Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 25. szám
e:-mSsiáj Színházi élmények Romániában A félévi iskolai szünidőben váratlan megtiszteltetésben volt részem. Közel tíz napig a Román Írók Szövetségének vendége voltam. Hat napot Bukarestben tököttem, a többit Te- nnesvárott. Majdnem minden este színháziba mentem. Sok színházi emberrel beszélgettem, íróval, rendezővel, igazgatóval Mindenekelőtt hadd mondjam él, hogy akikkel beszélgettem, csodálatukat fejezték ki sok magyar irodalmi és művészeti alkotás iránt. Így például az idősebb költő és drámaíró Adrian Maniu, aki románra fordította a Bánk bánt, azt vallotta, hogy fordítás közben nem győzte csodálni Katona remekművét Tiborc panaszában a román parasztság hangját is érezte. Mennyivel többet tudnánk egymásról és jobban megismerhetnénk egymást ha színházaink repertoárjaiban gyakrabban szerepeltetnénk egymás sikeresebb színházi alkotásait! A bukaresti színházi élet azt a benyomást keltette bennem, hogy sokoldalúbb, mint a pesti. Az ottani plakátok is hirdetik Shakespeare-t, Bemard Shaw-t, Moliére-t, Lope de Vegát, Csehovot, Ibsent és a. mai angol, francia és amerikai drámaírókat, de ezenkívül sokkal több a román szerző, különösen a maiak közül, akiknek a műved a szocialista Románia arculatát mutatják be. Egy egészen új drámaírógárda alakult, akik közül soknak a neve külföldön is tekintélyt jelent; Horia Lovi- nescu, Lucia Demetrius, Aurél Baranga, Sidomia Dragusan, Paul Mirodan és mások. Nemegyszer éreztem, mennyire közkedvelt a történelmi dráma is, ami kultúrpolitikád szempontból igen hasznos, mert tudatják a nagyközönséggel az ország történelmi múltját és a jövőbe vetett hit csendül mondanivalójukból. A híres történész, Ndcolae Iorga is írt történelmi drámát Doamna lui Ieremáa — Jeremiás özvegye — címmel. Igaz, hogy dramaturgiad szempontból nem a legsikerültebb, de tartalma és mondanivalója értékessé teszi. A „I. L Caragiale” Nemzeti Színházban láttam az állami díjas Dina Oocea művésznővel a címszerepben. A bukaresti színházak egyik attrakcióját a Párizsban élő Eugene Ionesco színműved jelentik. Kettőt láttam közülük: a Székek és a Király haldoklik című darabokat, mindkettő az úgynevezett „abszurd színház” egy-egy érdekes és jellemző reprezentánsa. A Stúdió Színházban láttam Caragiale egyik híres vígjátékát, a Zűrzavaros éj szakát. Ott győződtem meg arról, hogy Caragiale hódíthat a világ bármely színpadán, de nyelvezetének és hőseinek ízig-vérig sajátos román mivolta csak román nyélven érheti el a maximumot. Mint a költészetben, úgy a színirodalombam is vannak olyan mondatok, amelyeket szinte lehetetlen idegen nyelvre lefordítani. A bukaresti szakemberek közül sokan, azok, akik Pesten jártak, elragadtatásukat fejezték ki egy-egy nálunk látott előadás vagy művész játékával kapcsolatban. Mihai Berechet, a rendező azt vallotta, hogy Latinovits Zoltánt egyik legnagyobb színészi tehetségnek tartja, akit valaha is látott. Geo Barton állami díjas művész pedig Bessenyei Ferencet csodálta, mondván, hogy minden eltörpül körülötte, amikor megjelenik a színpadon. Temesvárott az Állami Magyar Színházat látogattam meg, mélynek az igazgatója a kiváló színész és színházi szakember, Sin- ka Károly. Eugene Labiche klasszikus francia színműíró a „Florentinkalap” című vígjátékát adták élő. Kitűnő, összeforrt együttes, lélkesen dolgoznak,, nagy kultúrhivatást teljesítenek, a bánáti magyar lakta falvakban is tartanak előadásokat. Néhány színészük kimagasló teljesítményt nyújtott, László Gyula, Krizsám András, Bertalan Magda, Rappert Károly, Borgáth Júlia, Kökessy Ágnes és Kőfalvi István. A magyar szín- társulat felváltva játszik a némettel. A román színház is ugyanabban az épületben van, éppen Kálmán Imre Csárdáskirálynő-jét hirdették a plakátok, román fordításban, Silvia címen. A rendezést, a díszleteket, a technikai munkát közösen végzik. Az előadás után találkoztam és élbeszélgettem a színátrsulat igazgatójával s a nálunk is jól ismert, idős, de örökifjú Franyó Zoltánnal. A velük való beszélgetésből is az csendült ki, hogy ha népeink mind közelebbről ismerik meg egymás kultúráját, annál jobban becsülik majd annak minden megnyilatkozását. Ivános Illés Mizó Mihály Zakopáne Geo Barton egy új román darabban. Címe: Az írógép. Móricz Virág: KUDARC P arányi falu az erdőben. Valamikor az uradalom favágói, erdei munkásai települtek ide, úgy rakódott ró még néhány szegény ember, akiknek itt is jobb a semminél, a világ végén. A harmincas években kapott csak iskolát, postája még ma is egy levélszekrény. Valami tíz éve hirtelen nekilendült. Idetelepedett az erdőgazdaság irodája, a katonaság bekötő utat épített és a megyénél úgy tervezték, az apró, szétszórt erdei falvaknak ez lesz a közigazgatási központja. A járási pártbizottság saját munkatársát ajándékozta a fejlődésre kijelölt község tanácselnökéül. Dalos Zsófiának nincsen családja, elvállalta a megbízást és amilyen szenvedélyes természet, belevetette magát a munkába. Tetszett neki, hogy itt nincsen semmi, mint egy kis gyermeken, minden falat meglátszik. Tanítónő eredeti mestersége, a pártnál is népművelési körben dolgozott, itt rögtön az igazgató- tanítóval kötött szövetséget és elhatározták, hogy a falu minden lakóját kultúremberré nevelik. Először második tantermet szereztek, ahol délelőtt, délután mind a négy osztály külön tanulhat. A nagyobbaknak autóbuszt, mely összeszedte az erdőből a gyerekeket és behordta a járási székhelyre tanulni. Onnan majdnem mindenkit gimnáziumba, technikumba küldtek, mégpedig előre kiszámítva, milyen foglalkozásokban hány emberre van és lesz a községnek szüksége. A számítást nem magukban, hanem falugyűlésen végezték. Mindent teljességgel nyilvánosan tettek és terveztek, megszerezték a végrehajtás lehetőségét is, így aztán a legnagyobbat teremtették, ami lehetséges, barátságos, bizakodó, jó közhangulatot, munkakedvet és életörömet. Nem ment persze könnyen az embereket becsalogatni közös fizikai és szellemi munkára, meg kellett birkózni a különjárókkal, a lomhákkal, sokféle emberrel. De ha ott tart a falu ma, ahol tart, hogy mindenük van, majdnem mindenük, ami egy kis község civilizált életéhez kell, azt a kitartó nevelőiknek köszönhetik. Nagy dolog, ha ilyen kicsiny község manapság saját ösztöndíjjal taníttatott orvos fiát fogadja a pompásan felszerelt egészségházban. Tán még gyermek sincsen, aki nem dolgozott azon a házon, csak a felszerelést kapták kívülről. A z iskolás gyermekek öt nagy és háromszáz kis plakátot festettek. Némi variációval az a szövege, hogy szeretettel köszöntjük az orvosunkat. Az őszi esőre való tekintettel a plakátokat celofánpapírral vonták be, úgy szögezték ki minden ház kapujára, az erdésziroda, a tanácsháza, az iskola és természetesen az egészségház előtt földbeszúrt táblás karókra. Sűrű esőben, ünneplőben a gyerekek két óra hosszat állottak sorfalat. Minden háznál sütöttek és főztek, mert Zsófi megígérte, hogy az ú.i orvost végigkíséri mindenütt, este pedig batyubál lesz a tanácsháza összes helyiségében. Csobán Pétert a megyei egészségügyi osztály három munkatársa hozta ki. Előbb a városban ünnepeltek, azért késtek. Na jó, megbocsáttatott a hosszú és dermesztő várakozás. Olyan ünneplés, ujjongás folyt egész nap, már a megyeiek azt mondták, ez tisztára személyi kultusz. De hát hogyne örült volna minden ember, mikor saját orvos fiát ölelhette. Az öregebbek sírtak, emlegették az apját, a szegény favágót, az is olyan okos ember volt, szószólója az erdei munkásoknak, azért pusztították el szegényt még a háború előtt. Péter szép szál legény, derék fiú, a sok diákéve alatt semmi disznóságot nem csinált, pedig lett volna rá elég alkalom. Szépen levizsgázott — küldöttség járt a felavatásán, büszkén hallgatták a fiú dicséretét. Egyelőre csak egy kofferrel érkezett, bútora még nincsen. Míg berendezkedik, Zsófi fogadta be sok tréfa közt, igaz szeretettel. Péter két napig babrált a röntgengépen. Azt mondta, először mindenkit átvilágít és felveszi az adatokat. — Azt nem kell felvenni — nevetett Zsófi. — Itt mindenki biztosított és a tanácsházán készen vár a falu kartotékja. Barátom, privát betegre nálunk nem spekulálhatsz. — Tudom — mondta Péter roppant komolyan. Majd megették érte nagy szeretetükben. iába, a röntgengép nem működik. Péter szombaton Pestre utazott szerelőért, de anélkül jött vissza szerdán. így ment ez háromszor, egyre rosszkedvűbben. — Mi baj, Péter? — kérdezte Zsófi a kelletlen fiút. — Nézze, Zsófi néni, megmondom magának őszintén. Állás után járok. — Hogyhogy? Hiszen körzeti orvos vagy... — Zsófi néni, nincs rabszolgavásár. Én itt nem maradok. — Mi a tatár! Kötelezvényed van! Hat évig használtad az ösztöndíjunkat! — Zsófi néni, az én barátnőm pesti lány. Még azt se mondhatom neki, hogy autón két óra, nekem itt soha nem lesz kocsim. A lakás pedig olyan kicsi, meg se lehet mozdulni benne. — Nahát, egyelőre csak azt lehet. Ha a berendezés a baj, segítünk. Mind a két szobádat, az egész lakásodat berendezzük. Fizetést nem kaphatsz többet, az szabály, az jár neked, amennyi a többi, frissen végzett diplomásnak. De természetesen kipótoljuk.
