Békés Megyei Népújság, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-11 / 292. szám
Brackó István: Dal, gitárral Egyszer, ha majd belőled is gyanakvót formál a féltés: nem tudod, mit kellene tenni és senki sem nyitja rád az ajtót. Csak bolyongsz kiszáradt torokkal, mint akit súlyos átok emészt, várod, hogy végre tudj repülni, mint a madár, ha szárny emeli. Hä majd téged dideregtél a magány és az unalom, tekinteted mint pók szaladgál az ismert, sárga falakon. t Ha majd benned jajdul minden és elmélázol az életen, akkor üzend meg, hogy vársz rám. hogy semmi sem teljes nélkülem. Biró Gy. Lajosi HANGULAT Nóta dallama hullik a hóra, A tél zúzmarás szívemben zenél. Várok s karomba hívnak az álmok. Tiszai Lajos: Igaz mese a havas földekről «■«•■«■■•■■••■•■•■■•«»mW»»««* »«»**■' Zsadányi Lajos: Szelek mennek Szelek mennek, szelek jönnek, Ifjú évek elpörögnék. Emlékek megderesednek, Könnye hull a szerelemnek. De a szemed mintha égne, Olthatatlan tiszta fénye Megperzselne, — megigézve Élek immár három éve, Mint a kéve kioldódva, Rádsimulva, rádhajolva. Mint a csillag fellobogva... És ragyogva és ragyogva. Vlagyimir Lencev: A bürokrata és a szerelem Belépett egyszer a bürokratához az édes Ámor késő esteien. — Hozzám? — kérdezte —, Roppant restellem, jöjjön tán holnap kettőtől ötig, ha nem akadna önnek dolga, más, ma nincs tovább félfogadás. (Oroszból fordította: Pogonyi Antal) Réges-régen, amikor még legénykurjantás- nyira voltak egymáshoz a tanyák, minden, pusztán élt egy nagyotmondó ember, aki a rőzseláng pattogásakor csodálatos történetekkel ámítgatta a szájtáti tanyasiakat. Mesemondók voltak? Nemigen, mert aki mesél, az tudja, hogy tündéralakjai, vagy gonosz boszorkányai csak a képzelet világában élnek. A nagymondó emberek maguk is hitték történeteiket, szem tanúskodtak: esküdöz- tek igazukra. Elmondták az Alvégi-domb történetét, tudták, hogy itt meg ott miért örvénylik jobban a Tisza, miért kövér a fű a Nagy-Laposban, meg hogy hány éve nem terem meg a búza a Kiserdő mellett. Híres, tekintélyes emberek voltak a nagy mondók egytől egyig. Megtekintették Kossuth apánk életét, ismerték Szubuly Márit, pucoltál!: a rettegett betyár, Guza Miska lovát, citeráz- tak a királynak, elcsábították a legszebb hercegnőt, mert hol a császári kapitányok barátai voltak, hol meg a kuruc generálisoké. A széles túri határban Tukuz Balázs bácsi \rolt a legkülönb nagymondó. Erről már az első barátkozás- nál meggyőződhetett bárki, hiszen a puszta ismerkedés is sokat sejtetett: Tukuz Balázs törpebirtokos — dörögte, ka valakivel először parolázott. Erről sose mondott le. Igaz, a birtok csak akkora volt, hogy egy fürge veréb tizenegynéhány nekirugaszkodással szélté- ben-hosszában átugorhatta, dehát „van” volt ez mégis, és lehetett azzal is dicsekedni, hogy csak azért nem fizet Százszámra aranykoronaadót a királynak, mert még azok eszén is túljárt. Letagadom a birtokomat, mondogatta, sőt néha napján, amikor mesz- szire szaladt a nagymondásban, arról súgdosott, hogy a barátja, a kancellár járta ki az adókedvezményt. Téltől tavasáig ez a szikes rög volt az öreg minden reménysége. A nyár aztán mindig elrontotta a dolgot: a megálmodott negyedzsákos görögdinnyék helyett csak ök- lömnyi ecetnekvalót termett a birtok. A tanyasiak megmosolyogták, amúgy keservesen, de volt, aki megeresztette a kérdést: — milyen volt a termés, Balázs bácsi? — A termés? — szívott nagyot az öreg a meggyfaszáron és csak azután folytatta: — Hát az idén nem ütött be. Majd jövőre nézzék meg. Többet sose mondott, de nem is kellett. Mindenki tudta, hogy nyár végén az uraság földjére szorul. Víz volt elég a csordákéiban, megfőtt a kukorica, néhány bokoralja krumpli is akadt, ürgét is lehetett önteni: hús az is, jobb a semminél. A nyár mindig szép volt, mert igazi birtokosnak ócezte magát, de amikor hóval kezdett sietni az északi szél, ott kellett hagyni a kukoricaszár tanyát, a birtokot Könnyen ment a hurcolkodásV a gubás zsákot a vállán vitte, a pipáját meg a kezében. Nem csinált gondot a téli szállásból, bezörgetett valamelyik cselédházba, leült a közös tűzhely mellé. Rakta a tüzet csutkával vagy venyigével, és egy percre sem szüntette volna a mondókáját. Ünnep volt az öreg a tanyán, mert amikor beszorult az ökröktől a szegény ember, nem tudott mást csinálni, csak a tüzet leste. Volt hallgatóság bőven: négy asszony főzött egy konyhában, egy tyúkalja gyerek kitett egy fél tucatot: húszán-harmincán mindig csüngtünk az öregen. Legjobban a Beke-domb történetét csodáltuk. Azt, hogy az nem homokból van, hanem törökből, mert amikor gyüt- tek a bitang kopaszok, Beké Pált, az egyik kedves hadvezérét követségbe küldte a magyar király a szultánhoz. A kutyafejű nagy pompával fogadta a szép magyar vitézt, úgy- annyira, hogy éjszakára még asszonyai közé is beengedte. A vállas huszárnak az arab lányok igencsak tették a szépet, de az nem nézett se jobbra, se balra, mert annyira megtetszett neki egy rabnő, hogy másnap ajándékba kérte a szultántól, A török erre azt mondta, hogy minden feleségét szívesen neki adja, de azt a lányt éppen nem, mert már odaígérte kedvenc fiának. Nagy búsan ballagott haza Beke Pál Törökországból. Közben a szultán nem fogadta el a király jobb Kezét és nagy haddal egyenesen a derzsi pusztának tartott. Beke Pál is kardot rántott, égette a szívét a keserűség. Éppen a Tiszánál harcoltak, amikor egyszerre hírt kapott: a lány üzent, itt van a törököknél' Mentek a huszárok rögtön az ellenségre, kaszabolták, ú^yannyira, hogy már a szultán is szaladt, amikor Beke odakiáltott neki, adja ki a lányt, mert ha nem, tízezer fejet veszít. A főember már hajlott volna valahogy a jó szóra, de a fia azt kiáltotta vissza, hogy inkább megöli a rabnőt, de nem adja' Bekéék erre a szultángyerek után ugrattak, az meg, amikor látta, hogy utolérik, átdöfte kardjával a lányt, ledobta a lóról és elmenekült. Keserű haragra fakadt Beke Pál. Kiszámolt tízezer törököt és mind leölette, majd tisztességgel eltemettette őket a derzsi kapuhoz. Hát 'így került Szandára ez a domb... Esték estére múltak, az öregből nem apadt ki a szó. Megtudtuk, hogy hol úszkáltak a legszebb haty- tyúk a kengyeli laposon. Ott persze akkor még tó volt — mesélte az öreg —, sőt nem is tó, hanem tenger, mert olyan nagy haty- tyúk, amiken lovagolni lehet, csali a tengeren úszkálhatnak. Ezt nem vonta kétségbe senki, meg azt se, hogy a vén Tukuznál különb varjúlesőt nem ismer az egész puszta. Kiment a szérűskertbe és ki tudja, hogy csinálta: egy röpke fél nap alatt tíz-tizenöt varjút fogott. Nem volt rosszabb húsuk a pásztorpecsenyénél, csak főzni kellett istentelenül, mert ahogy az öreg mondta: némelyik még Kossuth apánk lova után eszegetett. Évek évekre múltak. Hol kövérebb, hol soványabb varjakat adott a szérűskert. Születtünk, haltunk és az öreg is olyan vén volt már, mint a Beke Pál halma, amikor egyszer azt újságolta, hogy üzent a fia Amerikából. Ezen mindenki eltátotta a száját, úgy tudtuk, olyan magányos, mint kóró a pusztán. Hitetlenkedtünk, de ő csak erősködött, hogy majd meglátjuk, mi mindent küld neki egyszer a g}rerek és akkor majd nekünk is ad a sok jóból. Csak várni kell, amíg ideér a kocsi, mert az az ország jóval túl van még Szögedén is. Csak várjatok, pernahajdferek, várjatok — mondogatta. Hát mi vártunk is. Nyolcan-tízen mindig csörgő nyállal hallgattuk, amikor az amerikai mogyoróról beszélt, meg az édeskörtéről, ami olyanforma, mint a szamárkenyér, csak sokkal finomabb. Egyszer, jó december derekán, egy havas reggel ökrösfogatok vitték a búzát a városba. Az öreg felké- kéredzkedett az egyik szekérre. Vitte a gubás zsákot is. Körülugráltuk, a vénember meg csak nevetett: — Bírjátok mán ki holnapig, a fene üssön meg benneteket. Akkor örüljetek... A szekerek az öreg nélkül jöttek vissza. Senki sem tudta hova tűnt. Közben megjött a hó, három napig dühöngött az idő és a vén Tukuz Balázst gondolatban már mindenki eltemette, amikor beállított a tanyára. Lerázta magáról a havat és csak annyit mondott: — Megjött a csomag! — ezzel a konyha közepére tette a zsákot. Volt abban minden: nyalóka, selyemcukor, medveszíj, lekvár, még narancs is. Amikor egymásnak estünk a sok jó falaton, az öreg megint csak nevetett, sokat sej te tőén, fölényesen: — Mit marakodtok, lesz még több is, hozok még többet is, csak most nem bírtam. Nem bírta a göthös vállam. Habzsoltuk, majszoltuk a cukrot. Jutott belőle mindenkinek, pedig odatódult az egész majorság. Megnőtt az öreg respektje: hát mégis igaz az a gyerek, ott Amerikában. A vénember csak bólogatott, magyarázott, hogy milyen a fia háza, mert látta róla a fotográfiát, meg hogy hány hold földje van a gyereknek, hány száz tehene, és milyen nagy görögdinnyék teremnek ott., Persze abból a .magból, amit ő küldött a tengerentúlra! Hajnalnak indult a nap. amikor szétszéledt a bá- mész gyülekezel. Akkorra a zsák is kiürült, a négyeskonyha is kihűlt. Amikor mindenki elment, az öreg feje alá tette a gubás zsákot, magára húzta a nag> - kabátot és olyan elégedettnek látszott, mintr.a megnőttek volna a diny- nyéí a nyáron. Reggel valaki rúgdosni kezdte a zsalut. Kicsődül- tünk a hideg kőre, ott remegtünk, amikor a rangidős béres kinyitotta az ajtót. Csendőrök voltak: . — Na, szedje a motyóiát. vén lókötő! — mordultak rá Balázs bácsira. Az öreg a konyha tégláit leste, majd fogta a pipáját és odaállt a puskások közé: — Mehetünk, törzsőrmester úr. Megindult a találgatás. Senki sem tudta, mit csinált az öreg. Voltak, akik azt mondták, a fia miatt, vitték el, mert kém, mások meg újra kétségbevonták, hogy amerikás gyereke lenne. Biztos lopta a nyalánkságot, azért tették vas alá. Két nap se múlt, beállított az öreg. Azt mondta, hogy csak tanúskodni Vitték valamiért, megtette a vallomást és hintón hozták hazáig. Még a szakálla közötti kék foltokat is megmagyarázta: eltört a hintó tengelye, leesett. Szerencsére a hóba. mert különben jobban is megütötte volna magát. Ennyit mondott, többet semmit. Pedig körülkaptuk, vártuk a cukrot, vagy hogy legalább mondja meg. mikor hozza a csomag másik felét. Hiába ácsingóztunk mellette, mert csak végighordta rajtunk nagy szürke tekintetét és lefeküdt. Álmában jajgatott, nyöszörgött, segítségért kiabált, és éppen fel akartuk költeni, hogy megkérdezzük, mi baja, amikor megint rúgdosni kezdték az ajtót. A gazdatiszt volt: — Ide figyeljenek, aki befogadja ezt a vén tolvajt a konyhájába, már hurcol- kodhat is, ki a hóra! Ez a parancs! Értik?! Néhányan szép szóval szabadkoztak, hogy éjnek idején hová menne az öreg.l megfagy odakint,.. Balázs bácsi legyintett • — Ne ajnározzatok fon vást, ha itt nem lehetek, akkor hazamegyek. Var nekem házam, lehetek ott — Nincs takarója, Bal", sógor! Hogy marad meg a hóban? — Megfagy! — szánakoztak rajta az asszonyok. Az öreg már huncutul nevetett: — Hát a csomag! Va: abban lópokróc is, nem :s egy! Ott van, otthon, a házban. Azt már hazavittem. A kukástanyán ma megint hinni kezdték a gazdag amerikai gyereket, amikor másnap a kerülő újságolta, hogy az öreg Tukuz csonttá fagyott a birtokán... a szárkúpban...
