Békés Megyei Népújság, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-19 / 67. szám
KÖRÖS TÁJ _________ KULTURÁLIS MELLÉKLET O rtutay Gyula: Halhatatlan népköltészet Amikor Ortutay Gyula 1929 őszén beiratkozott a szegedi egyetemre, hu- manisztikával, elsősorban görög filozófiával kívánt foglalkozni. Azután találkozott egy kiváló profesz- szorral és egy olyan tudományággal, amely napok alatt új irányt szabott tanulmányainak, egész munkásságának. Solymossy Sándor hatására már a szegedi egyetemi évek alatt Szabolcsba utazik balladákat és meséket gyűjteni. Ily módon fel kellett figyelnie az egyetem falain túli világ gyötrő problémát : {Tamás Menyhért: ! ÖRÖKSÉG !______ H onnan e ni eg hajszolt fegyelem, halúlig-tartó Igyekezet? Ki az, ki ennyi szenvedélyt szorított belém? Válaszul zúdul az emlékezet: fazekasmester nagyapám testálta rám — a keze alatt gömbölyűdé tálak irgalmatlan szédülete fogant meg béviil, korsót-formáló keze kerekített idegeimre indulatot, edényeiből ittam mámort* miközben magam is anyaggá lényegültem. Azóta dacos forgásban élek, így nőtt körém a gyermekkori táj, kő-testével a város, jelenével a Föld! Amit látsz, nem más, mint a belőlem zúdított világ, agyag-énem korong-forgása, cseréppé hitem tüze éget, hogy meg ne repedjen bennem a lélek! ira, a dalok és mesék kincseit őrző nép aggasztó állapotóra, a föld és jogok nélküli kallódó szegényparasztság küzdelmeire. Éppen ez a valóság felé fordulás, az aktuális társadalmi gondokat-feladatokat is vállaló szemlélet tette kutatásait új szempontúvá, termékennyé, a nemzeti közműveltség egészében is jelentőssé. A közelmúltban megjelent Halhatatlan nép- költészet című kötetének ez első és legfontosabb tanulsága. A néprajz tudománya sokat köszönhet Ortutay aktualitás-igényének, annak, hogy gyűjtő munkája a harmincas években szorosan összeforrt a magyar társadalom radikális átalakításának terveivel. Ebben az összefüggésben válik csak érthetővé például Fe- dics Mihály meséinek gyors terjedése. Érdemes egy pillanatra megállni Fedics bácsi és a mesegyűjtő találkozásánál. A színhely apró szabolcsi falu, Bátorliget, ahová Ortutay egy őszi napon, zuhogó esőben érkezett. Ennél is nagyobb baj volt, hogy reményei megcsalták. Kiderült, hogy Bátorliget alig néhány évtizedes település, néprajzi szempontból tehát érdektelen. Indult volna tovább, de nem volt mivel. Időmentésnek — hogy kárba ne vesszen a napja — jó meséiét keresett így került Fedics Mihály kunyhójába. Itt élt ő unokájával, annak férjével és három dédunokájával igen szegényesen. Meséi kiskanászokról, sárkányokról, kiirálykdsasszonyofcról,iaz Igazság és a Hamisság birkózásáról szóltak, de mögöttük a jelen és a közelmúlt eseményei, egy próbára tett élet motívumai is felsejlettek. Ortutay pedig ki is emelte ezeket: hadd tudja meg minél több ember, hogy a mesék áradó gazdagságában és pompás szerkezetében a magyar szegényparasztság elha- gyottsága, elárult tehetsége vádol. Fedics bácsi apja cseléd volt szabolcsi uradalmakban. Fiára is ez a sors várt. Imá-olvasni nem tanulhatott, volt kiskanász, kisbéres, kocsis, napszámos, erdőirtó munkás. Megjárta Amerikát is, ahol farmokon és útépítésnél dolgozott, öregségére pár hold földet vásárolt, de az elúszott. Maradt a szegénysor, a koldus- ság és a lélek csorduló bősége, a mesemondás adománya, amely Ortutay jóvoltából országszerte ismertté vált. Aki jól olvasta az akkori meséket, az akkori magyar valóságra gondolt, és erősödött meggyőződésében : ezt a világot össze kell : Molnár Antal Tavasz tömi, a Fedics Mihályok országává kell változtatni. A néprajz nagy magyar mesterei is elvonulnak előttünk a kötet tudós-portréiban. Ezekre az írásokra ismét a tudomány és a társadalom együttes szolgálata jellemző. Ortutay értékelése — a tudomány minősítése — azokat az elgondolásokat és műveket állítja előtérbe, amelyek a nemzeti közműveltség formálását szolgálják. Így éri el a szerző azt a célját, hogy hőseit a szakemberek szűkebb körön túl is érdekessé, rokonszenvessé tegye. Századokat járt be, de sohasem elvont. Szempontjai nem céhbeliek, hanem az egyetemes magyar kultúra jobbítására, gazdagítására tekintenek. A hagyományt is a jelen és a jövő érdekében kívánja hasznosítani. „Hiszen a mai magyar falu — írja Eleven vagy múzeumi kultúra című tanulmányában — nem azt várja tőlünk, hogy valamilyen kiagyalt eszmény szerint öltöztessük a régi népi formákba újra meg újra. Nem akar bezárkózni a maga teremtette régi költészeti, művészeti formák újraélesztett világába ... Ehelyett a mi kulturális tömegmunkánknak meg kell találnia azokat a módokat, amelyek révén az írástudó, s mind nagyobb természettudományos, technikai tudással, mind nagyobb kulturális igényekkel fellépő faluhoz szólhatunk. S úgy kell szó- lanunk, hogy a népköltészet, népművészet, tánc ismerős, régi, szép formái is segítsék a mi mondanivalónkat’’ Ezt a programot segíti hatékony megvalósulásában Ortutay Gyula könyve, amely az eddig jelzetteken túl is sok időszerű kérdésben ad eligazítást, tudományos és közíród állásuVMVWVVyVyVVyV.|«^,,AAAAAAAAAAAAAAAAA> «/WWWWVWWWWWVWWWS/WV< Zalka Miklós: Dobok Indonéziában A távolban dobok pe” regtek. Fölébredt Kinyitotta a szemét. Nem rezzent össze, a háta sem borsózott. Feküdt mozdulatlanul és a sötétbe bámult. A dobok tompán pufogtak, hangjuk olyannak tűnt, mint a távoli égzengés. A ritmust figyelte. „Ünnepre dobolnak...” A kunyhóban csend volt különben. Hallatszott a gyerek szuszogása, s az asz- szony lélegzése. Az asszony furcsán lélegzett, nyitott szájjal szedte a levegőt. Akkor szokta így, ha ideges. Hirtelen nyilallt agyába: „Nincs is ünnep...” A gondolatra elöntötte a forróság. A torka elszorult, zihálva kapkodott levegő után. De nem ült föl. Az asszony se mozdult. A dobok pufogtak. Már tudta, hogy az asz- szony sem alszik. Fekszik, mint ő, és a sötétbe mered, és az ő torkában is ott szorong a keserűség. „Ünnep...” — a szó úgy kóválygott agyában, mint madár az égen. Az asszony karja a testéhez ért, egy pillanatra csak, aztán mindjárt odébbrebbent. Utánanyúlt és átölelte. A hajlékony test minden porcikájában remegett. A melle hullámzott, gyorsan, ütemesen, akár a kovácsfújtató. A gyerek szuszogott. Ök hallgattak, ölelték egymást. Az asszony már nem reszketett. Ügy kapaszkodott belé, mint fuldokló a deszkába. A dobok pedig egyre szóltak. Méltóságteljesen, mesz- szehangzón. Ahogy ünnepre szokás összedobolni a híveket. Eszébe villant, hogy őrültség várni. Menekülni kell, rohanni, eltűnni az éjszakában... Valahová... Mindegy hová... Ahová nem jut el a dobszó... Akár a dzsungelbe. Ott csak tigrisek vannak... A teste megrándult. Egyetlen lendülettel fölült. Az asszony engedte, de maga fekve maradt. — A dzsungelbe... — susogta az asszonynak. Az asszony felsóhajtott és ő nem folytatta. Kis szünet után az asszony csak ennyit mondott: — Körül... — és ő sem folytatta, hogy a katonák úgy fogják körbe a falut, mint gyűrű az ujjat, és azért sem tett szemrehányást a férjének, hogy hazajött. A dobok mintha az agya közepében pufogtak volna. Megrázta a fejét, lihegve szakadt ki a tüdejéből: — Valahogy... Az asszony ajkáról kurta, reménytelen sóhaj leb- bent válaszul. Később megszólalt: — Nem vagyunk patkányok... Szó nélkül visszaereszkedett az asszony mellé. Az asszony pedig a karjába zárta, nagyon meghitten, nagyon gyöngéden, és jólesett volna megmondani: jó, hogy egymásra találtak — de nem voltak szavai hozzá, csak ölelte hangtalanul. A zorge'ésre az asszony összerezzent, egy pillanatra szorosabban ölelte magához, aztán azt suttogta: — Eredj. Ö felkelt, s a bejárathoz lépett Az égboltozaton halvány fényű csillagok pislákoltak, a hold elbújt a Krákatan füstje mögött. Uárman álltak a kunyhó előtt. Árnyékuk sejtelmesen hosszúra nyúlt és a nyílásra vetődött. A középső szólalt meg: — Üdvözlünk... — és elhallgatott. A hangról ismerte föl: a teherautó sofőrje. A városban együtt dolgoztak a gyár építkezésén, összehúzott szemmel fürkészte az arcát, de nem tudta kivenni a vonásait — Hisz tudod... — mondta a sofőr, és halkan nevetett zavarában. Tudta. De azért megkérdezte: — Mit?.J A sofőr ajkán újra felhangzott a kényszeredett nevetés. — A község téged jelölt ki... Jobb, ha magunk tisztítjuk meg a falut... A katonaság vaktában irtana.. > — És a közösség biztos benne, hogy én... A sofőr félbeszakította: — Biztos benne! A dobok pufogtak szüntelen. Ünnepre... „A közösség... Persze... Te tudod...” — gondolta keserűen, s felsóhajtott. „A közösség téged...” A szíve a torkában kalapált: — Menjünk... — a hangja elfúlt, keresztüllépett a küszöbön. e azok hárman csak álltak és a sofőr ismét nevetett zavarában: — Családostól— Fogai összecsikordultak. A tenyere ökölbe szorult. Vissza akart lépni, de az egyik árnyék megmoccant, elállta az útját. Bambuszrúd meredt a torka elé. *•99999999999' 99999999999999999999999 foglalást. A nacionalizmus sok türelmetlenségét cáfolja például az együttélő népek meséinek, dalainak, történeti mondáinak évszázados kölcsönhatásával. Az új iránti fogékonyságra a korábban elhanyagolt munkásfolklór értékeinek felfedezésével mutat példát, a népmese mai értékét pedig nemcsak tanulmányok sorában bizonyítja, hanem mint a mesék gyűjtője és kiadója, hatásuk gyakorlatává tételéről is gondoskodik. Talán ez a tevékenysége a leginkább közérdekű, ízlés- és tudatformáló hatású. A Halhatatlan népköltészet írójának igazolása és legnagyobb sikere éppen ezért a Magyar népmesék három kötete, amelynek külföldi változatai Prágától Helsinkiig, Berlintől Tokióig ismertté tették meséinket, s a gyűjtemény tudós kiadóját Dersi Tamás >vwwwwww\^ — Nagyon kihegyeztem... — suttogta az árnyék tulajdonosa, s hangján majdnem bocsánatkérés érződött összeharapta a száját sa könnyét nyeldeste. — Ne csinálj ostobaságot... — mondta a sofőr és a vállát vonogatta: — Nincs értelme... Majd én szólok— Az asszony akkor mór a küszöbön állt, és a gyerek kezét fogta. Ruha nem volt rajta, és a gyereken sem. Végigmérte az árnyékok hordozóit s a gyerekre szólt: — Jöjj. A hangja ugyanolyan eltökélt volt, mint a járása. A nagy tér felé indult, ahol a dobokat verték. A gyerek engedelmesen követte, eső is lépkedni kezdett mellettük. A három árnyék felzárkózott mögöttük. A sofőr azt mondta: — Fázni fog... Az asszony úgy meat, mintha nem is hallotta volna, és a sofőr folytatta: — Nagyon lehűlt a levegő— Azokon a hullákon sem volt ruha, amelyeket a folyó kivetett — vágta oda az asszony ingerülten. A sofőr ismét a kényszeredett nevetés mögé rejtette zavarát. A gyerek didergett Ö sem szólt. Eszébe jutott, hogy leüti a sofőrt. Nem haragudott rá. A
