Békés Megyei Népújság, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-23 / 172. szám
Nyikoláj Rilenkov verseiből: Súgás nélkül... Én idejében szántottam, vetettem, fát döntöttem és hidat építettem, a kerítés mellett, s a falun végig daloltam én is, olykor rekedésig. Pergőtűzben, sisakban meneteltem, hogy mi a közel, s távol — elfeledtem, de súgás nélkül tudom az egészet, amit tanított mesterem, az élet. Értem9 tudom ••• Most már értem, most már tudom, hogy messzetűnt gyermekkorom folyója nem voJt nagy, se mély, de partján ottmaradt a nyom. Évek múltak. Nem is kevés utamon a keresztezés, s gyermekkorom folyója ma tengeren át is ide néz. Hallom a tenger moraját, hidat verek folyőmon át, és jó, hogy közben a szemem felhőkre, csillagokra lát Fordította: Antalfy István Kedves vendég úr A presszóban szokatlanul kedvesen fogadnak. Ballagok a pénztárhoz, kérek egy kávét. — Parancsoljon velem... — ajánlkozik mosolyogva a félősz matróna. • — Maradok a kávénál — mondom szerényen. Fürge ujjak tépik a blokkot, s markolják a pénzt. A platinaszőke kávéfőzőlány csábos-aranyos mosollyal vár a pult mögött, előrehajolva nyúl a blokk után. — Egy szédült pillanat, máris kész a kávé — csi- vitel kacéran. Az elfoglalt férfiak ilyen ritkaszép teremtések miatt szoktak sorban állni bdrkatürelem- mel, megbaboiiázottan... — Tupírozzam vagy gőz nélkül kéri a kedves vendég úr? — kérdezi az angyal. Intek, ne gőzölje, így is izzadok a gyönyörűségtől. — Akkor méltóztassék... — teszi elém a kis porceláncsészét pici nikkeltálcán széles hódolattal. Ha gombostűm lenne, mellbe szúrnám magam, hogy lekontrolláljam, álmodom vagy ébren vagyok. Ha kornyikálni tudnék, el- fuvoláznám: „Hahó, emberek, szeretetre vágyók, csúful csalódottak, jertek feledni a Tökmag presszóba; kis darab szívet kaptok mindannyian, három forintért!” Szürcsölgetem a kávét, ízlelgetem és elkábít a koffeinmámor. Amikor az utolsó cseppeket nyelem, érzem, hűl a levegő... Huzat van?... Az ajtó csukva, rajta eleven se be, se ki, meresztem a szemem, érdekes, a kirakat sincs betörve. Bámulom a falat: a ventillátor áll... mWUUWWVWUVUWWWMWUWVWMMWW *****V\*V*^Wt*V**V»V Ránézek ismét a kávé- fözőlányra: — a fehér bóbita mozdulatlan jégcsap, a gyönyörű kék szem fagyos táj. Percekkel ezelőtt napfényben fürödtem, most a vén Antarktisz dermesztő hidege hasít a csontomig. A felszolgálónő furako- dik hozzám és taszít rajtam: — Álljon már odébb, ha megitta a kávét, ez az én helyem... „Hát mit követtem el?” Egy világ omlott össze bennem. Behúzott nyakkal trappolok a kijárat felé. Még a küszöb előtt utolér és hátba ver a megjegyzés: — Te Maca! Ezt a topis ürgét nézted ellenőrnek? Zoltai András MWWVVmWMUVUtMWMM HHHWHHUHHWHWWHMHHHHMMMMMtVMUWHVIHWMMW Azért fordult a mesterdetektívhez, mert a helyi rendőrnyomozókat tehetetlennek tartotta. Xouns hamar elaludt. Sfax szemére nem jött álom. Csodálatos reggelen érkeztek meg Ribbons ódon városába, ebbe az óriási szabadtéri múzeumba. Touns villájába hajtattak. Sfax megállapította: ízlés, gazdagság, mesebeli kényelem jellemzi az egyemeletes remek építményt kívül-belül. A házigazda nyomban öccse szobájába vezette hírneves vendégét, az emeletre. Két urat találtak ott, a helybeli rendőrség két nyomozóját, akik a bűntény bejelentése óta egyfolytában foglalkoztak az esettel. Mindketten ismerték Sfaxot. Szakmai irigykedés nélkül méltatták sikereit és szívélyesen üdvözölve őt bevallották: — Kifog rajtunk az ügy. Tehetetlenek vagyunk. És gondterhelten hozzátették: — ön sem lesz szerencsésebb, mester. Előre sajnáljuk... Sfax rágyújtott a pipájára, s megkérte az egyik nyomozót, tájékoztassa a tényállásról. — Tegnap reggel ölték meg Ob Tounst — hangzott az összefoglaló. — Kilenc órakor. Erre vall az asztali porcelánóra, amelyet az áldozat estében levert, s ezzel megállított. Ob Touns testéből Made in India tőr állt ki. Ezt A1 Touns úr állapította meg, amikor a gyilkos eszközt öccse melléből kirántotta. Touns úr egyébként a gyilkosságot megelőző másfél órában a földszinten tartózkodott, egy új találmányán törte a fejét. Senki sem távozhatott az emeletről az ő tudta nélkül. Megjegyzem: a villa összes ablakát erős vasrács védi. Hová tűnt hát a gyilkos? öngyilkosságról nem lehetett szó, mert a hulla eltűnt, mialatt Touns úr nekünk telefonált. 0, persze, bátor ember lévén, átkutatta az egész házat. Se tetem, se tettes. És nincs meg a tőr sem. A nyomozó tehetetlenül széttárta a két karját: — Vaskos a rejtély és megoldhatatlan... Sfax bólintott. — Néhány perc és megnevezem a gyilkost — pöfékelt, s megnyomta a szót: — Akkor aztán letartóztathatják. A1 Touns boldogan mosolygott a két nyomozo megrökönyödésén, a mester pedig kinézett a rácsos ablakon s így szólt: — Kék szeme van a gyilkosnak. Kaposz feje. Bika ereje. Felső, második zápfoga hiányzik. Szeretőjé egy fekete hajú, Indiából származó hölgy, jelenleg útban van Amerika felé. De nem ő a tettes. S fax letérdelt a padlóra s a nagyítóját ráirányította: — A gyilkos szívesen olvassa Utrage regényeit. Ebben azonos az ízlése az enyémmel. Kalapját, lábbelijét, fehérneműjét külföldről hozatja. Jól érti az anatómiát, örömérzettel töltik el a hullák. Egyetlen szúrással oltotta ki áldozata életét A1 Touns elragadtatva szorította meg Sfax kezét. De a helyi nyomozók nem akartak hinni a fülüknek. Végre az egyik nagy üggyel-bajjal megtalálta a hangját. — Fölséges elme — mondotta. — De hol a hulla? — Igen, hol a hulla? — követelődzött a másik. Sfax megértőén bólintott s odalépett a falburkolathoz. Nagyítója segítíségével hosszan keresgélt rajta valamit, s ekkor megnyomta az egyik cirádát. Erre feltárult egy olyasféle nagyságú és rendeltetésű üreg, mint aminőkbe hajdan a római katakombákban temetkeztek. És lám, valamennyien megpillantottak a nyílásban egy miniatűr koporsót, benne — Ob Touns miniatűr tetemével. — íme, a hulla — magyarázta Sfax. — Koporsója olyan anyagból készült, amely elektromosság hatására gyorsan összezsugorodik a belétett hullával együtt. Sátáni találmány. Csak egy temetkezési vállalkozó agyában születhetett meg az éfféle gondolat... E bben a pillanatban A1 Touns előrántotta Made in India tőrét. Azt, amellyel szerelemféltésből megölte az öccsét. És mielőtt lefoghatták volna, a szívébe döfött. Valóban jól értette az anatómiát. Koporsója működésének titkát elvitte magával. — Mester, lelkendezett az egyik nyomozó — az ön zsenialitása már csaknem boszorkányság! Könyörgünk, árulja el a titkát! Sfax ' újra megtömte a pipáját, rágyújtott és így szólt: — Titok? Szó sincs róla. Mindössze az történt, hogy a hálókocsiban ébren töltöttem az éjszakát, A1 Touns pedig álmában kifecsegte a titkait... Földes Mihály K atica néni nemrég jött haza egy jugoszláviai turistautazásról. Ha nem róla lenne szó, napirendre térnék az utazás fölött. Ám ahhoz, hogy ezt az utazást kellőképpen méltányolni tudjuk, ismerni kell őt, aki ez idő szerint hetvennégy esztendős. Gyermekkorom kalandosnak tűnő utazásai mind hozzá fűződtek. Nem sok alkalmam volt utazgatni, egy-két megállónyi — Katica néni, menjünlf a nyolcórásival. — Nem lehet! — mondta drámai tömörséggel. — Miért nem? — Mert elkésünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. — De hiszen már itt vagyunk! — Akkor sem lehet! Jegyváltás, beszállás, elhelyezkedés... — sorolta izgatottan. És csakugyan, a nyolcPalotai Boris: KATICA NÉNI szerény kirándulás is már utazásnak számított. Ha most eszembe jut, Katica néni ijedt arca bukkan fel előttem, cérnakesztyűje, melyet nyugtalanul huzigált le-fel, szottyadt bőrtáskája, amint aggodalmasan vándorolt egyik kézből a másikba. Bármilyen furcsán hangzik, már akkor is öreg volt, pedig még negyvenéves sem lehetett. De ahogy gyámoltalanul álldogált a koromszagú peronon, vagy egy aprócska állomás sörösüvegekkel kirakott virágágya mellett, várakozástól elgyötört arccal, pillanatonként a jegyét keresve, izgatottan pislogva az órájára, olyan öregnek látszott, mint egy megfakult fénykép, amit a fiókban felejtenek. Holott Katica néni tevékeny volt. A családban az őrangyal szerepét töltötte be, akit minden alkalomkor elő lehetett j-áneigálni: lakásfestés, paradicsombefőzés, kelengyevarrás, gyászeset, születésnapi uzsonna, beteeség, házassági évforduló és összeveszés elképzelhetetlen volt nélküle. No és az utazás! Ha elutaztunk valahová, olyan buzgalommal kísért ki. annyi hévvel intézkedett, mintha világ körüli útra indulnánk. Szűnni nem akaró gondoskodása, szorongó készülődése úgy agyonfárasztott mindnyájunkat, hogy mire elhelyezkedtünk a fülkében, az volt az érzésünk, legjobb lenne szépen le- szállni. semmi nem történhet már velünk, ami megérné ezt az izgalmat! Emlékszem egy falun töltött nyárra, amit Katica néni felügyelete alatt töltöttünk el. Hetenként be kellett jönni a városba különféle elintézni valók miatt. Ezek a beruccanások úgy élnek bennem, hogy néha éjszaka felriadok, s Katica nénit látom szatyrával, dobozaival, spárgával átkötözött vulkánkofferjével, amint ijedten húz, vonszol magával, újra átszámolva gyerekeket és pakkokat, egyre noszogatva, sürgetve, hogy végül is egy ilyen utazás méltán versenyezhetett holmi expedíciós vállalkozás vakmerőségével, elszántságával, áldozatkészségével, nem is szólva a veszélyről... Két vonat indult a reggeli órákban. Egyik nyolc óra ötkor, a másik fél kilenckor. Mi következetesen a fél kilencessel utaztunk. Hat órakor keltünk s egy gyorsított filmfelvétel szédítő tempójával öltözködve, hét óra után kint voltunk az állomáson, s a jegypénztár előtt ácsorogtunk, . amely még csukva volt. órás vonat elpöfögött az orrunk előtt, s mi megadón várakoztunk a fél kilencesre... Ez jutott eszembe, amikor Katica néni, akit egy vicinális is lázba hozott, tengerparti útjáról számolt be. — Néhány nappal előbb ment ki az állomásra? — ugratom. De ő komoly és méltóság- teljes marad. — Nézd, édes fiam, te azt nem érted... Azelőtt apró szolgálatoktól függött a sorsom... Például... hogy sikerül-e rávennem öcsit, viselje a fogszabályozót...! Vagy éppen akkorát sóhajtottam-e, amilyenre Antal bácsi gondolt, ha panaszkodott a feleségére... Azért volt szükség rám, hogy a család ne érezzen lelkiismeretfurdalást miattam. „Jaj, gondoskodni kéne szegény Katicáról!” Esetenként igénybe vettek, amiért viseltes ruhákat kaptam, használt cipőket... Ott-tartottak ebéden, vacsorán s hazavihettem a tegnapról maradt rizs- kóchot. A befőttet is nekem adták, amely már romlani kezdett, de ha ügyesen leszeded, Katicám, a tetejét, átfőzöd, kidunsztolod, nyugodtan meg lehet enni. Nem szemrehányásképpen mondom, jelentette ki szomorkás mosollyal. Akkor ezt természetesnek találtam, annyira, hogy folyton attól féltem, hátha rosszul csinálok valamit, s nem vesznek többé igénybe. Mert a lelkiismeretfurda- lásnak is van határa... Mihelyt az ember hibázik, senki sem érez többé lelkiismeretfurdalást miatta. Legyintenek, s azt mondják, azon a szerencsétlen, két balkezes Katicán úgysem lehet segíteni! Karon fogtam. — Most magammal viszem, Katica néni... Sietve félbeszakított: — Jaj, dehogyis érek rá! Tudod, hogy van az... A rendszeres munka megköveteli, hogy beosszam az időmet. Nincs felesleges idő! Nem lehet órákat eltölteni várakozással. — De Katica néni, most nem kell várakoznia. — Tudom, lelkem, tudom. Mióta bedolgozó vagyok a háziipari szövetkezetben, másképpen nézek a világba s a világ is másképpen néz rám... Kicsit kihúzta magát. — Most éppen gyékénykosarat fonogatok. Pipacsokat varrók ki rájuk. Képzeld csak, Afrikába is rendeltek belőle. Az lenne az igazi, ha legközelebb oda utaznék! .Miért ne...? — mondja, és megtapogatja fájós térdét. — S ha mégse sikerül, Hajdúszoboszlóra megyeit...
