Békés Megyei Népújság, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
(3«. IVI Papp László: ÚJ CSAPÁSON HANGOK Régen jártál erre — szól a nyállá. KI ez? — kérdi az új kövesút. Itt született, abban a tanyában, fin még láttam őt, mint kisfiút. Megismersz még? — ballag át a dűlőn S kezet nyújt egy régi cimbora. Hogy vagytok? — csak csendesen. Kapáltam Cgész nap. Most ballagok haza. INNEN KITÖRNI! Innen kitörni! — sóhajtotta hányszor Szegény apám és nagyvárosokat Remélt megjárni; jó gépészkovács volt; De elfújta a szél az álmokat... Itt boldogulni! — mondja most a szomszéd — Legyen bár utunk sima vagy rögös. Falut teremtünk — te se menj el innét, Örömünk, gondunk már végképp közös. A KERTÉSZETBEN Üj hidat kaptál kis Körös A kertészethez rajtad visz az út; A palántákat buzgón öntözöd. Többet érsz te, mint megannyi kút, Vagy isten, ki csak akkor ad esőt Ha kedve tartja — látod befogott Jól az ember... de megérted őt; Szívják vized a gyors kis motorok. DIÁKTÁRSAM Diáktársam, a hajdani kamasz! A zsinórlabda volt a mindene, S most „nagygazdaként” éri a tavasz: Az „Egyetértés” komoly elnöke. Kívánok néki türelmet, szerencsét! Gazdagítsa társait tovább, Kerülje el széthúzás, aszály, jég Háromezer holdas birtokát! ŰJ CSAPÁSON Kiszáradt a kenderáztató már, Beomlott az öreg gulyakút. Nem itt iszik és delel a jószág Nem itt vezet már a gyalogút. Űj csapáson ballagnak a népek. Űj remény a cserzett arcokon. Száll fölöttük a pacsirta-ének. Pitypang nyit az árokpartokon. Vendégünk: Csáki-Maronyák József M ájus 5-én délután nyitják meg Békéscsabán a Képcsarnok Vállalat boltjában Csáki-Maronyák József kiállítását. A Kossuth-díjas művész nem ismeretlen ezen a tájon, már csak azért sem, mert 1910-ben Orosházán született. A főiskolán Rudnai Gyula tanítványa volt és művészeti tanulmányai mellett tanári diplomát is szerzett. Első emlékezetes kiállítása 1931-ben volt, majd a 30-as évek elején a „Színnyei fiatalok" kiállításán öreg csősz című művével nyert kitüntető elismerést és ez a képe a • ==2=1 ===== B ===£== fi 5==E Nemzeti Galéria tulajdona lett. Kossuth-díjat 1952-ben kapott. Külföldi tanulmányai során Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában, Romániában és Csehszlovákiában járt. 1959-ben részt vett a moszkvai Biennálén is. Csáki-Maronyák József piktúrája igen sokoldolú, impresszióit őszintén adja tovább. Télen a budai hegyek között él és alkot, nyáron pedig a Balaton vizének csillámló játékát örökíti meg vásznain. Az orosházi születésű művészt és kiállítását érdeklődéssel várja Békéscsaba közönsége. 2 I ===== I ==55== I ======= I: Romvári Etelka Utca Vihar Béla: ÖNARCKÉP, 1945 Most kezdünk ei majd élni... — szólottám meghatott hangon az asszonyomnak, s amint hajnalodott, holtakra emlékeztem, akik e pillanat szomjával szálltak sírba, s feküsznek föld alatt. Mi megmaradtunk — mondtam. Szemembe könny [szökött,1 szívembe csend, merengés, majd láng és rom között már új ízét éreztem az elfeledt szavaknak: jövő, ember, igazság... — zsendültek, felfakadtak, így szárnyalt fel a reggel, hulló ködeivel. Ha elfelejtenélek, nyelvem apadjon el. Motyónkkal, hazafelé, húztam a taligát; kislányom a nyakamban, zászlómon a világ. Kassai Ferenc: Mindennapi kenyeremmé lettél, aki áradó könnyű vetés voltál, hajadban harmat hűse lengett. Mindennapi italommá lettél, aki a mámor maga voltál, áttetsző kristálymozdulataidból szomjasan kortyoltam nevedet. Reám derültél friss fehér kenyérként, háromszázhatvanöt keréjra szeli az év pengéje mosolyod. Reám derültél forrás-enyheségként, ki vízesésként hulitál rám zuhogva, arcod az éj fekete csermelyében állandó csillagképre változott. Ki megváltásként felragyogtál, és új időnek voltál kezdete, felfoghatóvá lettél, mint a tér. Távoli kékló' csúcsokat mutattál, hol együtt lakik felhő, hegy, zene, s hozzám lettél nagyon hasonlatos, kihez magamtól menekültem én. A sejtjeimben lettél otthonos, anyag ölében csillag és csoda, ha megszoknálak, legyél idegen! A csillagok közt ilyen otthonos, akinek te lettél az otthona. Ha elvágyódnék, légy maga a vágy, atomjaim közt vérző végtelen! Májusfák C ahasem lehet elfeledni, milyen szívszorongva vártuk mi, gyerekek, a mondihatatlan édességű Májusi. Közülünk némelyik már a március 15-i ünnepen mezítláb jelent meg a főtéren; de ebben nem is annyira a jó idő játszott közre — ami azért, emlékezetem szerint, mindig sugárzott ezen a napon —, hanem sokkal Inkább a szűkében levő lábbeli kímélésének szándéka... No de május elsején már szinte kivétel nélkül mindnyájan meztelen talpakat csattogtattunk a járdák foghíjas, langyos kövezetén. Ennek a napnak legkedvesebb szórakozása volt az útnak indulás korán, csapatostul— májusfát vizitálni. A Tisza fölött ekkor szakadoztak szét a hajnali párák. Négyesével-ötösével — akárcsak nem sokkal előbb a húsvéti lo- csolkodáskor — róttuk az utcákat, s a lányos házak előtt áhítattal álltunk meg. A kapufélfák tövében, a mohos léckerítések fölött virítottak a legényvágyról valló ősi jelképek, a szivárvány minden színében pompázó májusfák. Minél szebb volt a lány, s minél szomjúbb a szerelem, annál több szín fényesedett a galy- lyakon, s annál nagyobb, lombosabb is volt a fa. Néhol csak egyetlen csenevész fácska adta meg a tisztességet, másutt a zsupfedél magasságával vetekedtek a gőgösködő nyárfasudarak. O alai Esztiék szegényes háza elején díszlett a legkáprázatosabb, legszív- dobogtatóbb, eget ostromló májusfa. Bárányfelhőkkel kacérkodó, ághegyű, s imitt-amott a pántlikák közt egy-két álomtarka selyemkendőt is a reggeli szélbe lobogtató... Bálái Eszter volt a falu legszebb lánya. Madonnákat idéző zsellértündér, a csontot roppantó paraszti nyomor csodának nyílt virága. Tiszai Jóskával járt jegyben, aki özvegy édesanyjával és három testvérével élt az alvégen, s jóformán egymaga hordta széles vállán a sok tagú család nem kevés gondját. Jóska volt a „május varázslója”, aki a legénycimborákkal együtt vitte a szép napra virradó halk, holdas éjszakában a Tisza partján vágott, becéző büszkeséggel cicomázott fákat a lányos házakhoz. S valami íratlan törvény, különös szokásjog alapján — a legsudárabbat mindig Esztinek. így ment ez évről évre s mi, gyerkőcök, úgy hittük: a május meg a pántlikás fa úgy összetartozik, mint Jóska meg Eszti. Aztán jött egy tavasz, amely mindent felborított, minden eddigit meghazudtolt. Baljós volt már a március, szeles, borús Tizenötödikén kigyulladt a Kapusiék háza; déltől estig a fél falu az oltással volt elfoglalva, s játék, hancúr nélkül feküdtünk le aznap este. J ózsef napja volt épper,, mikor a tanítónak, aki Pesten járt valamiféle rokonlátogatáson, hozta a hírt: — Megszállnak bennünket a németek! Egész álló nap masíroztak befelé a fővárosba. Nem akartuk elhinni. De még azon a héten páncélszömyek hasították fel a nagyutca sarát, és csukaszürke egyenruhás, se-szőke katonák szállásoltak be a Polgári Körbe. Este már részeg indulókkal kurjongatták tele a kocsmát. Ezt a neve napját Tiszai Jóska már nem ünnepelte itthon. Ö is meg a vele egyívásúak legtöbbje hónapokkal ezelőtt megkapta a behívót. Ahogy a nagyok mondogatták: frontkatonák lettek... Május első napján elmaradt a nyárfalombok szemérmes vallomása, és szemlesütve mentek vízért a kútra a párjukért kesergő lányok. Anyámtól egyre gyakrabban hallottam, amit soha addig: — Hagyd a pajtásokat, fiam, ne csavarogjatok. Maradj nyugton, semmi helye a csellengésnek! Gyerekvilágunik körül egyre szűkebb lett a korlát. Nyáron nem fürödihettünk a Tiszában, mert — úgy - rebesgették — aknák úsznak a vízben. A parton bombáktól kettészelt óriásharcsák teteme hevert. Ősszel nem mentünk iskolába. Laktanya lett abból is; s munkaszolgálatosokkal készíttettek „védelmi vonalat” a falu körül. Mondták, hogy közeledik a front. Nemsokára hét nap, hét éjjel vinnyogtak az aknák, zengett az ég, dübörgőit a föld. M ikor minden elcsitult — hullott levelek aranypénzeit sodorta a szél az utcán, s köztük elszórt rohamsisakok acélgombái lapultak —, szókatlan színű köpenyben, erős mosolyú katonák termőitek köztünk. Sapkájukon mint apró piros virág, rubintos csillag fénylett. Ma sem tudom hogyan, nekem a májusfák meg a lányok, meg Jóska, a falunkból messzire került, rég látott, deli legény jutottak az eszembe. — Édesanyám, az idén miért nem tűztek májusfát? — kérdeztem. Anyám mosolygós szeme előbb tágra nyílt, majd mint aki most döbben rá valamire komolyan, halkan szólt: — Ne félj, kisfiam, jövőre lesz olyan május meg olyan fa, mint még sohasem! ... Olyan is lett. Mihelyt felvirradt, óvatosan osontam ki az ágyból, attól tartva, hogy anyám rám szól; ne csavarogjak. De nem tette. Szelíden mosolygott, míg a csupor tejet a kezembe nyomta. Az utcán hamar megtaláltuk egymást a pajtásokkal. Végignéztünk a házsorokon: zászlók integettek felénk, pirosak és háromszínűek. Egyszerre csak Tiszai Jóska, a katonaviselt, s pár napja hazatért első legény jö!t szembe velünk. Vakító fehér ingben, s ünnepi fekete öltönyben. — Hát ti, mi járatban vagytok? —faggatott kedvesen. — Májusfát akarunk vizitálni... — feleltem valamennyiünk helyett nekibátorodva. — Az akad! No, csak menjetek — mondta. Ahogy a szép, barna arcába néztem, valami felötlött bennem. Nekiiramodtam, a Bálái Esztiék háza felé. Végig a járda mellett májusfák bókoltak. De én csak futottam. Odaérve, egy pillanatra behunytam a szemem, s aztán, még lihegve a rohanástól, fölemeltem az arcom. Q tt volt a Jóska fája. Kápráztató, sudár, lombos; tele szalagokkal, kendőkkel. Ághegye a háztetőn is túlmagas- lótt, s fölötte bárányfelhők szálltak. A levelei remegőn csókolták egymást, ziz- zenve beszélgettek, sejtelmesen susogtak. Hogy mit, azt én még akkor hogyan is tudhattam volna. Azt csak Jóska értette és Eszter. Meg a május... Jóba Tibor
