Békés Megyei Népújság, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-04 / 130. szám
Kátay Antal: Ház a víz alatt özönvíz-forgók, örvény-tölcsérek között, tengerfenéknyi mélyben áll a ház, kéményén hínárt pipál a sodrás, kavicsos útján nincsenek nyomok; kopoltyúim is mozdulatlanok. Késhegynyi oxigénre vágyom. Fényre; viharra, csillagokra, hogy sebezné rikoltó szájszélem a láz, de tengermélynyi-melyen áll a ház. Gyöngyöt lehel sok kardélű fű köröttem, motor a víz. Roppant egysejt-világ. Üveggolyóban élhet így a plankton, szénrögökben riaszthatatlan csigák. Szelekben álmok, fogvicsorításban a kín, hűlt kéményben meg-nem-főtt vacsorák íze. A ház tengerfenéknyi mélyben áll, most gyöngysor-oxigén imáim olvasója, útján nincsenek párolgó nyomok, s kopoltyúim is mozdulatlanok. Langston Hughes: MEGÖREGEDVE* Régien volt, réges-régen. Csaknem elfelejtettem álmomat. De ott volt akkor, ott állt előttem, napként ragyogva az álmom. S aztán fal kezdett nőni nőtt lassan, lassan köztem s álmom között. Homályos! tva, eltakarva az álmomnak a fényét. S emelkedett, míg égig nem ért. A fai. Az árnyék. Fekete vagyok én. És fekszem lent az árnyban. Nincs töibbet előttem árnyam fénye, nincsen fölöttem. Csák ez a fal, a vastag. Csak az árnyak. Kezeim! Sötét kezeim! Törjetek át falamon! Találjátok meg álmom! Oszlassátok él ezt a sötétet, zúzzátok szét ezt az éjt. Törjétek ezt 3.7/ árnyat ezernyi napsugárrá, ezernyi örvénylő álmaivá a Napnak! Szokolay Károly fordítása • Az amerikai néger költészet legkiválóbb »lakja. Theodor Dr. isemek. a nagy regényírónak a barátja. A faji ■ megkülönböztetés elleni harc nagy képviselője. Versein erősen érződik a néger népköltészet hatása. Kubikos Honvéd György munkája TÓTH LAJOS: Pillantás a múltba — Részlet az Őrségváltás című regényből — Nyugdíjas tanyasi tanító vagyok, bár pályámat egy nagyközség modern, kétemeletes iskolájának igazgatójaként fejeztem be, mégis tanyasi tanítónak érzem magam. Nem azért, hogy büszkébben nézhessek vissza megtett utamra, csupán az igazság kedvéért, meg azért is, mert első helyem, a fecs- késparti tanyai iskola volt pedagóguspályám „fényesebb” napjaiban is a mérték, az örök figyelmeztető, az ellenőr, amikor már engem is elkapott néha az alulról felkapaszkodott emberek büszkesége, olykor önteltsége, mert bizony ez az utóbbi is kísértett egy- egy eredményesebb tanév vagy jól sikerült kampány- feladat végrehajtása után. Negyvenhat évi szolgálatra kaptam meg az ob- sitot. Dicséretek, jutalmak, állami kitüntetések jelzik pályám egyes szaliaszait, de minden egyes elért lépcsőfok után kikerekeztem ide, a fecskésparti iskolához, hogy az önvizsgálódás perceiben számvetést tegyek és egy kissé keserű szájízzel állapítsam meg, hogy az itt eltöltött huszonnégy évről a hivatalos igazoló iratokon és a személyes emlékeken kívül Semryi egyebem nincs, pedig ez alatt az idő alatt is dolgoztam, tettem azt, amit lelkiismexetem parancsa következtében tennem kellett. Gyakori vendég vagyok mostanában is ezen a tájon, egyébként bent élek a faluban, Fecskés községben, ahol saját házam van, nagy portával, rajta gyümölcsfák, virágágyások, lugasok, minden olyan, ami egy magamfajta öregember részére unaloműző foglalkozást biztosít. Tyúkokat, csirkéket nevelek, malacot is tartok. Mi mást tehetnék én, árván maradt porszem ember, akinek a fél falu tanítványa volt? Szeretnek, szerettek is mindig, másképp nem választottak volna meg a legutóbbi alkalommal se tanácstagnak. Enyhíteni próbálom gondjaikat, zsémbeskedek sokat a „hivatallal”, szaladgálok járdaépítés miatt, nyugdíjügyben írok erre-arra leveleket. Egyszóval: élek! Ennek ellenére egyedül vagyok. Rokonságom túl az országhatáron, az Ipoly mentén, évenként meglátogatom őket, ők is átszaladnak, mégis magamra maradtam. Feleségem, hűséges társam, már tíz éve elhalt mellőlem, gyerekeim nincsenek, csak voltak. Két szép szál fiam esett el a doni áttörésnél, elsirattam őket is, akárcsak később az asszonyomat, de már felszáradtak a könnyek, csak néha gyengülök el, amikor esténként fényképeiket nézegetem, hallgatom a Cirmos dorombolását, s egykét pohár bort lehúzva elébe tekintek a hátralevő időnek, mert nem olyan hosszú már az út, hogy a végére ne lehetne látni. Nem ez fáj, hiszen a természet örök rendjét akarva, akaratlan el kell fogadnom, de mint hivatásos gyermekkertész és kotnyeles amatőr növénytermesztő, szeretném minél több évig látni a nyugalom napjaiban is az elültetett fa lombjának terebélyesedé- sét. Ezekben a gyenge pillanatokban hiányzik a család, mert hiába vesz körül az emberek szeretete, a megfehéredett hajú „ta- tító úr”-nak kijáró tisztelet, a falu cseppben a tenger szüntelen változása, fejlődése. Mi marad utánam? Ki kísér utolsó utamra? — izgatnak ezek a sokszor általam is megmosoly- gott kérdések, hiszen a mostani mozgalmas világban már nem nagy esemény, ha elmegy egy öreg. „Hivatalból” gondoskodnak a temetésemről, de ez mégsem az igazi, bár, ha véget ér a bennem összegyűlt anyag speciális mozgása, oly mindegy, hiszen a földi léten túl nincs semmi. Felbomlók, elporladok, s nem lesz feltámadás. Valamikor még hittem a lélek továbbélésében, de azóta oly sok minden történt velem, hogy elhagyva az Istent, hites pogánnyá váltam, a fehér lélekmítosz tűzpiros hitté vált két évtized forrongó, újvilág-teremtő forgatagában. Nem volt könnyű sorsom. Nehezen találtam meg helyem az életben, bár pályám látszólag simának mondható. Voltam uraktól lenézett néptanító, még gyanús értelmiségi is „azokban” az években, de voltam én száz meg száz ember értelemnyitogatója, lelkének gondozója, s lettem öreg közkatonája, névtelen mindenese a magyar közoktatásnak. 1920 őszén kerültem ide, Fecskéspartra, erre az Isten háta mögötti vidékre, ahonnan az akkori hivatalosak elcsapták a tanítót, mert politizált, s a tizenkilences tavaszi rügy- fakadáskor megfogalmazta az uradalom cselédjeinek kérvényét, hogy hozzá kellene kezdeni a föld felparcellázásához, mert jön a jó idő, s el kellene vetni a kukoricát. Ebbe, a délkeletalföldi faluba hamar bevonultak a románok, majd utánuk a feléledő úri világ itt is elvégezte a tisztogatást. Kérges kezű, rongyos cselédek, néhány holdas kisparasztok világába kerültem, akik sokáig csak méricskéltek tekintetükkel, vajon leszek-e olyan, mint Szabó Márton tanító úr volt, aki ingyen írt kérvényt, levelet, tanácsot adott ügyes-bajos dolgaikban. Kehezen szoktuk meg egymást. Csak kényszerből jöttem az Alföldre, s már megérkezésem pillanatában is az foglalkoztatott, hogy mihelyst lehet, el innen, vissza szűkebb pátriámba. Aztán mégis ittragadtam. Megtelepedtem, mert idekötött a fecskési fűszeres bogárszemű lánya, Harangozó Teri, kis feleségem, hűséges társam jóban és rosszban. Valahányszor itt járok, régi iskolám helyén, mert hat éve lebontották, mindig magam előtt látom az asszonykámat, ki ebben a kis külön világban nevelte fel két fiamat: Bálintot és Istvánt. Elestek a háború poklában, egy nap kaptuk meg a végzetes hírt: hősi halált haltak. Az én Teri- kém belerokkant a fájdalomba, idegroncs lett, s bármennyire fáj még most is leírnom, megváltás volt számára a halál. Az én könnyeim hamar elapadtak. Idősödő fejjel még jobban beletemetkeztem a munkába, igyekeztem a nagyvilág gondjai elől kertembe menekülni, szőlőt termesztettem, gyümölcsfákat nemesítettem, s — háború lévén — levelezőlapokat írtam a frontra öreg szülék helyett, akik csak ezekben a nehéz években éheztek a betűkre. Kérvényeket fogalmaztam hadisegélyért, adómérséklésért, az ördög tudja még, mi mindenért. Ekkor már olyan voltam az itteniek szemében, mint elődöm. S csináltam mást is! Ha megtudták volna feletteseim, hogy esténként mivel töltöm az időmet, elcsaptak volna, börtönbe kerülhettem volna. Most könnyű lenne mindezekre úgy visszaemlékeznem, milyen bátor voltam, hogy én már akkor láttam a jövőt. Nem! Hazudnék, ha verném most a mellem, hogy én már akkor is kommunista voltam. Féltem, s gyávaságból sodródtam olyan emberek közé, akikre büszke vagyok, de akkor nagyon aggódtam értük, s csak azért nem mertem feljelenteni őket, mert féltem a vallatástól, sajnáltam őket is és családjukat is. Nem akartam spiclivé süllyedni! Erre se előtte, se utána nem voltam kapható. Talán 'ha harminc évvel ezelőtt nem kerülök közelebb ezekhez az egyszerű emberekhez, nem írnám meg ezt a történetet. De meg kell írnom! Van rá időm, s erősnek is érzem magam. Nem szándékom versengeni a múlt halhatatlanjaival, csak tanító vagyok, aki ismeri a betűket, sose volt művészi célom, érzékem is csak any- nyi, amennyi pályámhoz kellett. Nem eposzt írok. Hőseim nem rendkívüli emberek, de a maguk voltában mégis azok, mert hazámnak egy nagyon nehéz történelmi időszakában ők formálták itt a történelmet, mint része az egésznek, névtelenül, de az eposzi hősök lázas szenvedélyével. Most itt ülök volt iskolám helyén az árokparton. Magam elé képzelem az épületet, a kertet, mert semmi nyoma egyiknek se. Amikor 1944 őszén, a meginduló új élet hajnalán behelyeztek a faluba, utódom már nem törődött a kerttel, elpusztultak a fák, majd az öreg épület is annyira roskatag lett, hogy halálra kellett ítélni. A tanácsülésen magam is a lebontás mellett szavaztam, pedig fájt a szívem, de be- kellett látnom, hogy az élet kíméletlenül halad előre, nincs értelme felújítani a századik évhez közel álló épületet. Gyerek se volt már bele, hiszen az újabb rendelkezés folytán busz jön ki a nebulókért, s a község központi iskolájában tanulnak nagyobb közösségben, sokkal kulturáltabb körülmények között. A bontás idején, egy este, miután a munkások már hazamentek, idelopóztam, s zsebembe tettem a vertfalból egy ökölnyi rögöt. Otthon a vitrinemben őrzöm egy kristálydobozban. Másnak talán nevetséges dolog ez, de nekem ereklye. Életem egyharmadát töltöttem e falak közt, pedagóguspályámnak több mint a felét. Huszonnégy esztendőt! Önéletrajzokra gondolok. (Ha összeadnám, hányszor kellett leírnom életutamat, abból is kitelne egy regény.) A legtöbbjében benne volt ez a mondat: „A felszabadulás az én életemben is fordulópontot jelentett”. Ma már ez sablon, pedig igaz, nagyon is igaz. Csak hát utólag könnyebb megítélni, másnak látni bizonyos eseményeket, mint az átélés hevében, különösen akkor, mikor mindezek megtörténtek, s egymás után burjá- noztak a feladatok, ki se hegyesedtünk az egyikből, nyakunkba szakadt a másik. S mégis! Hiába folynak már előttem össze egymáshoz közeli, olykor távolabbi események, ez a néhány nap úgy él a tudatomban, mintha ma történt volna, pedig ezen a fertályon nem volt harc, átszaladt rajtunk a front, s még nekünk is, akik vártuk a változást, idő kellett, hogy felocsúdjunk, hogy érzékelni tudjuk a szabadságot. A régi és az új őrségváltását írom le, nem a hűvös tárgyilagosság megkövesedett bölcsességével, hanem a szemtanú szenvedélyével, aki a születőben levő új világ formálójának vallhatja magát.
