Békés Megyei Népújság, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-19 / 43. szám
Világtörténet tíz kötetben Romvári Etelka Sikátor A dialektikus és történelmi materializmus, a marxizmus klasszikusainak, Marxnak, Engelsnek, Leninnek a tanítása adott először tudományos váiaszit arra, hogy mi is a világtörténelem, A marxizmus tárta fel először — az emberi évezredek konkrét tanulmányozása, s a nagy gondolkodók műveinek kritikai vizsgálata segítségével —, hogy az emberiség egész történetének alapja az anyagi javak termelése, a termelőerőknek és az emberek termelési viszonyainak fejlődése. Ám a történelmi haladás ugyanakkor nagymértékben függ az abban részt vevő tömegek erejétől, s tudatosságától. Az emberi történelem egységes, törvényszerű folyamat, amelynek azonban figyelembe kell venni egész bonyolult sokoldalúságát. Hogyan lebet ezt a sokágú-bogú folyamatot úgy összefoglalni, hogy ne lássa kárát a tudomány, és ugyanakkor az olvasók valóban széles tömegei is nagy haszonnal forgathassák? Már Lenin óvta attól a tudósokat, hogy a különböző mítoszok elleni küzdelmükben ne csináljanak mítoszt a közérthetőségből, s ne vulgarizálják azt, amiből éppen a vulgarizálás öli W a marxizmus „élő lelkét”, a dialektikát. Nehéz dolga volt tehát annak a J. M. Zsukov vezetésével működő szovjet történész-kollektívának, amely — több mint tíz esztendeje — nekifogott, hogy tíz kötetben az olvasók elé tárjon egy világtörténetet. A nehézségek megoldásának egyik „eszköze” éppen maga a kollektíva volt. Nem egy — vagy néhány — kutató tehetségére bízták e hatalmas munka elkészítését, hanem — a tör>•-»»»♦ » ♦ ♦♦»*-» Rácz József Vázlat ténettudomány különböző területem működő — szer kesztő bizottságra. És az egyes köteteket is (igaz, e kötetek 6—700 oldalasak) külön szerkesztők és szerkesztőségek fogták össze ugyanakkor nagyon sok adattal, számos jól kiválasztott illusztrációval és térképpel, és — nem utolsósorban — a színvonalas ismeretterjesztés stílusával. A Világtörténet tíz kötetét kimunkált szovjet tudós-kollektíva küzdött a „szakmai” tévedések, s ugyanakkor a „oéhszemlélet” túlzásai ellen, vagyis azért, hogy a mű lehetőleg sehol se legyen vulgarizált, s segítségévei előttünk álljon az emberi történelem nagy, konfliktusokban és katarzisokban nem szegény drámája. A mű készülése közben új fénnyel világítódnak meg az eddigiek során még homályban maradt kérdések. A szerkesztő bizottság előszavában — amely a nagy mű magyarul 1962-ben napvilágot látott I. kötetében olvasható — szerepel, többek között az a szerény, tárgyilagos megállapítás, hogy a Világtörténet „nem lépett fel a kimerítő teljesség igényével” és arra sem törekedett, „hogy a világtörténelem minden problémájának végleges megoldását adja”. El lehet mondani azonban, hogy a második világháború eseményeit és tanulságait tárgyaló X. kötet megjelenésével immár magyar fordításában is teljes — s magyar Vonatkozásokkal gazdagított — Világtörténet nemcsak szempontjainak korszerűségével és adatainak gazdagságával jelent többletet minden eddig hazánkban megjelent, összefoglaló világtörténelmá műhöz képest, hiszen ez a mű mint olvasmány is lenyűgöző. (A. G.) Új Rezső: A szabadság ölén — Részlet — — A vonat nem áll; fut, rohan... ...a nap mély, őszi fénnyel ágyába dől és elfedi magát a földszegéllyel... — A kalauznő kapcsolót kattant, s a villany felgyűl, a sötétségbe bújt homály szalad, felbukik, elhull... — Katonák jönnek, kirgizek, csendesek, mosolyognak; felbontják szoros kötelét hazai csomagoknak, kínálják egymást, minket is, — visszakínáljuk őket. Nem látni házábálon sem vidámabb étkezőket. — Sokan vagyunk és mind beszél; a zsongás zajba vált át, mégsem zavarja senki sem a pólyásbaba álmát. Még a kerekek üteme, az is szelíden kattog, nehogy elhagyja emberkénk a csendes álompartot. — Beszéd és evés véget ér, halkan dúdolni kezdünk, Gyönyörű dal a Szulikó, elönti testünk-lelkünk, szétáradunk és karjaink átölelik a tájat... — A vonat békén ring velünk ölén a szabadságnak. Szovjetunió, Vorosilovgr&d—Szverdlovo, IMS, Megfúrtak a témámat Amikor megjelentek a választási hirdetmények és házunkban a lépcsőházból leszedték a négy év előtti választás idejéből visszamaradt hirdetményfoszlányokat, köztük a régi választói névjegyzékek darabkáit, eszembe jutott egy régi történet, amit időszerűnek véltem. Annak idején, vagyis a ^HWVWVVWWVVWWWWWWWWMMMW HHWMtMUHUStWWt V tMVtWMWVMMMVMWWWtWMMMWMWMVtVmWMmW legutóbbi választások táján, gyakran meg-meg- álltam a lépcsőházban, s olvasgattam a névjegyzéket, örömmel láttam, milyen változatos skálán mozog kisded bérházunk lakóinak foglalkozása, és büszke voltam rá, hogy a házban mindenki valamilyen fő. Például főelőadó, főkönyvelő, főrevizor és így tovább. Bántott, hogy megbontom e szép sort. Az összeírólapra a nappali szobába, majd le — Ember kell ahhoz! akarta fektetni a heverőre, — Birkózni járok! hiszen eltörődhetett az öt- mondta büszkén Peti, órás utazásban. — Nem aludni jöttem én. felélte kényszeredetten Pi- - roska. — Sokszor még va- s sárnap se vagyunk együtt, nagyapja most már arra — A pártmunka ilyen — kényszerült, hogy egy-két mondta, s jóízűen falatozni — Legalább fürödjön fogást kiálljon. meg! Felfrissül. Már a szőnyegen „gyűrNagy nehezen ráállt. Miután kilépett a fürdőszobából, nem zavarta az ebédfőzésben Piroskát, ha-' nem ledőlt a heverőre, s berzenkedett a pesti vízre, mert csakis az szívhatta ki * annyira, hogy egy kis fá-# radtságot kezdett érezni. Hamarosan el is szundított. Akkor ébredt fel, amikor a fiú unoka, a kis Peti, aki sose várja meg húgát, Beátát (micsoda cifra nevet találnak ki ezek a fiatalok!), pedig egy iskolába járnak, nagy hangoskodással becsapta az ajtót — Csendben légy! — szólt rá az anyja. — Itt van a tata! Több se kellett Petinek, Be a szobába! S mire Beáta is megjött, már1 ott tartottak a beszédben, hogy megvan-e még Varga Tóni bácsinak a nagy fekete komondora, amely ellen Peti bosszút esküdött mert sokszor megijesztette, amikor nyaranként a tatánál töltve az időt, a nagymama tilalma ellenére késő estig elcsavargott. — A nyáron megfojtom! — erősködött Peti, s megmutatta a tatának, hogy milyen erős már a karja. Tavaly óta négy centit vastagodott kezdte menye főztjét Közben arra gondolt, mennyit Gabiinek Károly rajza nyitott szaladt ez a világ előre. Peti unokája „birkózóba” jár, hogy el ne satnyuljon. Bandi fiát autó hozza-viszi. A kis Beáta meg alighogy bekapta' az ebédet, máris indul zongoraórára. Délutánra egyedül maradt. Piroskának kellett Peti meg sportkörbe. Nem sokáig ténfergett ő sem a világban. Lement a dombról, s egész estig csatangolt a budai oldalon. Túlságosan idegennek éreztak”, mikor rájuk Beáta. — Anyu, gyere csak! — szaladt ki a konyhába. A birkózók észre sem vették, hogy ketten is figyelik őket Végül is a tata „hagyta magát”, s ezzel vége lett a küzdelemnek. Peti büszkén súgta még oda, mikor felálltak, hogy ő a legerősebb az osztályban. , Megebédeltek. — Bandi? — kérdezte evés előtt a tata. — Még te ezt" a világot. Ö itt sose mindig nem jár haza dél- tudna felmelegedni. A fare* luban otthon mindenki kö— Sok a dolga. Ha meg szón neki vagy ő köszön nincs, keres magának — előre, itt meg csak úgy lünk valamerre — mondta mennek el az emberek egymás mellett, hogy még csak ki se térnek az útból, rohannak, rohannak, mintha hajtaná őket a tatár. Az egyik kis bisztróban is úgy lökte elé ár csapos a korsó sört, mint ő szokta odahaza a kutyának odavetni a kenyérdarabot. Beesteledett, mire visszaért. Bandi még nem jött meg. A vacsora is úgy fogyott el, hogy négyesben ültek az asztalnál. Elvés után Peti még újabb fogásokat akart mutatni a tatának, de az anyja beparancsolta a gyerekszobába, mert még alig csinált meg valamit a leckéből. Beáta, míg Piroska mosogatott, zongorázott. A tata kényszeredetten büszke mosollyal hallgatta az ismeretlen „nótákat”, s mikor vége lett a házi koncertnek, jutalomból előhúzta zsebéből a nagy szelet csokit A kislány körülpuszilta érte. — Ezt meg vidd be a birkózónak! — nyújtotta oda a másikat Végre megjött Bandi is. tanítania Bosszankodott a sofőrre, ment a aki, míg a taggyűlést tartotta az egyik részlegben, elcsalinkázott a városban. Szenkó Péter szeretett volna elbeszélgetni a fiával, akin látszott, hogy fáradt, s így ő maga javasolta, hogy feküdjenek le, miután Bandi bekapta a félretett vacsorát — Majd vasárnap elsétámég Bandi, mielőtt pett volna a hálószobába. „Hol leszek én már at kor!” — gondolta a tata, j nekem is — a szürkén belé- g hangzó újságíró helyett — azt kellett volna bejegyeznem, hogy főmunkatárs. Ez nem egészen pontos, nem egészen igaz, de jobban , . , “ . , . * egeszen igaz, de jobban heveron 5 hangzik_ Aztán érdeílödés. sei nézegettem a névjegykészített fekhelyet. A fia- ? talok már régen elaludtak, de ő még ébren volt. A fia életén gondolkozott el. — Mennyivel masabb most! — járt többször is az eszében. Bandiért már autó jár, pedig villamossal, busszal is megtehetné az utat. Hányszor volt ő úgy, hogy tizen- öj-húsz kilométert is gyalogolt egy-egy taggyűlés vagy politikai rendezvény után. Igaz, ez „annak idején” volt, mikor még a legjobb esetben is „lófogaton”, vagy biciklin járt a pártmunkás, mert a járási bizottságnak is csak egy motorkerékpárja volt. — Én nem voltam ennyire fáradt! — motyogta. — Vagy csak én hiszem? Reggel ötkor már talpon volt. ÚitözkifdSs közben eszébe jutott, hogy az udvaron meg kell csinálni a járdát, míg be nem köszönt az esős idő. Nem lophatja tovább a napot a minden ízében nyüzsgő fővárosban. Hiába marasztalták. A kis Beáta sírt is, délután mégis vonatra ült. Mikor falujában leszállt az állomáson, s magányosan battyogott hazafelé, úgy érezte, nagyon jó volt a gyerekeknél, de ez a két nap mégis úgy szaladt el az életében, hogy nem csinált semmit. zéken a lakótársak életkoráról árulkodó adatokat: különös tekintettel a ház nőnemű lakóira, igencsak szórakoztató olvasmánynak bizonyult. Egyszer éppen elléptem a lista elől. amikor két asszonyka állt meg izgatottan a helyemen. Egymás szavába vágva hadarásztak. aztán fogadtak egy üveg likőrbe, és nagy izgatottan futott szemük és mutatóujjuk a listán. Az egyik diadalittasan kiáltott fel. Ö nyert: a házban lakó Galamb Leona énekművész- nő, polgári nevén Sepecsák Lajosné, született Karolina, valóban elmúlt harmincöt esztendős. Kereken tizenkét évvel. (És azóta újabb néggyel.) Ezt a négyesztendős emléket akartam feleleveníteni, amikor a fentieket egy humoros karcolatban papírra vetettem. A szerkesztő nevetve adta vissza. Megörültem: ha ennyire tetszik neki, közölni fogja. Aztán lehűtött, mondván, nem a humoreszken, hanem rajtam nevet, mert megfeledkeztem arról, hogy a mostani választói névjegyzéken — bizonyára a hölgyek iránti tapintatból — nem szerepel a választók életkora. Karcolatom tehát elvesztette időszerűségét, tűzhettem a kalapom mellé. Szomorúan téptem szét a visszaadott kéziratot. Valahol megfúrták a témámat. Benedek Miklós
