista művész életművét és művészi elveit. A művészeti főiskolák növendékei előtt — többek között — azok a művészek ismertetik életművét, akik a húszas évek után Käthe Kollwitz-cal l&pcsolatot tartottak: Otto Nagel, Herbert Tucholsiki, Lea Grundig. A német művészeti akadémia Berlinben — miként a berlini, drezdai és schwerini múzeum — kiállításokon mutatja be műveit, és évente Kollwltz-díjat adnak ki. Sok utca, iskola és üdülő viseli nevét. Háborúellenes harcáról — még ebben az évben — filmet készítenek. A Kollwitz-bizottság a művésznő születésnapján ünnepséget rendez, novemberben pedig tudományos konferenciát tartanak művészetéről és hatásáról. Berlinben „Intergrafik 67” címmel kiállítást rendeznek, amelyen 460 művész vesz részt 39 országból. A kiállítás jelmondata ' Käthe Kollwitz művészi hitvallása: „Én hatni akarok ebben a korban...” Dr. Peter H. Feist Hézső Ferenc Szőlőhegyek Képes Géza: EGYETLEN... Egyetlen jó az életemben te voltál, te vagy, te leszel. Kapocs, mely az élettel összekötne, van ezer meg ezer, de mindegyiket, bármely pillanatban szétszakítom mint pókhálószövetet. Hogy voltam, hogy vagyok, hogy leszek: köszönöm neked. KALAND /ff) rnilye Ls LS lan cár. tudtam volna, milyen kellemetlenségben lesz részem, nem ülök fel a MÁV- AU T -autóbuszra, inkább gyalog megyek a közeli községbe a névnapi murira. A busz, mint mindig, ezúttal is tele volt. Gömbölyűvé tömött aktatáskát nyomott az oldalamba a mellettem^ álló utas, és amikor egy gödörnél nagyot zökkent a kocsi, az előttem álló nagy darab férfi egyensúlyát vesztve hátralépett, éppen a lábamra. Száz kiló lehetett, úgyhogy a fájdalomtól felszisszentem. ösztönszerűen igyekeztem őt eltolni magamtól, nehogy újra a lábamra lépjen. Dühösen rám kiáltott: — Hogy merészel engem lökdösni? Ha kényelmesebben akar utazni, menjen autón vagy helikopteren. Nem vagyok türelmes ember ■ és most nagyon mérges lettem. Rálép a lábamra és még ő pirít rám'! „Alaposan lehordom” — gondoltam. Pillantásom péklapát nagyságú tenyerére esett. Elhatároztam, taktikát változtatok és a gúny fegyverével harcolok ellene. De nem volt időm ezt a láthatatlan fegyvert igénybe venni, mert a százkilós újabb támadásával megelőzött. — Az ilyen alakok akadályozzák a szocialista közlekedés fejlődését! — mondta mély meggyőződéssel. Tátva maradt a szám. Rálépett a lábamra és ezzel én akadályozom a közlekedés színvonalának felfelé ívelését? A méregtől megjött a hangom. — Bocsásson meg, hogy a lábamra lépett — mondtam. Sajnos nem értette meg, mit akartam ezzel mondani, mert így válaszolt: — Maga azt hiszi, hogy önkritikával elintézheti ezt az ügyet? Majd én megtáncoltatom magát! Az autóbusz közben menetrendszerű sebességgel közeleiett a másik község, utazásom célja felé. A járási tanácsház előtt akartam leszállni. Az volt közelebb barátom házához, ahol az ünnepséget tartották. A körülöttem állók nem tudták, mi történt, az én halk, gúnyos hangomat sem hallották a motorzúgás miatt, csak annak voltak szemtanúi, hogy egy tagbaszakadt utas erélyes hangon lehord engem. Egy nénike, aki az ablaknál ült, rám mutatott és így szólt a szomszédjához: .,A szeme sem jól áll neki!" Ennek a fele se tréfa — gondoltam és elhatároztam, hogy a község első megállójánál, a postánál leszállók és onnan gyalog teszem meg a hátralevő utat. A százkilós, aki nyilván azt hitte, hogy előle menekülök, még hangosabban kiáltozott: — Az ilyeneket le kellene csukatni! Már utazni sem tud miattuk a tisztességes ember! — Igaza van — szólalt meg valaki. — A nézése is gonosz — hallatszott ismét a nénVie hangja. — Csengessük le az autóbuszt és igazoltassuk! — mondta egy borízű hang. Közben az autóbusz a postához ért, a kocsi megállt, én az ajtóhoz vergődtem. Miközben a lépcső re tettem a lábam, egy utas felháborodottan movA- ta: , — Miért engedik leszállni ezt a zsebtolvajt? Gyorsan leugrottam, mert úgy éreztem, a következő megállóig könnyen veszedelmes bűnözővé fejlődnék és talán életfogytiglani alatt meg sem úsznám ezt a kalandot, ,, Palásti László w „E11 hatni akarok ebben a korban .. 100 ÉVE SZÜLETETT Käthe kollwitz
