Békés Megyei Népújság, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-09 / 107. szám
1957. május 9. 5 Kedd Bwaiani'iaw^i Változó Keleti Márto-n A tizedes meg a többiek című nagy sikerű filmje után újjal lép a közönség elé. A címe: Változó felhőzet, és a főhőse ennek is Sinkovits Imre, ez a pompás színészi kvalitásokkal rendelkező művész. Gondolhatná a mozinéző, hogy egy nagy siker, egy szinte halottaiból feltámasztott, hagyományos stílus sikere után a következő hasonló stílusú alkotás már nem lehet olyan jó, mint az előző. Van is ebben valami, hiszen az önismétlés ördöge ott kísért a legjobb művészek alkotásaiban is, egy-egy találó technikai, megjelenítési bravúr óhatatlanul is visszakívánkozik és az űj filmben is élni, hatni szeretne. Ilyen és hasonló gondok közepette készülhetett az új film, melyben a rendező következetesen elkerüli az ismétlést, még az áttételes re- miniszceniákat is; hogy azonban a Változó felhőzet mégsem éri el a Tizedes sikerét, annak valahol más oka van. Egy azonban bizonyos: ha a Tizedes-hez mérve nem is olyan nagy sikerű a Változó felhőzet, azt látnivalóan példázza, hogy a műfaj kimeríthetetlen, hogy ez a humoros, szellemes történelmi ka- landfilm-stílus még beláthatatlan lehetőségeket hordoz magában, és számíthatunk arra, hogy akár Keleti Márton, akár más, ezeket a lehetőségeket ki is aknázza az elkövetkező évek során. Mi az, amivel megragad, leköt és nemesen szórakoztat ez'a film, vagy bővítve kissé, ez a stílus? Elsősorban az, hogy felismeri': a filmnézők alapos többsége, de a filmesztétikán nevelkedett néző is szereti a kalandosat, az izgalmas szórakozást. Persze, az utóbbiak van aki bevallja, van aki felhőzet nem alapon, de a’lényeg, az eredmény ugyanaz. Ha pedig a kalandosság, a vidámság, a szertelenség ilyen jó szórakozás, akkor miért ne lehetne mindezt valami jó ügy szolgálatába állítani? Hasznosítani a film hőskorának tapasztalatait, felhasználni a jó hagyományokat és hiteles történelmi helyzetet felrajzolva, abban szellemesen kalandos, abszurd, irreális, de a nézővel összekacsintó cselekményt pergetni könnyedén, őszintén, emberien. Ez lenne tehát a „recept”, amit azonban arányaiban is találóan, stílusban is egységesen, és főleg mindvégig a ma emberét lekötő szellemességgel végigvinni, nem könnyű feladat. A Változó felhőzet első kétharmadában remekül sikerült, a végén azonban nagyot esik a film addigi sodró lendülete és el- ; sősorban ott lassul le, amikor a főhős egy eléggé nem indokolt akcióba kezd, és hajót akar robbantani... Ez az akció valahogy erőltetettnek tűnik, és a főhős is kényelmetlenül feszeng benne, nem mintha nem szívvel és meg- J győződéssel tenné, de ez nem az ő világa. Ez a kényszerű váltás aztán a túlságosan is sematikusra sikerült befejezésben még inkább előtűnik és zavar, láthatóan így van ezzel az operatőr, Hildebrand István is, mert képei itt már nem olyan meggyőzőek, eléggé egysíkúak, szürkék. A legnagyobb élmény — akárcsak a Tizedes-ben — ezúttal is Sifikovits Imre, aki ezt a kicsit vagány, a pikareszk-hősökkel ízig-vérig rokon kommunista ellenállót gazdag művészettel, hosz- szú ideig emlékezetesen kelti életre. S. E. agitációs tevékenységben ? Az, hogy a megalakulás első napjától kezdve azonos elbánásban részesültünk. Ugyanannyi hús, zsír, liszt, stb. járt, mint a szovjet katonáknak. Nem dobra verve, hogy így, úgy meg amúgy. Ami természetes, arról felesleges beszélni. És aki megbetegedett, megsérült, éppen olyan orvosi ellátásban vagy kórházi kezelésben részesült, mint a,szovjet katonák,' sőt, a hősi halottak temetése is az adott viszonyoknak megfelelő katonai ünnepséggel történt. Fegyvert adtak a kezünkbe, mert barátoknak tartottak bennünket. Amit pedig talán először kellett volna megemlíteni: örszentmik- lósan, a zászlóalj megalakulásának helyén ők maguk tűzték ki a zászlóalj és mindhárom századparancsnokság épületére a nemzetiszínű zászlót. Jermakov főhadnagy, az egyik szovjet tiszt akkor még meg is kerdezte tőlem: — Ti nem magyarok vagytok? Csodálkozva néztem rá, ő pedig elmosolyodott, hozzám lépett és megölelt. Megpecsételődött a barátság, ami a küzdelmes munkában ko- vácsolódott egyre erőteljesebbé. A magyarok, akik — a félrevezető propaganda hatása alatt — talán valamilyen istentől elrugaszkodott lényeknek tartották a szovjet katonákat, meggyőződtek arról, hogy ők is olyan emberek, mint mások, csak őszintébbek, természetesebbek és nem uralkodnak senki felett, A barátság jutott kifejezésre abban, hogy nemsokára ezt lehetett hallani: Iván, Vladimir, Misa, Szergej, na meg Jóska, Pista, Jancsi, Laci. A legtöbben még beszélgetni is tudtak egymással. Hogy milyen nyelven, ki tudja? De ha a magyar hegesztő fent csüngött a 8— 10 méter magas hídroncson és leszólt, hogy ilyen, vagy olyan segítségre van szüksége, Misa tudta, mit kell tennie. Amikor pedig Jancsinak nótára jött kedve, Szergej úgy kísérte a gitárján, mintha valamilyen magyar népi együttes tagja lett volna. ★ S zóval, a Thaya melletti j Laaba kellett eljutnunk, j Borongós volt a hajnal, később zápor söpört végig azon az úton, amelyen meneteltünk. Előttünk alig néhány kilométerről tüzérségi lövedékek robbanásának zaja hallatszott. Hosszú gépkocsioszlopok előztek meg bennünket, katonákkal, lőszerrel, különféle anyagokkal megrakva. Most azonban már inkább a zöldellő határ érdekelt bennünket, amely vadvirágaival, madárdalával a hazai tájakat idézte emlékezetünkbe. Aztán elhallgattak a fegyverek. Végre tavasz volt, igazi tavasz. Mire a városba érkeztünk, kisütött a nap. De az orgonavirág illatába még a lőporfüst fojtó szaga keveredett. Pásztor Béla Ballagás Tótkomlóson köszönjük az áldozatvállalást, hogy eljuthattunk az érettségiig, hogy most itt állhatunk előttük... Milyen szép ez a nap! Csak azt bánjuk, hogy sok-sok jóságukat visszafizetni soha nem tudjuk...” Aztán átadták a KISZ-zászlót a harmadikosoknak, Chrappan Erzsébet, a KISZ csúcs-titkára a kiszisták nevében, Chlebniczki Erzsébet pedig a harmadikosok nevében búcsúztatta a ballagókat: „Sok sikert és sok szerencsét az érettségihez,- induljatok az életbe és legyetek vidámak, nagyon boldogok!...” Szép május tündökölt az égen, s kékjén kis fehér felhők vitorláztak. A remény kékje tündökölt az ötvenkilenc ballagó diáklány és diákfiú szívében, akik ott álltak fekete ünneplőben, óriási virágcsokrokkal a karjukon, ott álltak tanáraik, szüleik, nagyszü- leik és rengeteg ismerős, jóbarát előtt. Fegyverneki József igazgató legalább annyira meghatott volt, mint diákjai. „Negyvenéves iskolánk most bocsátja útjára első érettségiző évfolyamát, Űj esemény ez Tótkomlós történetében, jele az általános társadalmi fel- emelkedésnek... Búcsúzunk ma ötvenkilenc felnőtt leánytól és fiútól. Nem lesz az életetek sima diadalét, nem úgy lesz minden, ahogy elképzeltétek, felnőttnek lenni nem könnyebb, a felnőttek világa bonyolultabb. De aki embernek érzi magát, nem torpan meg az első akadály előtt...” Az ünnepség záróakkordja felemelő. Nyíregyházi Ida — egy az ötvenkilenc közül — a Szózatot szavalja. „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely...” S elindulnak újra, ki az iskolából, a szovjet hősök emlékművéhez, hogy' megkoszorúzzák azt. Kíséri őket az egész község féltő szeretető, boldogsága és az első ballagás mélyre rögződő örök emléke. Sass Ervin Párái Éva búcsúzik a negyedikesek nevében. Tíz órakor megszólalt a csengő, ötvenkilenc ballagó diák számára utoljára... Tíz órakor felcsendült az ének: „Ballag már a vén diák, tovább, tovább...” és volt aki sírt, piros tulipánok és hófehér orgonák mögé rejtette soha nem érzett, szívszorító, mégis fenséges szomorúságát, egymásra néztek, belekaroltak • osztályfőnökükbe és mentek osztályról osztályra, ahoJ a táblákon virágerdő közepén búcsúzó szavak fénylettek: „Szervusztok, régi barátok!” vagy másutt: „Viszontlátásra!” A tíz órakor felharsonó csengő éles hangja gyönyörű muzsikává változott a fülükben, és megható gondolatokat ébresztett a vendégek szívében, akik eljöttek, hogy tanúi legyenek egy olyan eseménynek, mely nem volt még, és soha nem is lesz Tótkomlóson: az első ballagás ünnepi pillanatai vártak bennünket a közös igazgatású gimnázium és általános iskola tavaszi zöldben, virágillatban pompázó udvarán. Négy évvel ezelőtt kezdték, ezek a fiatalok voltak az első tót- tótkomlósi gimnazisták... A négy esztendő madárszárnyakon repült, és ami még soha nem volt ebben a községben: felcsendült a búcsúzó diákok dala, és betöltötte a szerény alma matert, betöltötte a perceket, melyekre a tíz-, húsz-, harmincéves érettségi találkozókon is meghatottan emlékeznek maid. , Paral Éva, a negyedik A osztály növendéke állt a mikrofon előtt. „Először szüléinkre gondolunk — mondta emelt hangon —, nekik j A koszorúzás pillanata: Kusztos Zsolt és Csotó Klára az emlékmű előtt. Fotó: Demény Aszfalt rajzverseny Már hagyomány Békéscsabán, hogy az úttörőház irányításával az általános iskolások közölt megrendezik az aszta Ltrajzversenyt. Az idén május 7-én, vasárnap délelőtt a Szabadság téren került erre sor. Az úttörőház képzőművész szakkörének pályázatára mintegy hetven fiatal rajztehetség jelentkezett. A kisdobosok és úttörők nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá a versenyhez. A téma változatos volt. A vidám majális ábrázolástól kezdve, az anyák napi üdvözletig és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója | tiszteletére készült rajzig, sok-sok egyéni ötlet született az aszfalton, a I fehér és színes kréták nyomán. A zsűrinek nem volt könnyű dolga a szebbnél szebb alkotások közül megáílLapítani, hogy melyik érdemel I jutalmat. A téma és korosztály szerinti válogatás során Módos Éva, a VI. számú általános iskola VTU. osztályos tanulója, Hankó László, a X-es 'fikola VI.-os tanulója és Pozsonyi Mária a X-es iskola IV es tanulója könyvet, ezenkívül tizenheten oklevelet j kaptak jutalmul.
