Békés Megyei Népújság, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-30 / 178. szám
OL VASÓNAPLÓMBÓL Carlo Levi: Az óra Á könyv magyar kiadását az eredeti megjelenésétől másfél évtized választja el. Szerzője torontói születésű, orvosnak készült, de író és festő lett. Első képeit 1921-ben állította ki. A nyomasztó naturalizmus és demagóg monumentalitás ellen lázadó fiatal festő hamar szembekerült a fasizmussal. Elvei miatt kétszer került börtönbe, majd kiutasították az országból. Hosszabb időt töltött Párizsban, ahol csatlakozott az olasz ellenállási mozgalomhoz. 1943-ban tért visz- sza hazájába, ahol ismét letartóztatták, majd kiszabadulása után illegalitásban élt. Rejtekhelyén írta meg azóta is leghíresebb művét, az Ahol a madár sem jár című könyvét. (Nálunk 1948-ban jelent meg.) Az óra című könyve az író Rómába költözésének három emlékezetes napjáról szól. 1945 őszén, a háború után először érkezik az Örök Városba. Órája az első napon eltörik. Az óra — tehát a rendezettség, a beosztás nélküli három nap folyamán az olvasó az íróval együtt megjárja Rómát, a nyomortelepektől a miniszter- elnök sajtófogadásáig részesévé válik az újjászerveződő politikai és társadalmi élet kibontakozásának. (Magvető Könyvkiadó) Lesage: Gil Blas de Santillana históriája A világirodalom egyik legnagyobb sikerű klasszikus pikareszk regényének hőse a kalandok végtelen során megy keresztül, megjárja az élet magasságait és mélységeit, hatalmas ember- és életismeretre tesz szert s végül bölcs, lehiggadt emberként várja élete alkonyát. A váratlan fordulatokban gazdag önálló novelláknak is beillő epizódokkal átszőtt monumentális regény ma is szórakoztató és lebilincselő olvasmány. (Magyar Helikon) N. J. Katsányi Pál Csendélet Balatoni keszeg és a piraiba Szenvedélyes líorgászba- rátom jobb ügyhöz méltó buzgalommal markolja üvegszálas horgászbotját a siófoki mólónál. Suhogva indul botja zsinórján a halak számára rendkívül ízletesen szervírozott gilisz- tás horog — Fogott már valamit? — csilingel egy finom női hang. Enyhe mordülás a felelet. Növekszik körülöttünk a kíváncsiak gyűrűje és a ráérősebbek letelepednek, Felhördülnek a hozzáértők, amikor a buktató nagy hirtelen alámerülését látják. Barátom óriási lendülettel „bevág” és a népes társaság felett körbeutazik, a — tízdekás „piros szárnyú” keszeg. Szisszenés, mordülás. Hamar elfogynak a kíváncsiak. A keszeg lekerül a horogról s mi pirulunk. — Hát — kap el a derű —, nehezen kerülne ki itt egy vacsoráravaló. Ül előttünk a vízen a buktató. Lágyan. Semmitől sem zavarva. Mi meg odakinn, a kövön. — Nos, neked talán tekintélyesebb zsákmányod akadt az Amazonasnál? — néz barátom szemrehányóan. Tud brazíliai gyűjtőutazásaimról, állítólag bele is lapozott már egyik-másik könyvembe. A haltartó hálóban pihenő „piros szárnyú” kicsi keszegre gondolok és eszembe jut egy sokkal nagyobb haL — Az Amazonas menti Cararassu mocsarak szomszédságában kikötve — kezdem — a bronzvörös, hárommázsás súlyt is elérő piraibákra „vadásztam”. Gyermekkori könnyedség, vígság kapott el akkor is, mint mikor pajtásaimmal, nyári vakáció idején beleénekeltünk a bakonyi erMolnár Gábo dőalj alkonyi, szarvas bogár zúgásos csöndességébe. — Hurkot hurokra vetve kötöm a nyolccentis görbü- letű, araszos és vastag horogszárra az indián fonta erős curua-zsineget, kétméteres eresztéket hagyva a rőzseág-„buktató” alatt. Ráhúztam az óriási horogra a mátrincha csalit. Az araszos horog szinte teljesen eltűnik a matrincha tömegében. A zsinór végét magam után húzva egy méter magas, bóbitás urucuri pálma tövéhez tekertem. Idehaza a harminckilós horogra került harcsával is nehéz elbánni, hát még a tízszerte súlyosabb pirai- bával. — Vízbe vetem a horgot. Tovalibeg a rőzseág, viszi a sodrás a csöppet sem köznapi buktatót, eresztékén a csalit. Feszül a kiengedett zsineg, amelyet most már csak a pálma töve tart. Hirtelen alábukik a messze, benn úszó rőzseág. íjhúrként váj a homokba a pálmatőről vízbe vezető zsineg, amelyet megmarkolok. Húzás vág vissza, és vad erővel kitépi ujjadm közül. Odabenn — ki tudja hány méter mélységben, harminc evezőhúzásra a homokos parttól — küzd a bronzvörös hal. Szabadulni szeretne, de az indián fonta curua-zsineg miatt nem lehetséges. Kifárasztom — határoztam el — és elborít a piruló izgalom. Ezt az óriási erejű halat? Felvág a sárga vízben a piraiba sötét bronza majd alábukik. Semmiképp nem eresztem el a piraibát. Rövidebbre kell fognom a zsineget. Futva igyekszem a pálmához. Odatérdelve, válla- mat a barna, fiatal törzsnek vetve, vonom kifelé a zsineget. Óriási erő ránt, ellenkezik húzásommal. r novellája Vállam, markom keményen horzsolódik. A zsineg, ha nem feszülnék vállammal a törzsnek, arcra rántana. Rázkódik, zörög felettem a zöld pálmabóbita. A törzs állja a küzdelmet, a horog, s a zsineg is. Vé- rezhet a bronzvörös halragadozó és a többiek — akár a tengeri cápák sebesült fajbélijükre — rácsaphatnak. Sietnem kell. Húzva a zsineget, vonszolom a zsákmányt a homok, s csónakom irányába. Vizes már az Amazonasból kikerülő zsineg, közben közben bele-belerezdül a vad erejű rántásokba a pálmabóbita. Vállam véresre zúzva, hamarosan több méter zsineg gyűlik össze a pálmatörzs tövénél. Fogást fogás követ. Már csónakközeiben ver, csapd os a bronzvörösét mindinkább bemutató halóriás. Most — mérem a távolságot — tíz méterre lehA csónakomtól. Fél órája küzdőm vele? Lehet. Vizesen csurgó a homokkal elegyes curua-fonás, és ez jól hűsíti tenyerem, ujjaim égését A bronzvörös hal deréktájon öles, körméretű farokcsapásai, amelyekkel maga körül a vizet tajtékossá veri, félelmetesek. Nagyot rántok a fonáson, rövidítve a hal meg az urucuri pálma törzse közti távolságot Rögzítem a zsinórt, s a félig homokra húzott csónakhoz futok. Közvetlen közelből mindennél vadabbnak tűnik a horogra került, csapdosó hal. Hatalmas példány, óriás a pi- raibák közt is. Nem csoda, hogy a többiek elől másodperc töredéke alatt elmarta a matrinr'~" csalit. Elejtéséhez nem vágóvas, szigony vagy fejsze kell, megfelelőbb a Winchester. Előszedem a puskát. Az evezőpadra állok, öt lépésre csapdoshat a csónakvégtől a küzdő, időnként egész tömegével a víz fölé emelkedő hal. A lövés belezúg az Amazo- nasra boruló csöndességbe. Az ólom a hal szeme táján csapódhatott be, a piraiba lassú pörgéssel veri a vizek Mint súlyos, nehezen engedő tuskót, vonom kifelé a hatalmas halat, majd mögéje, az Amazonasba lépek, és fél combig vízben állva, gördítem, döntöm kifelé — minden erőmet beleadva — a csúszós fogású piraibát Bőre nyálkásan érdes, nem annyira csúszós, mint a harcsáé. Pikkelyze- te némiképp hasonló a süllőéhez. Hasatája világosabb, mint bronzvörös háta része. Végre a homokra segítem a zsákmányt: már tudom, a közelben tanyázó indián halászoknak adom... — Hát ez, és ott, így esett — mondja barátom, és nézi a visszavezető, múltba érő „szálat”, a hálóban levő tízdekás „vörös • szárnyú” keszeget. — De vigasztaló, hogy ez az apró „vörös szárnyú” keszeg „hozta ide” a piraibás horgászkalandot Szedelőzködünk. A magányos, árva kis keszeget visszadobja a vízbe. Lépéseink a part felé kopognak, az emlékeket idéző köveken. — Hát pajtás — mondom —, én egyetlen ..paptetűért” sem cserélném el a legszebb hárommázsás piraibát. — Miért? — Megmondom. A „pap- tetű” balatoni hal, a piraiba pedig, és legyen bár hárommázsás, odaátra való, idegen világbeli. A nagyjelenet J6 harminc esztendeje már annak, hogy falunkban az az emlékezetes műkedvelő' előadás lezajlott, de csattanója ma is szállóigeként öröklődik apáról fiúra. A fiatalság, az akkori művelődéspolitikai elképzeléseknek megfelelően -valami népszínműbe oltott rémdrámával készült egy téli vasárnapot „igazi ünneppé avatni.” A színmű csúcspontja volt, amikor a délceg, ám szerelmében csalódott főhős metsző gúnnyal vágja arája arcába: — Te... szerettél engem?! — (itt sátáni kacaj következik), majd fegyverét maga felé fordítva, elhúzza a ravaszt. A próbákon szegény bonvivánt hasztalan igyekeztek szép szavakkal, olykor még sörrel, borral, pálinkával is merevségéből feloldani. Rudolf Valentináról az életben sem hallott, és Jávor Pálnak is csak egy-két filmjét volt alkalma megtekinteni. Az ideális drámai hőstől így jó pár lépésnyire állt. A rendező bízott abban, hogy az említett „ajzószerek” segélyével, a bemutató forró légkörében megszűnik majd a fiú bárdolatlan magatartása, s legalábbis a nagy jelenetben valamiképp érzékeltetni tudja az indulatok kavargását, s ha nem is éppen mesteri, de „mesterjelölti” alakítást nyújt. Elérkezett a premier. Az ara elbukása — tökéletes élethűséggel megtörtént. Sor került a számonkérően vádló dialógusra, amelynek végén a felszarvazott legény előrántotta az ócska mordályt. Egy pisszenés sem hallatszott. A fiú mszont örült, hogy a „normát" úgyahogy már teljesítette, és gondolatai a harmadik felvonást követő táncmulatság nyitó csárdásán jártak. Majd elhangzott a darab legfontosabb mondata. De úgy, mint amikor valaki egy pohár vizet kér. Ledarálva, egy szuszra, minden átélés nélkül: — Teszerettélengem, hahaha... (A sátáni kacajt fonetikusan ejtette, a szövegkönyvnek megfelelő hűséggel). S ezután bumm-bumm! S elvágódott a világot jelentő deszkákon. Az alakítás frenetikus sikert hozott. Az a néhány néző, aki ájultan hevert székében — élükön a rendezővel —, fel sem tűnt senkinek a tapsviharban ... Jóba Tibor Éjféli látogatók Az asszony átvitte a gyereket a nagymamához. Jómagam csak valamikor éjfél után vetődtem haza. Bevacsoráztam, talán túlzottan is jól, és rózsás hangulatban, dúdolva próbáltam beilleszteni a kulcsot a zárba. Az előszobában égett a villany. „Az átkozott szórakozottság” — gondoltam, miközben benyitottam, pedig ezúttal nem a szórakozottságon múlt a dolog. Két idegen férfi tanyázott a lakásban. Kiráncigálták az összes fiókot és üzleti modorban társalogtak, miközben a padlón nyitva fekvő bőröndökbe rakosgattak egyet, s mást. Ügy tűnt, mintha vakációra indulnának. Földbe gyökerezett lábbal álltam az ajtóban. Amikor végül is észrevették, az egyikük, az őszes baj szú ellenséges hangon rámszólt: — Mit akar? — Ez őrület! — feleltem én. — Hiszen ez az én lakásom. Nem gondolják, hogy itt tévedés történt? — Szó sincs róla. Maga jött haza túl korán... — Igaz, igaz, de hát Lili le akart feküdni és kidobtf a társaságot... Megkérdezhetném, mit művelnek? — Ejnye, de nehéz a felfogása, apuskám ... — Űristen!'— kiáltottam és valószínűleg elsápadtam. De hamarosan összeszedtem magam és szemrevételeztem, vajon mi mindent akarnak elvinni. Alázatos siránkozásba kezdtem. — De uraim! Tönkretesznek engem és a családomat is. — Ügy értsük, hogy maga havi fizetésből él? — kérdezte a fiatalabbik szemüveges, összehajtogatva feleségem télikabátját. — Természetesen. — De a biztosító busás kártérítést fizet majd, nem igaz? — erőlködött az őszes bajszú. Persze, lehet, hogy a bajusz ragasztott volt. — Nekem nincsen betörés elleni biztosításom. — Micsoda? Nincs biztosítása? Még ilyen nagyfokú gondatlanságot! Hát akkor most mi lesz? — Az ősze,; bajúszú mintha összegörnyedt volna egy pillanatra. — Önök tudják, uraim. — Mi a véleményed, Billy, most az egyszer még futni hagyjuk? A Billy nevezetű férfiú, a szemüveget viselő fiatalabbik biztató szemhunyorítással kihúzott egy nyomtatott űrlapot a zsebéből, átadta nekem és azt mondta: — Menjen és reggel azonnal biztosítsa be magát. Legközelebb már nem leszünk ilyen megértőek!... Gyere, Johnny, menjünk egy házzal arrébb. És elmentek. Azóta két hónap telt el, s én még most sem értem a dolgot. Jan Huszcza
