Békés Megyei Népújság, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-18 / 298. szám
OLVASÓNAPLÓMBÓL Válaszúton Baranyi Ferenc: Már több az ember Hosszú az út a szándéktól a tettig s gonosz szándék és tett közt egyre hosszabb, gyakorta kész a rosszra még az ember, de nem könnyen cselekszi már a rosszat, már több az ember megkínzott magánál s felépül majd megálmodott-magáig, még akkor is, ha itt-ott még a lelkén farkas-idők mély harapása ásít, s magassága felnőtté, de lelke nyíló világa kamasz-csenevész még, a természet erejét már legyűrte — s legyűri majd tudata gyöngeségét. . Montázs Csapó László felvétele Peter Weiss új darabja Stockholmban Baranyi Ferencet négy évvel ezelőtt egy igen figyelemre méltó kis kötet, a Villámok balladája , vezette be a magyar költészetbe. Egy rokonszenvesen nyers, kamaszos, helyenként kihívóan hetyke költő jelentkezett, aki némi pe- fcőfis és fiatal józsefattillás ízekkel átitatott költészetében egy sor Olyan kérdésről beszélt, amelyekről különböző álszemérmek és t álfélelmek miatt mások nem mertek vagy nem tudtak beszélni, holott köztudottak és kézenfekvőek voltak. Baranyinak ez a hetykeség olyan induló és indító színt, erőt adott, amelyet azóta is megtartott és költészete egyik jellegzetes vonásává tett. Csakhogy a gyakran népszerű, de nem mindig elég mély „fenegyerekeskedés” önmagában még nem emel t senkit jelentős költővé. S lassan a fenegyerekeskedés- re okot szolgáltató jelenségek is kivesznek. Ha egy fiatal költő nem tud átváltani, nem tudja megújítani saját költészetét, nem tudja elmélyíteni mondanivalóját, akkor a kamaszos odamondoga tás egyre inkább kevéssé, színtelenné és egyhangúvá válik. Baranyi most érkezett el a váltás időszakába, most mutál a költői hangja, az érdes-recsegő kamaszból most formálódik a teltebb zengésű férfihang. S ez a váltás — a kötet tanúsága szerint — nem megy zökkenő nélkül. (Ez nyilvánvaló és természetes is.) Egy sor vers tükrözi Baranyi félelmét az elmúló ifjúsággal eltűnni látszó eszmék és érzések miatt. Attól fél, hogy a törvényszerűen lecsillapvló lázak és lázongások valami olyat visznek el költészetéből és életéből, ami visszahozha- tatlan. Tulajdonképpen nem is a fiatalságot, annak tüzét félti. Szerelmes verseiből is ez csendül ki, azok is a férfiVá válás folyamatának kísérői. S ugyancsak a váltásról beszélnek azok a rokonszenves versek is, melyekben rendünket félti a rá támadók ellen, s haraggal beszél az ügyeskedőkről, a mindent kihasználó, mindent meglovagoló emberekről, akik oly sokat ártanak nekünk. Am az egész kötetre egy különös, Baranyinál elég szokatlan vértelenség nyomja rá a bélyegét. Minden érdekes, amiről beszél, de egyik verse sem ráz meg igazán. Néha felületi jelenségek ellen lázad, néha megmarad magánügy, nek az, amiről a közüggyé tevés igényével beszel. Egyszerű és világos költő, ám ez néha szürkeséggé lesz. Hiányzik ebből a kötetből a valóság ncgy kérdéseihez való közelítés komplex költői intenzitása. Baranyi leírja a va óságot, amit maga körül lát pontosan és megbízhatóan, de nem írja újjá. Hiányzik az a bizonyos költői „feljebb- emelés”. Baranyi sosem volt té- veszthetetlenül egyéni hangú költő. De egyéni ízekkel kevert nyerseséggel és hetykeséggel beszélt néhány — akkor — kényesnek ítélt kérdésről. Ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy jelentős költővé váljon, s éppen ez a tény derül ki világosan az új kötetből. Most van válaszúton, most kell bizonyítania. Most forr. S a bizonyítás egy olyan költészetben, amely tele van tehetséges fiatal költőkkel, nem lesz könnyű feladat. Takács István Januárban a stockholmi Soala Színházban lesz az ősbemutatója Peter Weiss legújabb, musicalnak minősített darabjának, amely az angliai gyarmatosítás problémájáról szól. „A lusita- niai paprikajancsi” című darab hét szereplője prózában és sanzonokban mondja el az 500 éves elnyomatás történetét Angolában. A darab díszleteit és jelmezeit a szerző felesége, Gunilla Palmstiema készíti. Több kelet- és nyugatnémet színház már érdeklődött az új Peter Weiss- darab bemutatása iránt. • <VyWVWWWWWVWS/WS»WV<>WWWWWWWWWWWW>/VSA<WWWWVWWV «/VWWWWWWWWVWVWWWWWV A bolt halász monológja t; a túszon fekszünk a fövenyen, ** halotton, mozdulatlanul. Kinek a törzse roncs, kinek a feje hiányzik — nekünk mindegy, bennünket már nem zavar. Fekszünk, ahogy kiterítettek, némán. A holtak nem tudnak beszélni. De nem beszélni sem tudnak, mert nem beszélni: bűn. Kiáltani kell, belesikpltani a világ fülébe, mint a bomba, velőkig ható vijjogással, hátat borzongatóan, rémisztő igazsággal. Kiáltunk hát azzal, hogy vagyunk ... Itt húszán, ott tizen, amott ennyien, emitt annyian... Mindegy mennyien. Vagyunk. Csendben, holtan. Ma ennyien, holnap többen, holnapután pedig... Nem halljátok, hogy hallgatok?! Már nincsenek vágyaim, álmaim, a testet öltött jelen vagyok, és az is maradok. Mit kezdenék vágyakkal? Vágyakozzanak az élők asszonyok után, gyerek után, gondok után. Vágyakozni, vágyakat valóra váltani annyit jelent: élni. Még istenhozzádot• sem mondhattam a vágyaimnak — a vijjogást sem hallottam, amikor a bomba hullt, csak a robbanást. Az unokám nem kapja meg a hintát, félig kifaragtam neki — ennyi az egész, ami engem illet. A többi a világ dolga... A hinta ripityára zúzódott a kezeim között, akár a puska, amit a fához támasztottam. m hinta már nem fontos. Az ” unokám sem: ö is csak egy tetem, itt a sorban egy a húsz közül. És ő is: a jelen. Álmok, ábrándok, vágyak nélkül: puszta tény, egyszerű valóság. Az anyja sír — de a sírás nem segít. A könny fölösleges, és haszontalan. Rájön majd az én lányom, ét akkor a keserűség gyűlöletté görcsösödik a torkán. Élni jő — és ahhoz, hogy az ember éljen,, meg kell tanulnia gyűlölni. A lányom majd megvigasztalódik. Gyereket is szül még — fiatal, egészséges teremtés, miért ne szülne?... A puskám sajnálom. A puska fontos ügy. Tulajdonképpen olyan fontos, mint maga az élet. És aki a helyemre áll, annak új puska kell. Az enyémet széttörte a bomba. Jó puska volt, messzire hordott. Egy hónapja sincs még, a repülőgépet is leszedtük ilyen puskákkal. Az egész falu egyszerre lőtt rá, és a gépből lángok csaptak ki, a pilóta kiugrott, pontosan közénk... Sajnálom, hogy nem vertük agyon. De hát azt mondták: csak katona... Hát persze, hogy katona. Fizetik, és jön, és teljesíti a parancsot. Mi meg halomra döglünk, mert ö jó katona, és végrehajtja, amit kiszabtak rá. Nagy zsoldot kapott érte, úr volt belőle a mi bőrünkön. De én csak hallgatok. gyűlölöm az urakat. Ahol M úr van — ott szolgának is kell lennie, mert szolga nélkül nem úr az úr. Én már voltam szolga, és elegem volt a szolgaságból. Nem akarok többé szolga lenni, holtomban sem akarok. Hallgatok inkább ... Halász voltam, amióta az eszemet tudtam, és életem nagyobbik felében másnak halásztam. Se bárkám nem volt, se hálóm, semmim se az ingemen meg a nadrágomon kívül. Más hízott kövérre a munkámon. Aztán eltűntek a franciák, és elszelelt velük az úr is... Vártam az új urat. El sem tudtam képzelni, hogy úr nélkül lehet élni. Eszembe sem jutott volna. Hiszen a bárka valakié, meg a háló is, és... ... És a bárka mindenkié lett, és a háló is meg a zsákmány. Itt osztottuk szét a parton, ahol most heverünk. Ki mennyit dolgozott, annyit kapott... Nem többet, nem kevesebbet! És a gyomrunk nem korgott többé. Teleraktuk hallal, finom hallal... Egy napon pedig emberek jöttek, idegenek, de nem úgy beszéltek, mint a franciák. Megtudtuk, hogy szovjet emberek, és csodálkoztunk azon, hogy ők csodálkoznak, mert amikor megszomjazunk, iszunk — a poshadt vízből. Aztán ástunk, ahogy tanácsolták. Kutat ástunk. Abból a kútból ittam életémben először édesvizet. És akkor tudtam meg, hogy a víz meg víz — éppen úgy nem ugyanaz, mint ahogy ember meg ember sem ugyanaz... Vedeltem a vizet: kúti vizet... Olyan vizet, amilyent nálunk régen az úr se ivott: csak a franciák. Azóta az emberség drágább nekem, mint maga az élet. Olyan egyszerű az egész, annyira világos és igazságos, és erre fáj az amerikaiak foga... Ettől akarnak fölszabadítani engem?... • talaha olyan buta voltam, " amilyen csak egy szolga lehet. Hittem az uram szavában, a papom prédikációjában. Vénsé- gemre azonban rájöttem, hogy csak az életben szabad hinni. Valaki majd a helyemre áll, valakik majd élni fognak azért a hitért, és életért, amelyért énrám bomba hullott. Az amerikaiaknak meg csak hadd fájjon a foguk. Hallgatok... De aki a helyemre áll, annak új puska kell.., Ha nincs takarója, hát didereg, ha nincs ruhája, hát átfázik, ha nincs kötése, (iát nyitott sebbel markolja majd a fegyvert. De ha nincs fegyvere... Ha nincs fegyvere, úr ül a nyakunkba megint, és a kölykeink szolgák lesznek... A recept kész: jól hangzó jelszavak, békés frázisok, aztán a hinta, a gyerek — itt húszán, ott tízen, amott ennyien, emitt annyian... rn pedig csak hallgatni tudok. “ Hallgatok, hogy a szívetek megremegjen, és agyatokba hasítson a fölismerés, mint hulló hómba hasítja a levegőt. Zalka Miklós
