Békés Megyei Népújság, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-29 / 177. szám
1967. július 29. 4 Szombat Akik főiskolai szinten tanulják a keringett és csa-csa-csát Négy békéscsabai fiatal az Állami Balett Intézet új tagozatán — Négyezer óra és húszezer kilométer táncolva... — (Budapesti tudósítónktól) Az idén először nyílt meg az országban az Állami Balett Intézetben az a kétéves levelező tagozatú főiskola, amelyen népszerű társas- és néptánc-bajnokokat, tehetséges ifjú táncosokat tánctanárokká képeznek. A modern táncoknak főiskolai szinten történő oktatása nemcsak szakmai körökben, hanem a fiatalok között is örvendetes bejelentésnek számított. A hazánkban először megnyílt főiskolai kurzusra felvételi vizsgák után összesen 53 fiatalt vettek fel. Közöttük négy Békés megyeit is, akik a nyári heteket Budapesten, a balettintézetben töltik. A négy táncos, akik bejutottak az 53 közé, már többször hallattak magukról egy-egy táncverseny győzteseként. A négy békéscsabai: Felczán Béla és felesége. Nyíri Marika, valamint Deák Gyula és Csáki Emília hosszú utat tettek meg, amíg a főiskolára jutottak. Erre a kétéves tagozatra a táncversenyek legalább C kategóriás versenyzői és hivatásos néptáncosok kerülhettek. Talán furcsán hangzik azok számára, akik esténként bálakon táncolnak, de a versenytáncokról mégis keveset tudnak, hogy mennyi mindent kell megtanulnia egy hivatásos táncosnak. Ebben a hónapban például, amikor az intézetben folyik a képzés, naponta reggel 8 órától este fél 6 óráig, óránként tízperces szünetekkel, a legkülön, bözőbb táncokat gyakorolják szin- ! te megállás nélkül. Emellett olyan ! tantárgyaik is vannak, mint az il- | j lemtan, táncirás és ideológiai kép- I | zés. S mintha csak rá akarna cá- ' folni ara a kérdésre, hogy mindez fizikailag is komoly igényeket' támaszt, táncra perdülve mutatta ! Deák Gyula, hogy egy-egy művészien bemutatott mozdulat menynyi figyelmet, koncentrálást, könnyedséget, ritmusérzéket és gyakorlást igényel. Az aznapi fáradtságnak már nyoma sem volt rajta. Táncról volt szó és ő szavaival, mozdulataival ismét visz- szaröppent a gyakorlótermek, a táncparkettek világába. És hogy | hogyan vált ő és a többi táncos ilyenné? A négy békéscsabai, akik | a főiskolára kerültek, valameny- nyien a megyeszékhely ismert és ; népszerű tánctanárától, Nyíri j Lajostól tanulták az első művészi [ lépéseket. Lajos bácsi vezette őket a viharos sikerű versenyekre is, | ahonnan útjuk a táncmesteri hivatásig vezet. Hogy mi a sikereik titka? A négy év alatt szabad idejükben szinte mindennap táncoltak. Gyakoroltak, versenyeztek, bemutatókra jártak. Minimálisan heti 20 órát töltöttek tánccal. Ha a sok- sok „táncos órát” összeadjuk, a végeredmény — a négy év alatt csaknem 4200 órát forogtak a táncparketten. De ha tovább számolunk, még meglepőbb eredményt kapunk, amely jól szemlélteti a táncosok fizikai teljesítméVegyfisztító, asztalos, autószerelő és kőfaragó ipari tanulókat várnak a gyulai kisiparosok A KIOSZ helyi csoportjánál ezekben a hetekben történik az ipari tanulók szerződtetése. Eddig 32 tanuló írta alá a papírt, amely igazolja, milyen hivatást választottak. A legnagyobb számban az asztalos szakmára jelentkeztek, öten. Négy-négy szerződéskötés történt a villanyszerelő és a fodrásziparra, női szabónak hárman jelentkeztek, a többi megoszlik az iparágak között. Érdekessége az idei ipari tanuló szerződtetéseknek, hogy a cserépkályhás szakmára, a cipész, a kőfaragó, órás szakmára is történt jelentkezés. A szerződtetési idő augusztus 15 és amint a KlOSZ-irodán elmondották, várják az ipari tanulót j a kelmefestő-vegytisztító, az autószerelő, a kőfaragó és az asztalos szakmákban is. j nyeit is. Egy táncos óránként legkevesebb 3—4 kilométert tesz meg tánc közben. Vagyis a mi fiataljaink például a több mint négy év alatt mintegy 20 ezer kilométert táncoltak, azaz kontinenseket táncolhattak volna végig. És még mennyi áll előttük? Most 22 féle táncot tanulnak és azok számos variációját — és... egy egész élet, a tánctanári hivatás áll előttük. Ha megkapják diplomájukat, a vidék kulturális életének szakembereivé, hivatásos táncpedagógu- gusokká válnak.-WeJVI OR ZSÁK — Baj van a hőmérsékletével, ez bizony 39,5 — mondja az orvos a jeles sportolónak. — És mennyi a világrekord? — aggódik a páciens. * A filmarchívumban egy egér filmtekercset rágcsál. A másik egér megkérdi: — Jó a film? — Könyv alakban sokkal jobb volt... * Egy spanyol grand kopogtat az ajtón. — Ki az? — szólnak ki. — Jaun Rodriguez Caenba di Pepo y Gonzales! — Hát csak jöjjenek be, de az utolsó csukja be az ajtót! * A vadász elindul három kutyával. Egy óra múlva visz- szajön. — Mi az? .— kérdezik a társai. — Üj töltényekért jött? — Nem, új kutyákért! ♦ Kikapós asszonyka mondja az udvarlójának: — Ma sok időnk van, mert a férjem horgászni ment, és te mit mondtál a feleségednek? — Hogy horgászni megyek. Kollégisták találkozója elé... Legutóbb egyik kollégiumi diákleány kedves sorait olvashattuk a mai kollégisták és néhány NÉKOSZ-os kollégista baráti találkozójáról, amelyen megszületett — pontosabban szólva: konkretizálódott — az a gondolat, hogy még az idén meg kellene rendezni a békéscsabai Kulich Gyula Középiskolai Leánykollégium tanulóinak és az 1947—1948—1949-es évek fiú- és leánykollégistáinak találkozóját. A gondolat e sorok írójának is szívmelengető, hiszen sok társával együtt ő is innen, a Gyulai úti öreg épületből indult el, vállán a kollégiumtól kapott vérttel és fegyverzettel, hogy „megforgassa az egész világot...” Itt vannak a névsorok... Az 1947—48-as ősalapítók: Molnár, Schmidt, Csöntör, Wolf, aztán: Barta, Berbekár, Berta, Dávid, Domokos, Faluházi, Fejér... Sulyák, H. Szabó, Túri... a Vargák, a kis Vida. A későbbiek: Roxin, Dancsó. Mázán, Barabás, Kiss és a többiek. Azután a lánykollégisták névsorából íme néhány: Banner Anna, Birkás Mária, Jakusovszki Erzsi és Jutka, Szántó Gabi, a Lócskai, Sárga Erzsi, Némethi Éva... Itt sorakoznak egymás után a nevek: fiúk, lányok, akik hovatovább húsz évvel ezelőtt voltak tizen-évesek. Böngészem az ábc-be szedett neveket és egymás után villannak fel az arcok; azok is, amelyekkel a húsz esztendő alatt egyszer-többször vagy akár nap mint nap találkoztam. És azok is, amelyek az emléktávolság olyan messzeségébe kerültek, hogy csupán nevük olvasása után formálódik ki valami halvány kép, egy gyerekarc vagv egy jellegzetes mozdulat, fintor, szemhunyorítás emlékképe. Jól szétszóródtunk a világban... , Szétszóródtunk: kik a. szűkebb pátriában, a megyében, kik az ország más tájain találták meg munkájukat, kik túljutottak a határon és idegenben szolgálják a hazát. Ahogy én tudom: árulónk egy sincs, senkit sem ragadott el a bűn, vagy nehéz időkben a nyugati görögtűz... Nos: így vagyunk horizontálisan. És vertikálisan? Kétkezi munkás, és középiskolai tanár, gazdasági vezető és jogász, tisztviselő és egyetemi oktató, tanító és diplomata — ezek lettek sorainkból — belőlünk. Gondolom: egyikünk útja sem volt könnyű, bárhová vezette is a sors, irányította akarata és tudata. Fegyverünk, vértünk volt mindannyiunknak és tudásvágyunk tarisznyájának megtöltésekor senki sem fogta le kezünket, inkább bátorítottak: meríts még! — vagy éppen megparancsolták: még meríts! — mert hosszú az út. Azután elindultunk. Ki merre. Nem forgattuk meg a világot, de munkálkodtunk világunk szebbre fordulásán. Hányszor emlékeztünk a szigorú eszű, arany szívű iskolaigazgató: a diákok öreg „Szaky” bácsijának a kollégium udvarán megtartott egyik ünnepi beszédére, amelyben Petőfit idézte: „Ha majd a bőség kosarából — Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál — Mind egyaránt foglal helyet, — Ha majd a szellem napvilága — Ragyog minden ház ablakán: — Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, — Mert itt van már a Kánaán!” Emlékeztünk és sokszor felidéztük a képet és tudtuk, ma is tudjuk mindannyian, hogy ez a Kánaán még nem jött el — és meg nem állhatunk addig, amíg ránk, fiainkra, unokáinkra, azok gyermekeire nem köszönt: íme, eljöttem, íme az élet csúcsán álltok, megdolgoztatok érte. És most, szeptember 30-án, találkozunk: öreg kollégisták egymással — és együttesen, valamennyien a maiakkal, a fiatalokkal, a jövő reményeivel. Sokat beszélgetünk majd: múltról, jelenről, jövőről. Végigjárjuk a várost, a volt, régi kollégiumi épületeket, meglátjuk az új, a mai kollégiumot. És amikor már este lesz és a mi ifjú kollégista barátainktól elbúcsúzunk, hogy lefekhessenek, pihenten kezdhessék a következő tanítási hetet — mi, idősebbek még elmegyünk valahová, egy pohár borra, aztán feláll majd a régi kórus, a négyszólamú vegyeskar (amely megyehíres volt egykoron), Molnár Jóska megadja a hangot és felcsendül a dal: „Ne csodáld, galambom...” Vezényel: Dér Ferenc Repülőgép a tanya fölött Egy-egy tanya az Alföld sík vidékén külön- külön világot rejt magába. Sorsokat, melyek összefonódnak a hulló vakolatú, düledezö épületekkel. Eletutakat, melyeket az elzárkózás, mint az esős időben tengelyt akasztó sár, nem, vagy csak nehezen köt össze a külvilággal.... Mégis, a külső világ zaja, az élet pezsgése egyre inkább betör ebbe a környezetbe is, feloldja az elzárkózást, s a tanyasi ember számára csábító utat egyenget a nagyobb közösségek felé... * * * Simon Ferenc nem igazi tanyasi ember. Élete delén ugyan már jóval túl van, ám ennek nagyobb részét mégsem elzárkózottan töltötte, hanejn az ország legnagyobb városában, Budapesten. A felszabadulás előtt ugyanis rendőralhadnagy volt, s csak a sorsforduló után nyugdíjazták. Otthagyta a fővárost és megtakarított pénzén 26 kisholdat, meg ezt a tanyát vásárolta Dévaványa határában. A vagyonból már csak a háztájija, meg á tanyája van, ezt meghagyták neki. A többit kártalanítással — a Körösi Állami Gazdaság tábláihoz csatolták. Simon Ferenc eddig makacsul kitartott a tanyája mellett. Elfordult az emberektől, akik megzavarták elzárkózottságában, nem akarta tudomásul venni a körülötte fejlődő életet. * * * • Ám nélküle nem lehet élni tanyán sem. Ahogy ülünk az árokparton s figyelem Simon Ferenc ősz-borostás arcát, és mögötte — mini stiluses háttért — a lassú időtől alaposan megtépázott épületet, előtte szekérrel, kisebb munkaszerI számokkal, trágyadombbal, mindenfelé csipegető aprójószágokkal, egyszerre fültépő motorzaj remeg- teti meg a levegőt. Fölöttünk, egészen mélyen szállva elsuhan egy repülőgép. Hatalmas félívben megfordul, még lejjebb ereszkedik, s törzséből fehér papírcsíkot hullajt a Körös Állami Gazdaság földjeire. Simon kényszeredetten felnéz, és megszólal: — A tanya sem olyan csöndes már, mint régen. Pedig... jól megvoltam itt a magányomban húsz esztendeig. Kétszer nősültem, mindkét feleségem elhagyott. Egyszóval, sehogyse alakult úgy az életem, ahogyan azt ifjan elképzeltem.... * * * Furcsa kép jelenik meg előttem e szavakra. Az ifjú Simon díszegyenruhában áll a magyar királyi belügyminiszter előtt, aki szolgálataiért magas kitüntetést nyújt neki át. Egyben közli, hogy soron kívül előléptették. A ceremónia befejezése után Simon odalép várakozó feleségéhez, átöleli, aztán felkap csillogó szőrű fekete lovára s százada élén vágtába kezd a laktanya felé... Az úton elnyűtt ruhás emberek félszeg gyűlölettel vetik rá a tekintetüket... * * * A vízió eltűnik. Az idő elmossa, elhomályosítja Simon lelkében is a régi képeket. Hol van már a múlt?! Ahogy múltak az évek, egyre foszladozott a régi passzív ellenállás, mellyel Simon is küzdött, lassan feloldódott a mában, mellyel a régi rend eme oszlopos híve és védelmezője is azonosult az évek során, amíg gazdálkodóvá változott. — Ne higgye, hogy unatkozom a tanyán — — mondja mosolyogva —, lekötik időmet, s gondoskodnak elfoglaltságomról a jószágok. Nézze csak a másik partot...! Az a gyönyörű öt tehén az én csordám. Hízóm, süldőm, lovam van, és jó hasion belőlük. Egy üszőt tavaly novemberben adtam el az államnak, tizenkétezer forintot kaptam érte. Most novemberben is eladok egyet. Megvan mindenem, s ha akkor nem változik a világ, se lenne több a tarsolyomban, mint most. ötvenezer forintom van már a takarékban. * * * Ám a múlt még ma is visszatér gondolataiba, néha fájó emlékként, néha tanulságokkal leszűrve. — Első feleségemet, még Budapesten, egy minisztériumi tisztviselő csábította el, aki aztán főtanácsos lett és ki tudja, meddig vitte volna a ranglétrán, ha nem jön közbe a változás. Az illető a felszabadulás után bérelszámolóvá vedlett egy vállalatnál, s valami sötét ügybe keveredett. Egy kifizetésnél — amikor nem stimmelt a pénz — mondják: összeesett és meghalt... Simon szinte felenged, amikor erről beszél, mint aki már némi elégtétellel ötvenszer elmondta magában: úgy kellett neki, miért nem próbált ő is becsületesen beleilleszkedni az új életbe. * * * Ismét fordul a repülőgép. Az úton nagy port terve, pótkocsis vontató dohog az ÁG-központ irányába. Simon nehézkesen felemelkedik a part széléről s a tanya felé int. — Nem akarok már itt élni. Sok rossz emlék köt ehhez a környezethez, ideje elhagynom ezeket az árnyakat. Megyek Gyomára, a húgomhoz. Ha véletlenül ősszel is erre vetődik, már nem talál meg ezen a tanyán. * * * A szomszéd Jónás gyerek, aki szívességből vigyáz a tehenekre, amíg mi beszélgetünk, csúzlijával célba vesz egy kányát, mely a ház felé száll. Köve csak az oldalfalat találja el, az ütés nyomán egy darab vakolat hull alá. Omladozik a tanya, mint ahogyan lassan foszladoznak a múlt emlékei is... Varga Dezső
