Békés Megyei Népújság, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-12 / 61. szám

Molnár Géza: Harangos óra s,Nem jő, ha az ember- úgy rendezi be magának a bol­dogságot, mint egy nagyon erős, kényelmes, földrengés- biztos házat. Az élet csupa nyugtalan mozgás, válto­zás...” — gondolkodik Mádi István, az egyik novella hő­se. S az élet boldogságának elröppenő kék madarát ke­resik a kötet többi elbeszé­léseiben is. Az író töredel­mes beismerő vallomása ez apró kis életek értelemke­reséséről, hogy ne legyen az cél és nyom nélküli, hiá­bavaló. A legjobbaknak ítélt no­vellák (Sanoár, a Kölyök és a címadó Harangos óra) bi­zonyítják is ezt, áramlik be­lőlük az a hangulatteremtő, magabiztos erő, amely az élmény elevenségével hat Már rég egy másik történet gondolaterdejében járunk, ám néha még visszhangza­nak a markáns arcú, ejtőer­nyős Kállai vagy a carmeni szépségű Sanoár szavai. A legtöbb történet olyan — mondatja egyik hősével az író —, hogy a végét nem is­merj ük. Jönnek az embe­rek, küszködünk velük, az­után eltűnnek. A nyug­talan emberekből csak vib­ráló pillanatok maradnak, értelemkeresésüket is több­nyire érzelmi síkon vé­lik megtalálni — olykor si­kerrel. (A nyár két arca, Bolond lobogás.) Vannak történetek, me­lyek olvastatják magukat és egyben bosszantják is az ol­vasót, mint a Váratlan sza­badnap undok Lórija vagy a irancia Azúrpartra autózó A kötet írásainak jelentős apa és közönyös fia, kikkel sem olvasás közben, sem azután nem tud mát kezde­ni az olvasó, mert azokat egy rokonszenves indítás után az író ellenére is vé­delmébe veszi. A bosszan­tás sikerült, tehát a novella jó, mondhatni kitűnő, mert jelentéktelen cselekmények kapcsán teremtett a valóság­ban fellelhető, eleven figu­rákat. Utáljuk a Lóri-típu­sokat? Igen. Vannak bla- zírt arcú suhancfiatalók? Igen. Felismerjük a finom, szerkezetű apai önzést is és már helyben vagyunk; vol­taképpen az élet igazi at­moszféráját betűfolyamába sűrítő Molnár Gézát dicsér­jük akkor is, amikor az ól­része érzelmi túlfűtöttség­gel beszéli el szereplőinek vágyait, hangsúlyozva az emberi benső oly sokszor ellentmondásos arcát és önnön igazának keresését. Hőseikben magunkra és környezetünkre ismerünk', mert hétköznapi emberek életéből villant fel esemé­nyeket, mélyeket mi ma­gunk is elmondhatnánk. A mai magyar irodalom egyik jeles novellás köteté­vel ajándékoz meg bennün­ket a szerző, aki néhány műve után már nem isme­retlen a nagyközönség előtt. (Márta, Hullámverés, Vá­ros a felhők alatt stb.) Az Élet és Irodalom heteken át folytatásokban, közli érdek­feszítően izgalmas vietnami vasó önzése a boldog meg- naplóját, amely többet árul nyugvásé befejezést keresi, egy n®p küzdelméről, mint a kényelmes, földren- ra‘nt tucat hadijelentés, gésbiztos házat... Balogh Ferenc Katsányi Pál Csendélet maszkkal Bazsali Ferenc kiállítása A békési múzeumban nyitották meg az elmúlt va­sárnap Bazsali Ferenc Oros­házán élő festőművész kiál­lítását, melyen tízegyné­hány olaj- és temperakép­pel mutatkozik be a ritkán kiállító művész. Ez a kis tárlat szerencsés válogatás­nak mondható, jó kereszt­metszetet mutat Bazsali művészetéről, törekvéseiről, kedvenc témáiról, melyek félreérthetetlenül Orosházá­hoz, az orosházi emberek életéhez kötődnek. Időrend­ben elég régen készült ké­pek is láthatók, de egészen újak is, jól példázva kife­jező eszközeinek fejlődését, és szerencsés hajlásút az egyszerűsödés felé. A puritán ízléssel elren­dezett kiállításon főként csendéletek, enteriőrök és tájképek váltják egymást. Bazsali színvilága is szülő­föld-ihletésű: az alföldi kis­város lombjainak, füveinek zöldje, a határ felszántott földjeinek barnás-feketéje, és a mezőn, kertekben nyíló virágok villogó pompázata ad egy-egy színárnyalatot képedhez, melyeken — kü­lönösen a már említett újabb keletű alkotásain: K amipozíció, Korsós csend­élet, Árvíz a falu szélén stb. — a hangulat dominál, az erősen gyökerezett alföldi motiváció, a szűkebben ér­telmezett hazai táj eltéphe- tetlen vonzása és szeretete. A kis tárlat talán legki­emelkedőbb darabja, a Kompozíció sűríti magában mindazokat az ismérveket, melyekről fentebb esett szó, ez a paraszti enteriőr jelzi Bazsali legerőteljesebb irá­nyát, művészi törekvését. A színek harmonikus egysége, a megszerkesztettség ol- dottsága és az a hangulat, mely különösen e képének sajátja — a művészi érték csalhatatlan fokmérőd. Néhány festményén — bi­zonyára ezek a régebbiek — a túlzott természethűség zavarólag hat, a mindent kimondani törekvés nem egyértelmű azzal, hogy az élet egy-egy villanását a művész valóban sűrítetten, érzékletesen tudja ábrázol­ni. E képei az elhanyagol­ható utat jelzik, láthatóan Bazsali is így érzi, és az egyszerűvé oldás több kitű­nő alkotással megkezdett útját folytatja tovább. Ké­pei igazolják, hogy számára ez az előrelépés jó iránya. S. E. lákolva égett, a nedves gyújtás sziszegve könnye­zett. — Még itt vagy? — kér­dezte a fiatalasszony, ahogy a konyhába lépett. Szem­pilláján még ott ült az álom, szorosan összefogott pongyolája vállán parányi tollpihe billegett. — Csak hétre megyek — mondta Igor és várakozóan ■nézett Irinára. De Irina nem szólt, csak nagyot ásított, aztán a tü­kör elé állt és a piros nylon kefével a haját kezdte gon­dosan fésülgetni. — Azért néha elmosogat­hatnál — szólalt meg a fér­fi kicsit szemrehányó han­gon. — örökösen csak est fú­jod, te is nyugodtan meg­csinálhatod! — vágott visz- sza az asszony. — Mindent én csináljak? — Persze, a klubban ül­dögélni könnyebb...! — A régi lemez. — Értsd meg, ez nem me­het tovább! Olyan a lakás, mint a szemétdomb, nem főzöl, nem mosogatsz, el­mászkálsz, későn jársz ha­za — és hazudsz! — mond­ta a férfi elfojtott indulat­tal, — Persze, mindenben én vagyok a hibás! — kapta föl hirtelen a vállát az asz- szony és a kefét az ablak­ra dobta. — De hogy te durváskodsz, goromba pok­róc vagy, káromkodsz, tü­relmetlen vagy a gyerek­kel, ez persze semmi! — Igaz — mondta a férfi, mintha egy kő hullott vol­na ki a szájából és látszott, hogy kegyetlenül birkózik indulatával, próbál higgadt, nyugodt maradni. — De hát mit akarsz tulajdonképpen? Tudod egyáltalán? Vagy neked tetszik, hogy anyá­nak hol ez, hol az súgja oda a boltban, itt meg amott láttak és persze a tanács­elnökkel?! Azelőtt egészen más voltál! Én nem tudom mi, tán a dicsőség szállt a fejedbe, a kényelmes jólét vette el az eszedet?! — Ugyan, hagyd az osto­baságokat! Különben is, unom már ezeket a cirku­szokat. Ha nem tudod meg­érteni, hogy az ember el ván foglalva, ezer hivatali gondja, baja van, akkor mit magyarázol. — Nekem is van dolgom, több mint neked, mégis időben itthon tudok lenni! — A férfi hangján érző­dött, hogy lassan elveszti a türelmét, de még tartja magát. — Unalmas ez az egész! — vetette oda az asszony csak úgy fél vállról és ciga­rettára gyújtott. — Csak ez az átkozott makacsság ne volna ben­ned! — csattant fel a fér­fi és türelmét vesztve öklé­vel a levegőbe sújtott. — De ha egyszer elfogy a türel­mem, nagyon ráfizetsz, én véget vetek ennek a nyo­morult, semmilyen életnek! tornác ablaküve­ge megkoccant. — Itt az öregasz- szony, hozd be a tejet — biccentett az ablak felé a férfi és a táskája után nyúlt. Irina kinyitotta a kony­haszekrény alsó ajtaját és keresgélni kezdte a tejeslá­bast. i Egyre idegesebben turkált a csörömpölő serpenyők, fedők, apró edények kö­zött. Az ablak újra meg- zörrent. — Jöjjön már, kedves, az­zal az edénnyel, mert siet­nék — türelmetlenkedett Szomova, a tejesasszony. — Rögtön, csak egy lá­bast kerítek — mondta ide­gesen a fiatalasszony és a kamrába sietett. — Üres kézzel tért vissza. — A kis piros fazekat nem láttad? — kérdezte zavartan a férjétől. — Ott van, csupa kosz — bökött az edényhalom tete­jén kuporodó fazékra Igor és szeme dühösen szúrt Irina felé. A fiatalasszony föltépte a konyhaszekrény minden ajtaját, remegő kézzel, kap­kodva turkált a zörgő tá­nyérok, edények között, de hiába. Sehol sem akadt egyet­len akkora tiszta edény, amibe a liter tej belefért volna. — Gyalázat! — ropogtat­ta a szót a férfi a foga kö­zött. — Lesül a bőr a po­fámról! Tessék! Vidd ki a lavórt vagy a virágvázát, hátha npgyobb lesz a di­csőség! — Szavai kegyetlen erővel vágtak végig a tehe­tetlenül kapkodó asszo­nyon. Aztán hirtelen mégis megsajnálta. — Ott a vizeskancsó a tál mögött. Az asszony, mint zuha­nó a kötélért, kapott az üvegkancsó után. — Legalább öblítsd le hi­deg vízzel — suttogta a férfi fojtottan. — A kisgye­rek egészen összekente! Siess! A vénasszony, az indu­latos szavakat hallva, még a nagy sietségről is elfe­ledkezve, kandi szemmel bámult befelé az ablakon. rina sietve, gyorsan mosta az üveget. A kancsón végigsik- lott a csapból a ki­zuhanó vízsugár, s amikor eljött a csaptól, a lámpa­fényben ezer színben ra­gyogtak föl az üvegedény oldalán remegő apró víz- cseppek. Meg se törülte, csak úgy hamarjában ki­fordult vele a tornácra, hogy minél előbb túladjon a kíváncsi, pletykafészek asszonyon. A hirtelen fordulattól vagy talán a víztől, a kan­csó hirtelen kicsxíszott a kezéből és hangos csatta- nással ezer darabra tört a tornác kőkockáin. Irina egyetlen hangot sem tudott kipréselni a tor­kán. Csak állt kicsit gör- nyedten, tehetetlenül, sze­méből nagy kövér könny­cseppek ' gördültek ki s fu­tottak végig elsápadt orcá­ján. A szobában — talán a zajtól — hangosan fölsírt a kisgyerek. Az asszony, ahogy meghallotta a gye­reksírást, öklét a szemé­hez kapta és befutott a szo­bába. — Nahh! — szakadt ki a nehéz, elkeseredett só­haj Igor melléből, aztán aktatáskája után nyúlt és kilépett a konyhából. verandán egy pil­lanatra megtor­pant, tekintete a kövön szerteszét heverő, tompán csillogó üvegcserepekre tévedt. Ahogy nézte a villogó, tü- hegyes, beretva élű szilánko­kat, hirtelen az jutott eszé­be, hogy az ő fiatal életük is ilyen gyorsan, ilyen várat­lanul hull talán szét apró darabokra, ha nem vigyáz­nak. — Este menj el a gyere­kért, mert nekem vezető­ségi ülésem van — szólt be halkan a nyitott szobaajtón a feleségének, aztán a tal­pa alatt sikoltva csikorduló üvegcserepeken keresztül gyors léptéknél elindult az utcaajtó felé, ügyet sem vetve az ijedtségtől szá­ját tátó, riadtan pislogó, meghökkent öregasszonyra. Fordította: Raáb György Katsányi .fái rajza

Next

/
Thumbnails
Contents