Békés Megyei Népújság, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-02 / 154. szám
Varga Zoltán: Az ég kék sivatagján jöttem. Küszöbötökre tettek a szelek, valaki azt mondta egyszer, hogy énekelhetek. Elhittem. S fanatikus hittel azóta is csak várok, várok, hogy egyszer majd leültök mellém, s elénekelhetem a világot. Vihar Béla: Dicséret A te dicséretedre születik a vers. Csontod liliomhegedűjéből a vér édes éneke száll hozzám,, csobogó muzsikával, a szervezet hajszálhúrjain. Hallom sejtjeid dalát, az erek dobbanó énekét, a ráfelelő ritmust, a mosoly és mozdulat szent törvényeit Tőled jöttem, asszonyt test és hozzád térek vissza; szerelmed ősmeleg tűzhelyéhez, hazámhoz. — Emelj fel tenyered fészkébe. Áldj meg önmagaddal engem.... Az őzszelídség szőke kenyeréből ajándékozz meg. Zsadányi Lajos: Madár repül Madár repül nesztelen, Harmat sír a füveken. Csiga cipel csillagot, A felhők szappanhabok. Üde ösvény, gyalogút Hozd még vissza a fiút, Bújj zsebébe napsugár, Adj gyümölcsöt neki nyár, S ha elfáradt, legalább Töröld meg a homlokát. VIZSGA MUNKÁK Uj sorozat: a Bibliotheca Bekesiensis FERENCESEK TERE (Részlet a „Játék a tűzzel” c. regényből) A békéscsabai gimnázium az utóbbi esztendőkben kedves kis kiadványokkal örvendeztette meg az iskola munkája iránt érdeklődőket, ahogy ők fogalmaztak: „az iskola barátait”. 1904-ben Gyóni Géza válogatott versei bibliofil kiadása okozott örömet a költő és nevelő iskolája tisztelőiuumuvumumvmv zett nyolcadikos bátran emeli a söröspoharat a magasba... Egy nagy, erős lányka (pedig csak 14 múlt), bukósisakot tesz a fejére, miniszoknyája derékig csúszik, miközben elrobog az eddig titokban tartott gavallérral... Tehetjük! — ez csillog a szemükben —, jó, hogy nem róhat meg már italért, fusizásért a tanító néni... Nekik most még csak ez az élet, sok jog és kevés kötelesség. Adassék meg nekik, hogy más, szebb, nemesebb örömre is felnyíljon a szemük. Hét óra előtt már elnéptelenedik az iskola. Búzatáblában hagyott ösvényeken színes foltok imbo- lyognak erre is, arra is. A zöld szín lassan már ezüstté, arannyá válik, a magasabb ember is csak derékig látszik belőle. Megérik lassan a búza, learatják. Megért a tanítók munkájának gyümtjlcse, ők már ma arattak. A tanévzárón. Huszár Istvánná nek. 1966 nyarán Dutka Ákos válogatott verseit kaphattuk kézbe, míg az idén — koncepciózusabb és perspektivikus program eredményekéit egy induló szép sorozat első tagját üdvözölhetjük. A napokban hagyta el a nyomdát a kis kötet, mely a „Bibliotheca Bekesiensis” sorozat címet viseli, és — alkalmazkodva a nagy történelmi évfordulóhoz, Gyula várával kapcsolatos históriákat tartalmaz. (Ismeretlen szerző: „Cantio de mili- tibus pulchra”; Istvánffy Miklós: „Gyula 1566-i ostroma”; Vörös Mihály: „A bainokók Vég-Gyula várában”.) A szóban forgó csinos és tartalmas könyvecskéket a Rózsa Ferenc gimnázium tanulói készítették vizsgamunkaként. Az iskolában ugyanis a megye nyomdaiparának fejlődéséhez igazodva kézi- sízedő és gépmesteri tagozatú szakközépiskolai osztályokat szerveztek, melyek az utánpótlást adják majd a tervezett nagy fejlesztéshez. A szakoktatók lelkiismeretes munkáján és a tanulók szorgalmán kívül dr. Papp János gimnáziumi tanár lankadatlan szerkesztői ambícióját dicsérik az eddigi, kézbe fogható eredmények, melyekhez — a folytatást izgalommal — várva gratulálunk. Beck Zoltán A város legnagyobb tere a Ferenceseké, mely hajdan központi helyet foglalhatott el évszázados házaival, terjedelmes portáival és lakóinak még ma is kirívó előkelőségével. Fel-bontott, felásott területe az utóbbi hetekben a közművesítés lázas munkálatainak színhelyét képezi. Magas állványokon dolgozó emberek roppant átmérőjű víztorony építésén szorgos- kodnak, teherautók érkeznek rendre, építőanyaggal súlyosan megrakodva, erőgépek forgolódnak, s fészkelődnek a kotrók, dömperek zakatolnak és tágra nyíló szájukkal harapják az agyagos földet. A tér másik felén a parkosítás előrelátó munkálatait végzik. Csupaszem, csupaszé j apróságok ragyogó arccal szemlélgetik, amint a szerszámot fogó kéz percről percre formálja játszóterüket. A Házak eleddig csendes udvarait megtölti a tér munkájának sokfajta zaja, kíváncsi arcok kandikálnak ki az ablakokon s elfogultan, elégedetten nézegetik az építkezést. , Ez hát a Ferencesek tere, ahol a bogárszemű felszol- • gáló leány útbaigazítása nyomán kikötöttem. Utamat a város központja felé eső sarokban kezdtem, s lassan haladtam, figyelmesen nézegetve a házszámokat. A tavaszi szél barátságosan simogatta az arcomat, gyakran felhők mögé rekedt az erőlködő nap, s az ablakkeretekbe szorult arcok megcsodálták gondosan ápolt körszakállamat. Középkorú ember jött velem szembe, két vizeskannát cipelt a sarki kútról. Megkérdeztem tőle, hogy hol találhatom a keresett házat? — A Bottyán Gálboréké lesz az, biztosan — tettele a kannákat. — Nem tudom • név szerint, hogy kié — mondtam egykedvűen. — Engem csak a házszám érdekel. — Az lesz az pedig. Ott ni! — mutatott határozottan a tér másik oldalára. — Az a kopott szürke ház. Miután megköszöntem az útbaigazítást, gyorsított léptekkel továbbhaladtam, s éreztem, hogy kalauzom sokáig bámul utánam. A kiskapu mögött, amelyen benyitottam, elhanyagolt kert húzódott hosszú csíkban, egészen a párhuzamosan futó utca szemben levő portájáig. Az udvaron a rendeltetésüket el nem áruló apró épületek elhagyatottsága olyan érzést keltett bennem, mintha ebben a házban teremtett lélek sem élne. Néhány lépcsőfokon kellett felmenni az ajtóig, amely mellett a szél által lebegtetve rozsdás esőcsatorna lógott alá. Attól kellett tartanom, hogy bármelyik pillanatban le-, szakad Kopogtam. Semmi válasz. Még egyszer, erőteljesebben. megvertem az ajtót, s aztán benyitottam. Tágas konyhahelyiségben találtam magam, melynek alapja piros téglából volt kirakva. Szutykos, kiégett oldalú szekrénytűzhelyet pillantottam meg, tetején ételszagtól bűzlő mosatlan edényekkel. Szemben a falon régimódi fogas, mely lábtisztító rácsra emlékeztetett néhány ráaggatott ócska ruhadarabbal. Jó hangosan köszöntem a küszöbön állva, s válasz helyett halk mocorgást észleltem egy bentebbi helviségből. Továbbmentem, s ajtót nyitottam. A tágas helyiség, amelybe beléptem, használaton kívül álló szoba látszatát keltette, barna színű padozatán heverő néhány lim-lommal, amelyek csak úgy voltak gondatlanul odahajigálva. A parányi oldalablakon beszűrődő fény egy szürke ajtóra irányította a figyelmemet, ahonnan kínos, totyogó lépéseket hallottam. Újabb kopogtatás után nyöszörgő igenre nyitottam ajtót. Töpörödött, idős emberke állt előttem, szemüvege mögül riadtan nézett végig rajtam, tekintete kétségbeesetten pásztázott fekete szakállamon. — Kit keres? — motyogta fejét oldalra billentve. — Csak úgy benéztem — mondtam barátságosan, miközben felém nyújtott aszalodott, semmi kis kezét szorongattam a tenyeremben. — Ügy kíváncsiságból benéztem. — Benézett? — remegett a hangja, s az ablak felé tipegve motyorogta: — Várjon csak egy kicsit... Kinyitom. Félrehajtotta a spalettát, mely a keskeny résen be- préselődő fénysávtól eltekintve eddig sötétségben tartotta a szobát. A hirtelen támadt fény megvilágította a szobát, melynek valamirevaló berendezését egy kopott kerek asztal, mellette fonott karosszék és két rozoga ágy jelentette. A sarokban dobkályhában élénken servegett a tűz. Az egyik ágy vetetlenül állt. s a barnakockás huzattal borított dunyhája alól riadtan forgó szempárral meredt rám egy ragyás arcú, őszbe csavarodott hajú öregasszony. Ahogy megláttam, illedelmes meghajlással üdvözöltem, de ő csak nézett változatlan, fejét még szorosabban tapasztva a szennyes párnához, s valami halk nyögdécselést hallatott. — Beteg. Süketnéma már tíz éve — tipegett el az ablaktól a kis emberke. — Hogy bírhatják így sötétben? — kérdeztem. — A sötétség az egyedüli barátunk — válaszolt a házigazda rekedt hangon, s bátortalanul érintette meg kabátom ujját. — Rettenetes! — mondtam félhangon, amit az »emberke alig érthetett meg, mert hozzámdörgölődzve azt kérdezte: — Ki maga? — Hát... — Üljön le — mutatott a fonott székre, s már húzott is a kabátomnál fogva. — Egy lány felől érdeklődnék, aki állítólag ebben a házban lakik — kezdtem előadni látogatásom célját. — A rendőrségtől? — remegett meg a hangja, s leemelte a szemüvegét. — Egyáltalán nem. Dehogy a rendőrségtől — nyugtattam mosolyogva. — Jó ismerőse vagyok. — Flórának? — ragyo- .gott fel a házigazda szürke szeme. — Igen — bólintottam, majd kisvártatva hozzátettem. — Nem is annyira neki, mint a szüleinek. — Itt van a szobája — mutatott az ágy melletti ajtóra, amely egy további helyiségbe nyílott. — Nagyon beteg lett az édesapja. Sajnálom szegényt. A szíve... — Igen. A 'szív, az kényes szerkezet... — Tegnapelőtt, vagy melyik napon is? Otthon járt, meglátogatta. Nagyon rossz . hangulatban jött vissza. Az asszony feszült kétségbeesése nemhogy engedett volna, hanem egyre fokozódott. Ijedten forgatta a szemeit, arca eltorzult a félelemtől, nyöszörgése erősödött, s érthetetlen, ijesztő hangok bugyborékoltak fel a szájából. — Várjon már... Megnyugtatom — állt fel a sámlira az ősz ember, és oda totyogott az ágyhoz, magyarázott, mutogatott, gyengéden érintette és megigazította felesége feje- alját. Az asszony tekintete megszelídült, arcán halk árnyalattal futott át a megkönnyebbülés, szájából felszabadult sóhaj röppent ki, s nyöszörgését is abbahagyta. — Ez megy a mi házunknál, ha ismeretlen téved be ide. Már a betegsége előtt folyton halálfélelem gyötörte. Két évig volt az elmeosztályon, de kiadták. Nem szívesen bántak vele ott — magyarázta a kezét tördelve. — Hát bizony, nagy keserűség az ilyesmi — mondtam együttérzéssel. — Nem kívánom senkinek, még az ellenségemnek se — bólintott. — Flóra itthon van most? — tereltem át a beszélgetést. — Nincs az. Munkába ment. — Hol dolgozik? — hajoltam előre a székben feltűnő érdeklődéssel. — Én. bizony nem tudom, meg nem mondhatom. Nemigen törődök én ilyesmivel. Nem az én kenyerem. Itt lakik, fizeti a lakbért, nekem ennyi elég — magyarázta a házigazda meggyőzően, s minden előző nyugtatásom ellenére gyanakvón nézett rám szürke szemeivel. — Mikor jár haza a munkából? — faggattam tovább. — Hogy mikor... Mikor? — ismételgette gondolatokba süppedve. — Hát... mikor- hogy. Mindig más időben. Egyszer így, máskor úgy. Akar vele beszélni? — Nem fontos — jegyeztem meg. — Végeredményben csak benéztem, hátha itthon találom. — A szobáját megnézheti, ha akarja. — Köszönöm — hálálkodtam, miközben az apró ember már a karomat mar- kolászta és magyarázott. — Innen is átmehetünk. Flóra nem erre szokott járni, hanem kívülről, a másik ajtón. Mert szegény feleségemet minden ajtónyitásra elfogja a felelem. Az ajtó nagy csikorgással nyílt. Nem -mindennapos látványban volt részem. Dohos szagú, penészes és salétromos falú helyiségben találtam magam, s csaknem visszahőköltem. Az emberke szapora biztatására mégis beljebb.mentem és leültem egy rozoga székre, s undorodva néztem körül. A mennyezetről lehullott vakolat tenyérnyi gödrei ásítottak felém, s a szabadon maradt nádszálakról vastag pókhálók ereszkedtek alá, egyiken- másikon hosszú lábú mestereik siklottak ide-oda, semmitől sem zavartatva. fl falak kopaszok, néhol hosszú, széles repedés tátong, s ahol sima a felület, ott is elszomorító érzést támaszt a salétromtól szürkéllő sok éves meszelés. Az ágy az ablak mellett áll, szemben az ajtóval.. Nem is ágy ez, hanem deszkából eszkábált kemény heverőféle, melynek egyik lábát lapjával egymásra rakott három tégla helyettesíti. Teteje rendezetlen; ócska, rongyos pokrócoknak és egy szennyes lepedőnek felvert szalma- szálakkal keveredő összevisszasága. Az asztalt a szoba közepén egy újságpapírral fedett hokedli képezi, tetején hagyott kenyérdarabbal és néhány szelet felvágottal. Kétajtós szekrény áll a faltól jó távolságra, hogy a nyirkosság ne érhesse, ám a pókok sűrűn szőtt hálóikkal a kettő között régen megteremtették a kapcsolatot. Néhány apróbb holmi látható a szekrény tetején, köztük egy drótkeretbe helyezett arckép, amely Flórát ábrázolja. A leányt, akit a napokban Sárika presszójában László Péterrel együtt láttam. — Mióta lakik itt a lány? — kérdeztem kellemetlen érzéssel. — Már több mint fél éve — válaszolt az idős ember. — Azóta, hogy elvégezte a gimnáziumot. Ügy mondogatja, hogy addig intézetben lakott. — A szülei jártak már itt nála? — Nem tudom én azt. Nem szokta bemutatni azokat, akik hozzá jönnek. Pedig jönnek gyakran, mindenféle hangokat hallok, hát mit tudom én? — tárta szét a kezét gyámoltalanul. — Lehet, hogy a szülei is voltak már itt. Szoktam hallani, hogy nyílik az ajtó, megint nyílik, aztán megint nyílik. Én csak ennyit tudok, meg hogy hűségesen fizeti a lakbért. Ennyi az egész. Nekem ennyi elég... — ismételte a már korábban tett kijelentéseket. — Igaz— hagytam helyben, elhatároztam, hogy távozom. — Erre... erre tessék... — állta el az utamat, s a másik ajtóra mutatott. —Tudja... a feleségem miatt... Konyhaszerű helyiségen mentünk keresztül. Egy magas lábú sámlin parányi bádoglavor és törött bakelit tartóba helyezett szappan sejtette velem a tisztálkodás körülményeit. Elérhető magasságban zsinegek szelték a helyiséget keresztbe-kasul, melyeken frissen mosott női fehérneműk száradtak a rózsaszínű ruhával és méregzöld blúzzal egyetemiben, amiket a lányon legutóbbi találkozásunkkor láttam. Az apró ember egészen a kapuig kísért, ott kétszer is megkérdezte, közölje-e Flórával a látogatásomat, újból a nevem felől érdeklődött, s reszkető, csontos kis kezét nyújtva, kelletlenül motyogott valamit ápolatlan, odvas fogai közül, aztán visszatipegett. Az égbolt elszürkült, minden kékségét kóválygó felhőcafatok borították, egészen leereszkedtek, s úgy tűnt, hogy nemsokára a Ferencesek templomának tornyát érik. Nehezen ébredtem kábult hangulatomból, vegyes érzések hínárja ölelt körül, s miközben érthetetlen, megfoghatatlan benyomásaim súlyától botorkáltam előre a járdán roskatagon, fejemmel puha tárgyba ütköztem. — Előre nézzen, kérem, nem pusztaság ez! — hallottam a szigorú hangot magam mellett, mire bocsánatkérő tekintettel néztem fel. László Péter állt előttem számonkérő tekintettel, szálegyenesen, karján Flórával, a húsz évvel fiata- labbal, a széppel, a csinosan öltözöttel... Szekerczés József