Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 25. szám
Vaszko Pópa: Szutjeszka szemei í. Kimondhatatlan roppant fenevad, Egyik állkapcsoddal a felhőkben Másikkal a porban, Bel'altál mindenünket. Mindenünket, mit szájpadlásod alatt Állkapcsod hámorában kovácsoltunk Csontjaink tüzében Hamvainkban. Befalt téged is az éhed. Azoknak, akik túléltek a puszta szív szirtjein Elárultan és nincstelenül Üjra kell teremtenünk mindent 1 Újra az országot, Újra az eget, Hogy essen szét a pofád, roppant fene vad! 2. Szutjeszka ágaskodva dagad az égre Birokra kel a fényfaló szörnyeteggel. Szutjeszka világtalanul forog maga körül Nem leli elöntött partjait. 3. Kihunynak mind a fények itt Elnémul minden értelem, elakad minden út E végzetes kelepcében. Nagy tüzeket raktunk Ereink lüktető hágóin. Nincs talaj a talp alatt Nincs égbolt itt fejünk fölött Elrugaszkodunk innen mégis Eldobbantunk rendületlenül Egyetlen szökkenéssel Zúdulunk álmunk örvénylő szakadékán. 4. Forrása felé viszi görgő habjait Szutjeszka A Nap felé, az ország szíve felé És útjában nem lel semmit. Világtalanul szegődik nyomunkba, Nem tudja, merre görgesse habjait. 3. Eleven húsunkból sarjad az ország Rögönként, kövönként Rendíthetetlenül Forró lehclctünkböl támad az égbolt derülő derűvel csillagzó csillagosán Táguló távlatokkal Erőnk a hegyekben csillagképbe forr Gyümölcsbe éhség, virágba gyöngédség Végtelenbe szabadság. S leszünk hovatovább a diadalmas minden Kifoszthatatlanul. 6. A csontjaink közt zuhog át Szutjeszka Piros virágot ringat morajló árja, Torkolata egy a szívünkkel, Forrása egyként szívünkből fakad. Szutjeszka immár tündöklő tűzmadár Csőrében a fekete fenevaddal. Dudás Kálmán fordítása Vaszko Pópa SEületefct 2922-ben, Bánátban. Több kötete jelenít meg. Életműve nem gazdag, s mégis a legismertebb képviselője a szerb lírának, az újabban jelentkező költőnemzedéktöl. A nyugtalanság völgye című kötetét nagydijjal tüntették 3d 1956-ban. Bíró József: PANASZ Anya, már oly régen beszéltél velem— hangod itt hever az őszi levélben, sóhajod nyújtózó drótokban térdel: rég nem. szalad felém szemed kék fénye, pedig lásd, szikárrá szívott már a nap, lábamból csontokat őrölt fel az út; hernyó-mód tekergek emberek között, s a tisztára mosó eső is kerül... vedd magadra fiú-sirató inged, s hozd kendőd csücskébe kötött örömöd, mellyel engem csókoltál a világra — És aztán mondd el, hogy rám ismersz-e még?! — Nem maradhatok itt. BútSsúzni jöttem. — De miért? — Zsófi néni, ne adja nekem a naivat. Itt én hóttig a fizetésemre vagyok utalva. Rutinmunka mellett pedig csak visszafejlődhetek. — Tudod te, milyen erkölcstelen, amit most mondtál ? — Csak őszinte. Azt hittem, magával lehet őszintén beszélni?! ófit elöntötte a düh. Legszívesebben kikergeti, de csak nem ad neki ürügyet arra, amire pont készül. Lelkére beszélt. Péter ártatlan képpel hallgatta, bólogatott, sóhajtozott és másnap a hajnali busszal búcsú nélkül megszökött. Zsófit még ekkora csalódás nem érte. Azonnal telefonált a megye egészségügyi osztályára, ott azt a megnyugtatást kapta, hogy a megye úgysem adja ki, anélkül pedig, nem vállalhat másik állást. De nem jött haza hetekig és már az egész falu fel volt zúdulva. Ajánlott levélre sem felelt Zsófi elment utána. A klinikán próbálta keresni, a professzoránál. Mintha a falnak beszélne. Félórai birkózással annyit vett ki belőle, hogy Csobán Péter még gyakornok a klinikán, de ez nem állás. Ment a minisztériumba, ott csillapították, hogy a lehető legrövidebb idő alatt küldenek hozzájuk másik orvost. — Kit? Ha ez is megszökött az erdőből, akit mi taníttattunk és akinek házat építettünk. — Nagy könnyelműség volt és maximalizmus. Olyan szűk körzetben, öt- és tízezer fős körzetek várnak orvosra. Amint sorra kerül, foglalkozunk a problémával. — Ott áll az egészségházunk, lakással üresen. — Ez az kérem, a megyén nem gondolják végig a dolgokat. Most már megvan a baj és igyekezni fogunk orvosolni. A fiatalok többsége lelkiismeretes, örömmel vállalkozik falusi munkára. — Tapasztalom. — Ne ítéljen egy esetből. — Bizonyítsák be a községem előtt. — Amint sorra kerül. Zsófi elkeseredetten ment haza. Ezer munka várta és kötegnyi posta. Haragosan beletúrt, és megeny- hülten kiválasztottta belőle Fekete Jankó levelét. Ez a másik fia, a falu' tanító-ösztöndíjasa. Ennek kőzett volna, bizony ennek lakást építeni. Régen itt dolgozik, meg is nősült, és még mindig a szülei kamrájában búvik. Ä/1 egszületett a kislányuk, írja. Gyönyörű, forW! m*s kisbaba, minden ujjacskája rózsaszirom. i? ÜL Piri egészséges, kimondhatatlanul boldogok, csak azt szeretnék tudni, mi lesz velük abban * vizes, földes kamrában?! Vasárnap érkeznek... — Hol a kisbíró? A kisbíró kidobolta, hogy este tanácsülés lesz az egészségház ügyében. Kibővített ülés, mindenki eljöhet. Zsófi arra kért a tanácstagoktól és az egész községtől határozatot, hogy az orvoslakást odaadhassa Fekete János tanítónak. A rendelőbe majd előbb- utóbb jön kijáró orvos, a lakást így használják fel. — Utóvégre — mondta —, mindegy, orvos vagy tanító, egyik az ember testét, a másik a tudást gondozza. Megszavazták. És ha Fekete Jankó itthon van, másnap beköltözhet a szép, új lakásba. Pénteken Zsófi megyei tanácsülésen volt és ott elmondta, milyen kudarcot vallottak az ösztöndíjas orvosukkal. Az elnök rögtön leintette, hogy forduljon panaszával a minisztériumhoz. De a kis falvak elnökei zúgtak, hogy csak mondja, és ő folytatta. —Orvosellenes hangulatot kelt — kiáltott valaki. — Ez demagógia! — Én keltek? Tíz éve örülünk, hogy majd lesz orvosunk. Nekünk kell az orvos, tiszteljük, becsüljük, de az ilyen becstelenség ellen tiltakozunk! — Elvtársnő! — mondta az ülés után a megyei főorvos —, semmi esetre sem adhatunk engedélyt az egészségház más irányú felhasználására. — Amint kapunk ottlakó orvost, kiürítjük a lakást. — Hogyan? Ezt már ismerem. Nincs az a hatalom, amivel kiüríthetné. Mit gondol, kérem, csak nem ad fel az egészségügy egy megszerzett várat! — Mi építettük. — Építsenek pedagóguslakást. — Igen, de öt évre eladósodtunk emiatt. Álljon üresen? — Zsófika, maga igazán tudja, hogy nem lehet igénybe venni. — Hát én pedig igénybe veszem. Fekete tanítónak gyereke született, nem viheti abba a vizes putriba. Ez embertelenség. — Nekem mondja? Ismerem a viszonyokat. — Mikor kapunk orvost? — Fogalmam sincs. Esküszöm magának, rajtam nem múlik. — És ezzel ki vagyok fizetve. Megkövez a falu. Falba tudná verni a fejét, miért járt a szája. Be kellett volna költöztetem őket és hallgatni. R áadásul az autóbuszt is elmulasztotta. Ez hozta igazán indulatba. Sarkon fordult és kiment • a vonathoz, jegyet váltott Budapestre. Beveszi magát egy hétre a húgánál, táviratot küld haza, hogy beteg, s addig végezzék a munkát, ahogy megbeszélték. És mire hazautazott, Fekete Jankóék valóban beköltöztek az orvosi lakásba. Mit tehet róla? Otthon se yolt. Tegye ki őket a megyei tanács. V endégrendezés Debrecenben ,jn. Napóleon államcsínyének idején egy kisember a kővetkező kijelentést tette: „Mit törődöm azzal, hogy császár ural- kodik-e vagy elnök? A házmester, az az én zsarnokom!” A mi korunkban, a mi éghajlatunk alatt szerencsére már nem ilyen politikai analfabéták az emberek. Azonban közéleti tisztánlátásukat mégis károsan befolyásolhatják különböző rendű-rangú „házmesterek” basáskodásai, mindennapi életüket feldúló, rossz kis viharok, amelyek sehogy sem egyeznek az országos széljárással.” Gáspár Margit írónő néhány sorát idéztük a debreceni Csokonai Színház műsorfüzetéből, talán éppen a legelgondolkozta- tóbbakat, melyet új darabja, a „Ha elmondod, letagadom” elé írt. Az előadást, mely szorosan a veszprémi ősbemutató után következett, Miszlay István, a békéscsabai színház rendezője vitte színpadra mint vendég. A darab sok érdekes, új vonása és a békéscsabai művész vendégrendezése kétszeresen is érdekessé teszi számunkra is a debreceni bemutatót. Az eddig napvilágot látott kritikák egyöntetűen kiemelik Miszlay remek konstruáló készségét, azt, hogy jelenetről jelenetre a dráma egészére ügyelt, és az emberi kapcsolatok jellemző megnyilvánulásaira vonzotta a néző figyelmét. Félreérthetetlenül kicsendül az előadásból, hogy az írónő szándékát, a különböző rendű és rangú ba- sáskodók szellemi sötétségét, embertelenségét a rendező differenciált elemi __________________ zéssel építette fel és Jelenítette meg, megdöbbentő erővel (szatirikus játékban nem könnyű!) mutatva meg egy gyáva, áskálódó, de az igazságért soha ki nem álló kollektíva emberi toprongyosságát. A darab nem hibátlan, üresjáratok is fékezik és jószerével nem úgy végződik, ahogy az ember várná, annyira azonban feltétlenül jó, hogy — íme — alaposan kimunkált rendezői koncepció birtokában és kitűnő művészek közreműködésével oda kell figyelni erre a debreceni előadásra, mely jól szolgálja a magyar dráma gyorsabb kibontakozásának ügyét. Különösen tetszett a gyulai várjátékokról is ismert Bángyörgyi Károly, valamint Novak István, Simor Ottó és Vikit, az orvosnőt alakító Szakács Eszter. Végül egy megjegyzés: nem lenne méltatlan Gáspár Margit szatírájának bemutatása — Békéscsabán sem. Mert, ha jól meggondoljuk, errefelé is akadnak még különböző rendű-rangú basáskodók, modern Csák Máték, akik sokszor elfelejtik, hogy az országos széljárás már régen nem nekik kedvez. Így lesz jobb a közélet, így jutunk mind közelebb céljainkhoz, és igy tölti be a drámajátszás azt a funkcióját, melyet betölteni hivatott: szolgálni az emberek nevelését, nemesítését. És így érjük el majd a közszellem kiteljesedését is, az olyan atmoszférát, amikor már senki sem akad, aki letagadná a véleményét a mindennapok rossz kis viharairól és viharkeltőiről. Sass Ervin Választópolgár a fiam Mivel fiam elmúlt 18 éves, így elmagyarázom neki az új választójogi törvényt. — Jó-jó — szakítja félbe előadásomat ez a tisztelet- len, büdös kölyök, akarom mondani, derék ifjú állampolgár. — Azt mondd meg inkább, igaz-e, hogy én is javasolhatok jelöltet? — Hát persze — válaszoltam mit sem sejtve. — Akit akarok? — Igen. — A Beatleseket is? — csillan fel a szeme. Még magabiztos vagyok. — Nem, csak magyar állampolgárt lehet jelölni. — Akkor a Szörényi Leventét. Judod, akinek fáj, fáj, fáj... Segítség! Mint egy kisdiák, az újságból próbálok puskázni, no de attól sem leszek okosabb. — Fiacskám — fordulok felé —, hát ha annak a Szörényi hogyishívjáknak úgy fáj, fáj, fáj, akkor biztosan beteg, tehát felelőtlenség lenne tőled őt javasolni. Fiacskám azonban nem nyugszik. — De azt mondd meg... Ez aztán a szerencse; csöngetnek, ö megy ki ajtót nyitni, óriási zaj, egy sereg kölyök, a fiam barátai tódulnak be a szobába. Szent ég! Ezek is mind választópolgárok? Ahogy végre belefekszem a családi ágyba, hallom, hogy mellettem piheg egy másik derék magyar választópolgár, a feleségem. — Mondd csak — kérdezi—, hogy is lesz azzal az új... Te is lányom, Brutus! No mindegy. Elmagyarázom. — Tudom, ezt tudom — mondja hitvesem —, de... Ö a fodrászát akarja jelölni. A Jenát. Kicsit idegesen aludhattam el, mert meglehetősen furcsa álmom volt. Egy viharos jelölőgyűlésen vettem részt, melyen a választók engem jelöltek képviselőnek. És akkor... Hű, de megizzadtam — törültem izzadó homlokom, ahogy felébredtem. Nyomban belefogtam a következő levél megírásába: „Kedves Elvtársak! Én nem tudok se gitározni, se tupírozni. Mielőtt jelölnének, gondolják meg, népszerű lehet-e manapság egy ilyen tanulatlan ember?" Benedek B. Istváa
