Békés Megyei Népújság, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
0LF^45QjV^PL0M50L Marx, Engels, Lenin a művészetről, irodalomról A most megjelenít, mégpedig új kiadásokban napfényre került válogatások a marxizmus klasszikusainak írásaiból kétségtelenül sok meglepetéssel szolgálnak a magyar olvasónak. Nem mintha a marxista klasszikusok másképpen fordulnának a művészet és irodalom kérdéseihez, mint ahogy eddig ismeretes volt. Szó sincs róla. A művészetet felépítménynek tartják, nagy szeretettel beszelnek az antik kultúráról. Bernbe állítják a kapitalizmus embert saét- daraboló jellegével a reneszánsz korszak hatalmas egyetemes zsenijeit; hangsúlyozzák, mennyire bonyolult viszony áll fenn művészeti tudatosság és költőd alkotás’, teremtés között. A kötetek olvasód számára még az sem jelenthet meglepetést, hogy ezeknek az írásoknak az alapgondolata a realizmus védelme- zése. Ám minden bizonnyal meglepő — különösen azok számára, akik csak másodkézből, vagy csupán egyes kiemelt idézetek alapján ismerték Marxók művészet- elméletét —, hogy mennyire helytelen lehet egyes mondatok, elemek kiszakítása a gondolatmenet egészéből, mennyire csupán összefüggésükben vizsgálhatók és érthetők a marxizmus klasszikusainak megállapításod. Kiderül például az, hogy a művészet valóban felépítmény, tehát fejlődését az alap határozza meg, ez a megállapítás azonban önmagában csak féligazság. Ezt még kd kell egészíteni azzal, hogy az alap nem közvetlenül, nem mechanikusan, hanem pusztán végső fokon határozza meg a felépítmény, tehát a művészet fejlődését is, és a felépítmény is visszahat az alap fejlődésére. Mi következik ebből? Elsősorban az, hogy helytelenül értelmezi a marxista esztétikát az, aki pusztán úgy akar eleget tenni a dialektikus és történelmi materializmus követelményeinek, hogy az egyes művészeti jelenségeket visszavezeti osztályalapjukra, meghatározza általános történelmi helyüket, stb. Ez része ugyan a marxista esztétikának, de csupán része. Emellett nem marad értelmetlen az a problémafelvetés sem, hogy vajon milyen viszonyban van az adott művészeti alkotás a kor szépségeszményével. Nem értelmetlen a különböző stílusirányzatok kérdésének és ezek versenyének ábrázolása sem a marxista esztétikán belül. A klasszikus esztétika fejlődésvonalának legtöbb „szakmai’’ problémája tehát részévé válik a marxista esztétikának. Ezekből a könyvekből fény derül arra, hogy az esztétikai, a művészeti fejlődés, a költészet megannyi új és új jelensége a továbbfejlődő, valamint az újonnan kialakuló művészeti eszközök és ábrázolás-technikák részei az egyetemes esztétikai fejlődésnek. Nemcsak történelmi kérdés, nemcsak osztályharcos probléma tehát a művészet, hanem az emberi gazdagság tudati sokrétűség kibontakozásának kérdése is. Ezért vannak olyan nagy hatással Marxra a görög művészetek, az „emberiség klasszikus gyermekkorának” alkotásai, ezért rajzolja meg olyan feledhetetlen szavakkal Engels a reneszánsz egyéniségét, amelytől elválaszthatatlan a művészi fejlődés. Vagyis a művészet része egyfelől az ember történeti fejlődésének, másfelől az emberi egyéniség gazdaggá, sokoldalúvá, színessé tételének. S ez a két szempont Leninnél is elválaszthatatlan. Nem szigetelhető el egymástól az osztályharcak története és az ember emberségének kibontakozása. Elmondhatjuk tehát, hogy új összefüggéseket tárnak fel számunkra ezek az új kiadások. Azért is, mert először olvasván őket, még nem voltunk eléggé „felnőttek” ahhoz, hogy ne egyoldalúan értelmezzük a klasz- szikusok szavait. Nem volt meg az a történelmi tapasztalatunk, mely ma megvan, amely mér akkoriban biztosíthatta volna, hogy ne torzítottan, hanem gazdagságukban és sokszínűségükben értsük meg esztétikai írásaikat is. (H. I.) Bemutató előtt -Totóknál Bazsali Ferenc Portré Hajdik Antal karját — most tiz óra. Ha délután kettőig nincs szarufa, keressen magának jobb bolondot. Tudja, hányán várnak ránk? Ha kettőig nem hozza — és a mester a karóráját pöccintgette mutatóujjával. Kovács izzadságverte homlokát beletörölte az ingujjába, visszatette a kalapját és indult. „Van nekem sok jó emberem a faluban”, biztatta magát. Megy majd minden, mint a karikacsapás. Kisegítik, miért ne segítenék ki? Aki csak jövőre szándékozik építeni, igazán adhat három szarufát, egy esztendő alatt dupláját is visszaadhatja. Megy az öreg, benyit ide, bekopog oda. Együttérző szavakat bőségesen hall. Hová lett az ő sok jó embere? Az egyik — szegről-végről rokon is —, odvas, gombavirágos szarufákat mutogat, az öreg már bele is menne az üzletbe, gondolván, potom áron hozzájut a szarufához, de amikor az árát hallja... „Akaszd rá magad” — gondolja dühösen és köszönés nélkül továbbáll. — Azért ne haragudjon — kiabál utána a mesz- sziről rokon —, üzlet az üzlet. Szuszogva talpal fel a parton, az öreg házhoz. Amikor belép a kapun, hátát nekiveti a kapu oszlopának és nézi a házát. Felesége éppen kilép a konyhaajtón, hallja, hogy az embere beszél, magába beszél, mint akinek elmentek hazulról. — Mit motyogsz? — kérdezi az asszony. — Hiányzik három szarufa. Nem kaptam sehol. Hozd a kisbaltát, oszt gyere te is segíteni. A mesterek azt mondták, itthagynak, ha két órára nem viszem. Az öreg hozza a fészerből a hosszú létrát. Valamikor kazlazáshoz használta, állítja a tetőhöz. Amikoi megbontja az első fát, néz utána, amint bukfencezil lefelé, s puffan az udvar kemény földjén, por párolod belőle. Mintha a múltját szaggatná, tépné. A szalmakötelek nehéz reccsenéssel szakadnak. Minden hang, amit a tető ad, emberi hangnak tűnik. — Mennyit dugdostam én ezt a tetőt — szól le az Tanyaudvar Bemutató előtt néhány nappal nyilatkozatért „betömi” a színházi műhelybe — bizonytalan eredményt ígérő vállalkozás. Ilyenkor van a munka forr ponton, ezekben a napokban vannak az első összpróbák, most először megy „egészben” a darab. Ekkor sejlik fel először, hogy milyen színvonalú lesz az előadás. Nehéz ilyenkor bárkit szóra bírni a darabbal, az előadással kapcsolatban. Talán legkönnyebben mégis a rendezőt lehet: neki „hivatalból” a dolgában biztosnak, nyugodtnak, — s egy kicsit a produkció diplomatájának — kell lennie. A Tótók rendezőjére, Máté Lajosra illenek az elmondottak. asszonynak, aki fintorog a portól. Érzi, az ura most nagyon odavan, nem is hitte volna, hogy ilyen lélek szorult beléje. — Vén bolond — gondolja az asszony —, nemhogy örülne, hogy megszabadul innen. Nyáron, szárazban, még haggyán, de ha esik, kín itt az élet, nyakig ér a sár, az aljból kell hordani a vizet, háton kell felcipelni a búzát, mindent... Még ilyen bolondot, örülne pedig, hogy háza lesz az új soron. — Te voltál úgy oda azért a házért — mondja az öreg. Már négy szarufa csontváza fehérlik a tetőn. A balta odacsap, ahol csúcsba szaladnak a szarufák. — Jól megcsinálta ezt az én apám. Csakhamar leperdül az első, utána a második, hegyire esik, tántorog kicsit, mint a részeg, aztán puffanva eldől, Kovács János a negyediket is leválasztja, megkapaszkodik a létrában és lök rajta. A szarufa ledül, mintha cigánykereket akarna vetni és nehéz zuhanással hull a többihez. Előguritja a talicskát, ráerösíti a szarufákat és kicsikorog az udvarból. Régen használták a talicskát, sír alatta a kerék, olyan fájdalmasan, mintha nehezére esne a mozgás. — Már éppen menni akartunk — fogadja a mester az új háznál. — Négy óra, ha nem tudná... A ház elkészült. Peckesen emeli tetejét az új soron. Az a régi magárahagyatottan gubbaszt a dombon. Veri az eső, a szelek lekapkodják róla a maltert. Mondták már Kovács Jánosnak, bontsa le, és ami jó van benne, tegye pénzzé. Nem teszi. Hadd álljon, amíg engedi az idő. Néha felkapaszkodik hozzá a •dombra, lekaszálja a dudvát, az udvaron, néhol dugdos rajta. Ilyenkor beül az egyetlen szobába, egy ócska ládára, mely nem kellett az új házban, elszív egy pipányi dohányt, és senkinek sem mondja el, mire gondol... Gulyás Mihály — Örkény István nem mindennapi író — kezdi. Nyugtalanító és elgondolkodtató. A közömbösség és a különféle pózok ellen harcod műveivel, műveiben. Legfőbb eszköz ehhez a meghökkenfés: meglátja és megláttatja a dolgok kevésbé ismert oldalát, világossá tesz addig elhallgatott vagy misztifikált összefüggéseket. — Mikor találkozott először Tótékkal? — Az elmúlt nyáron, a Kortársban, még kisregényformában. Akkor nem tudhattam, hogy hamarosan dráma lesz belőle, még kevésbé, hogy én rendezhetem majd. De nagyon tetszett, emlékezetes élményt adott... s a darab megőrizte a kisregény valamennyi értékét. — Az eddig megjelent kritikákból ítélve a Tóték mai drámairodalmunk egyik kiemelkedő alkotása. Mi teszi azzá? — Mondanivalója s a megírás módja... A második világháború idején játszódik egy kis hegyi faluban. A Tót-család örömmel fogadja fronton harcoló fiuk őrnagyát, aki hozzájuk jött szabadságra. Hogy Gyulának valamivel elviselhetőbb legyen a kinti élete, kiszolgálják a vendéget, lesik a gondolatát... aztán elfogadják zsarnoki hatalmaskodásait, megalázzák önmagukat, lemondanak emberségükről. S nem tudják, hogy akiért mindezt teszik — már halott. — Több rétegű a darab. Nemcsak úgy, hogy tragédia és komédia egyszerre, hanem gondolatilag is: arról szól, hogy tettekre még akkor is szükség van, ha az az egyén számára látszólag hiábavaló; s arról, hogy a terrort a félelem szüli. — Van olyan vélemény, hogy a Tótékban megszületett a magyar abszúrd dráma... • — Bizonyos vonatkozásban ez igaz. Tót Lajos — annyira átlagember, hogy h-nélkül írja még a nevét is — abszurd hős. Abszurditása azonban elsősorban nem esztétikai, hanem társadalmi-politikai kategória! Mert értelmetlen, embertelen, fél i smerhete tlen ségi g torz az a világ, amelyben él, az a helyzet, amelybe családjával együtt került, Ebből következik, hogy a drámát komolyan, egyszerűen, rendezői és színészi trükkök nélkül kell színpadra állítani. Komolyan, hogy a közönség igazán sírhasson és igazán nevethessen. Komolyan, hogy eredeti tisztaságában juthasson él a nézőkhöz Örkény gondolata. — Talán szokatlan lesz, hogy a darab egyik legfontosabb helyszíne — az író megjelölésével — egy budi, hogy egyik hangsúlyos alakja a klozetpucoló. Mindez azonban szorosan a tartalomból fakad, mindennek szimbolikus jelentősége van. Mint ahogy jelképi értékű a múltat idéző, mában gondolkodtató aláfestő zene is, meg a jelmezek, a díszlet. Az idilli hegyvidéki környezet... terepszínű alapszőnyegen. A bókét jelenti, amelyre árnyékot vet a háború; az emberséget, amelyet éltaposhat a terror. Erről azonban most — még néhány napig, a bemutatóig — ne mondjunk többet. Hiszen mindez már nem a megírt, teljesen kész darab, hanem („csak?’’ vagy „már?”) a születőben levő érő-alakuló előadás. — A többit tehát pénteken este, a premieren tudjuk meg. Addig egy megjegyzés: a Totókat február végén vagy március elején mutatták be Budapesten. Most május közepe van ... Egy új magyar ,mű születésére — hosszú idő után — dicséretes frisseséggel reagált a Jókai Színház. (R.)
