Békés Megyei Népújság, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
I$(A' % b Új könyvek Három Ciceró-kötet és Livius-válogatás A megjelent első kötet, Cicero Catilina elleni első beszéde, máris az ókori Róma egyik legizgalmasabb, szenvedélyektől fűtött korszakába vezet be: a már korszerűtlenné vált és éppen ezért tragikus bukásra ítélt ' köztársaság és nagyon is vegyes ösz- szetételű ellenségeinek összecsapásába. A szöveget sajtó alá rendező, s a bevezető tanulmányt és jegyzeteket író Havas László elemzi és kijelöli a Catilina-mozga- lom helyét a kor politikai küzdelmeiben, továbbá megvilágítja Cicero zseniális ravaszságát, amellyel leleplezte és meghiúsította ezt a diktatórikus államcsínyt. Rövidesen újabb kötetet nyújt át olvasóinak az Auctores Latini sorozat: Cicero két filozófiai művét, a Somnium Scivionist (Scipio álma) és a Cato maiorr de se- nectutét (Cato maior az öregségről) — Lessi Viktor gondozásában. Még a nyáron napvilágot lát a ' harmadik kötet is: válogatás Limas történeti művéből, az Ab űrbe conditából (A város alapításától), melyet Nagy Ferenc szerkeszt. A Róma alapításáról szóló mondákat, a köztársaságkor kezdeti politikai csatáit és a hannibáli háború történetét izgalmas olvasmánnyá avatják Lá- vius írói erényei: mozgalmas stílusa, érdekes meseszövése. Simon István: Tavaszi szőlővidéken Megálmodnám újra, milyen, ha narancsszín holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában, s ég az Etna krátere fenn. És roskadó fenyőiben a Sarkkört a havas tajgán, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem. S hol is van a trópus nesze, mikor éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zene?! Ő, mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidékem, ha észak felé repülnek már a vadlibák, s hegyeink zsúpfödeleit bepólyálja még a szürke, de forrósul-, a szívem, mint kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít. Mocorognak már a meggyfás kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász; ahol mégse csak vándorolnak néznek és ahol a szélnek izét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándor-nap; s hogy hang sincs ahhoz hasonló, mikor hállik már a csé-csitt, csivitol a metszőolló — apám nyírja az otelló rőt, tavalyi venyigéit... Sülé István Portré tmWVWMWWWWWWWWWWWWWWWWVWWWM VVMUMmvmVMWtMVViMWMtVW válogatunk Palotai Boris: Nem — Mór a nyolcadik hete... — mondta az öregasszony, és várta, hogy a lánya sóhajtson. De a sóhajtás elmaradt. — Az a fő, hogy jobban vagy — mondta szigorú mosollyal Vilma, s a szája- széle vibrált, össze kellett szorítani, attól keményedéit meg a mosoly az arcán. — Beszéltem az orvossal. Jövő héten hazaenged. A kórteremben megfülledt a levegő. A verejtékes testek kigőzölgését nem tudta elnyomni a kinti világ illata, amelyet a látogatók hoztak magukkal. Vilma egy cserép jácintot tett az asztalra, támadóan éles illatán keresztülszi- várgott az öregasszony sa- vanykás lehelete. — Jövő hét... azt csak úgy mondják — dünnyögte az öregasszony, és a falnak fordult. Vékony hajfonata szürke madzagként futott a hátara. — Én már el lennék itt... csak miattad... Hogy bírod... hogy bírod egyedül? — Azzal ne törődj, mama. Látod bírom. Kóstold meg, reggel sütöttem. Az öregasszony gyanakodva harapott a piskótatésztába. — Nem szalonnáé. — Miért lenne szalon- nás? — A sóhajtás most hangzott él. Fegyelmezett sóhajtás volt, nem az a mélyről fakadó, kétségbe-, esett, mely az öregasszony idegeiben élt. — Mennyi bajt zúdítok a nyakadba, mennyi munkát! Bevásárlás, főzés... mikor jutsz hozzá, hogy a magad dolgát csináld? — Hát... úgy osztom be, hogy mindenre jusson idő. Épp most készültem el két borítólap-tervvel — mondta Vilma egy árnyalattal lelkesebben, mint ahogy akarta. Nem tartozott a befutott grafikusok közé. Még mindig rengeteg utánjárás, telefonálgatás előzte meg, hogy megrendeléseket kapjon. Mire a rajzasztalához ült, elfáradt a könnyed csevegéstől, attól, hogy „fontos” emberekkel itta a duplákat, miközben azon töprengett, nem cél- ravezetőbb-e, ha panaszkodik: két gyerek, meg a mama... a férjem disszidált.. úgy maradtam itt.. Kislánykoróbon amikor tánciskolába járt, az volt a vágya, hogy azt mondhassa: minden négyesem foglalt már. De erre sohasem került sor. Nag'~1ánykorában azt szerette volna, ha egyszer legalább késve érkezik a randevúra. Ez sem sikerült. Mindig előbb érkezett, mindig neki kellett várni, az ajtónyüást lesni, szorongva számolni a perceket. Most pedig arról álmodozott hogy -a noteszában böngészgetve kijelenthesse: sajnos, képtelen vagyok több munkát vállalni! — Na, mamikám... minden úgy megy, mint a karikacsapás. — Hogy bírod... — hajtogatta az öregasszony. — Az a sok bevásárlás, cipe- kedés... nekem nem volt sok. Egész életemben azt csináltam... ellátni a családot, úgy beosztani... de te... sohasem tudtál beosztani. — Most tudok... Az ember belejön. Egy-kettőre összecsapom az ebédet.. Az öregasszony arca besüppedt, a szeme is mintha hátrább csúszott volna. — összecsapni... Mindennek megvan az ideje... Képzelem, hogy néz ki a lakás. A parkett összetaposva, a szekrény teteje poros. Nem is győzheted egymagádban, segítség nélkül. — Győzöm — mondta Vilma eltökélt türelemmel. Szegény mama, még mindig a parkett miatt bánkódik. Olyan a lakás, mint egy zsibvásár. A gyerekek nem segítenek, önzők, akár az apjuk! Természetesnek találják, hogy elébük rakja az ételt, mosson, főzzön rájuk. Észre sem veszik, hogy az örökös gondban elmorzsolódik az élete. Az öregasszony szempillája megrebbent. — Szóval, győzöd— mondta színtelen hangon. — Mit adsz ma vacsorára? Mit tudom én, gondolta Vilma. Ezer dolgot kell még addig lebonyolítani. Dudás megígérte, hogy egy plakáttervezést szerez neki. Mit főz! Majd csak akad valami otthon. Ha más nem... — Mit mondasz, mamikám? — Semmit. Vilma abban a percben megérezte, hogy a mama azt várta tőle, hogy kétségbeesve panaszolja, meg se tudok mozdulni mama nélkül, képtelen vagyok dolgozni, nézzen rám, ez a sok házimunka lenyúz, tönkretesz, kiszívja az energiámat. Az nyugtatta volna meg a mamát... Ha ő nélküle boldogul, akkor márevaló az erőlködése, hogy ezt a rozoga szervezetét foltozgassa., mi értelme az életnek, ha nem tudja hasznukra fordítani, ha minden úgy megy, mint a karikacsapás?! — Paradicsomlevest főzök. Bontok egy üveget... — Ugyan — legyintett az öregasszony. — Ildikó utálja a paradicsomlevest. — Nem válogatunk — mondta összeszűkült tolókkal Vilma, mert valami gyengédet akart mondani, valami olyat, hogy a mama megsejtse, szüksége van rá, az éjszakáit átvirrasztja miatta, reszket érte, el sem tudja képzelni az életét nélküle, mama, mama! De csak ez a suta, szigorú mondat jött ki belőle: nem válogatunk! Amikor beadta a vacsorát, Ildikó elfintorította az arcát. — Paradicsomleves! Mikor jön haza a nagymama? — és zaklatottan, reszelés sírással — mikor jön már haza? Mindenért szidsz és paradicsomlevest kell enni és ideges vagy és... — hirtelen félrekapta a fejét, mint aki pofont véd ki. Sosem értette meg, hogy pofon helyett miért szorította úgy magához az anyja, hogy a brosstűje recésre nyomta a homlokát.
