Békés Megyei Népújság, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-13 / 268. szám
(Részletek a nagy angol elbeszélő utolsó feljegyzéseiből, amely 1964. január 25-én, Maugham »0. születésnapja alkalmával jelent meg a „Sunday Express” című lapban.) Életem múlt emlékei elyan gyöngék, olyan halványak, hogy könnyebb nekem teljesen elfelejteni. Nem gondolok a jövőre sem, a kilencven csak ürességet tár elém. Kéz a kézben járok a halállal, és az ö keze melegebb, mint az enyém. Minden este, mikor búcsút veszek Alan Scarle- től (fordító megjegyzése: Maugham titkára), aki negyven év óta kísér életem útjain és jó éjszakát kívánok, egyúttal mindig megkérem, imádkozzon, hogy ne ébredjek fel többé. Mert nem akarok tovább élni. Életem beteljesült volt, és nyugodt várakozással tekintek a befejezés elé. Nem hiszek a túlvilágban, és így — ha bűnös lennék is az emberek szemében — nem rettegek az isteni büntetés gondolatától, ha elhagyom ezt a planétát. Nem tudom, van-e isten, vagy nincs. A számtalan érv közül, amellyel létét bizonyítani akarták, egyetlen sem rendelkezett meggyőző erővel. A halál elkerülhetetlen, és igazán nem fontos, hogy milyen módon ér el bennünket. Azt hiszem, senki sem tehet szemrehányást, ha abban reménykedik, hogy nem kell tudni az utolsó órák közelségéről és fájdalom nélkül lépheti át a halál küszöbét Röviddel ezelőtt igen kőszenek. Ezérí áll a karikába gyűjtött pénzdarabok mellett szinte mindig . a sok nyelvű hála szava: Merci, - Thank you, Danke, Szpasziba, Gratias. Ezenkívül persze minden egyes rajz mellett egyéni ízlés szerinti szöveget is találunk. Az egyik égő szemű, magába révedé ifjú például narancssárga színű kiflit és butéliát rajzol, melléjük egy halat, kék alapon. Szöveg: Az álom — valóság nélkül. Innen nyíl vezet a pénzdarabokhoz, s Kitt ismét felirat: A valóság. Alatta pedig újabb -szöveg: Minden normálisan felépített ember meg tud élni három napig étlen-szomjan, de művészet nélkül sohasem. Pár lépéssel odébb egy másik felirat: Hogy ne lincseljék meg a feketéket a civilizált országokban, folyamodjunk az egyetemes nyelvhez, a művészethez. Nem időszerűtlen tanács ez a vét lazító amerikai jelenségek közepette, bár kétlem, hogy ezen pusztán a művészet segíteni tud. Egy harmadik művészjelölt pedig a földön ülve, négyszögben ezt írta maga köré, mind a négy világtáj irányában: Örült vagyok, segítség! Megnéztem ' közelebbről. Nem állított valótlant. A híd közepére mázolva nagy vörös betűk lángolnak: Hogyha az igazság uralkodott volna, az irgalom fölösleges lett volna. Ugyanilyen borús, pesszimista a mellette levő jelmondat: A betontömegek megfojtanak bennünket. Képzeljétek el a világot olyan lakásokkal, amelyekKézen Irta fogva a halállal Somerset Maugham moly betegség támadt meg, és egy reggel olyan gyöngének éreztem magam, hogy azt hittem, ha még csak egy kicsit is gyengébb leszek, akkor meghalok. Ha a halál ilyen egyszerű — gondoltam —, akkor szívesen látom a halált. Igaz, egy kissé mérgelődtem, hogy azt a könyvet, amelyet elkezdtem írni, többé nem fejezhetem be. Később aztán beláttam, hogy ez sem fontos, egy-két év, és úgyis elfelejtenek. Vannak pillanatok, amikor magasra ver pulzusom a halálvágyban és szeretnék eléje szállni, mint egy szerelmes karjába. A halál gondolata az izgalomnak olyan szenvedélyes borzongását kelti fel bennem, mint évekkel ezelőtt az élet érzése. Mámorossá tesz, úgy kínálja fel magát nekem, mint az örök, tökéletes szabadság zálogát. Sokat cselekedtem és sokat éltem át földi éveim alatt; nos, jóllaktam az effajta élettel. A kor fáradtsága és bánata elviselhetetlen. Mindig hedonista, az élvezetek hajszolója voltam, és most már csak igen kevés örömöm maradt. A munka sem nyújt már megnyugvást, amely napjaimat kitöltené. Még mindig szívesen fogyasztok jó ételeket és még élvezem az italt is. Délelőttönként, tizenegykor megiszom egy erős whiskyt. De nagyothallásom állandóan rosszabb lesz, a dadogásom is tartóssá vált. A szemem sem a régi, és gyakran elkeserít, hogy emiatt az olvasás igen nehézkes. Egy alkalommal megkérdeztek, kívánnám-e életemet még egyszer átélni. Az egészet nézve talán igen kellemes volt — jobb, mint sok más emberé. De semmi értelmét nem látom a megismétlésnek. Céltalan lenne, mint egy bűnügyi regényt másodszor olvasni. A múltban néha gondoltam arra, hogyha volna lehetőség újjászületésre és választása lenne az embernek egy új élet kezdésére a földön, szívesen megkíséreltem volna újra kitapasztalni azokat a dolgokat, amelyeket első életemben szívembe zártam. Ma azonban ilyen ajánlatot visszautasítanék. Elegem volt. Sőt, már olyan napok is előfordulnak, amikor azt hiszem, hogy mindent túl gyakran cselekedtem, hogy túl sok embert ismertem, túl sok könyvet olvastam, túl sok szobrot, képet és katedrálist láttam, túl sok szép épületet tekintettem meg és túl sok zenét hallgattam. Nem hiszek a halhatatlanságban és nem is kívánom magamnak. Szeretnék csendben, fájdalom nélkül meghalni. És elégedett vagyok a gondolataimmal, melyek lelkem utolsó leheletével, vágyaival és gyengéivel együtt a semmibe süly- lyednek. Röviddel ezelőtt tanácsolták, hogy utazzam Svájcba dr. Nichanshoz, kinek klinikáján már voltam azelőtt. De nem látom semmi értelmét annak, hogy életemet meghosszabbítsam, mert hiányzik belőlem az akarat a további élethez. Nem kívánok már írni sem többé. Fejemben már nincsenek eszmék, rriár nem születhetnek konfliktusok, történetek az agyamban. Az utolsó szavakat — amelyek bennem voltak — már régen leírtam. Letettem a tollat. És így, ha végül is nekrológom megjelenik a „Ti- mes”-ban, azt mondják az emberek: „Ni — azt hittem, hogy ez már évekkel ezelőtt meghalt” —, akkor a szellem, aki én voltam — csendesen felnevet. Fordította: Sényi Imre Ihász-Kovács Éva: Ki méri meg... N egy vennyolcban, a gyárban, a fémreszelék, meg a csecsemő gép, a satupad sikongásai közt, a vasbeton-idő sziklaszilárd gerendázatain hallottam rézből csillagot verő napmeleg szívetek énekeit; éreztem türelmetlen-szép fiatal évek ízét, s az üzem fái között csalogány-ajkatok lombbá nőtt dalait őrzöm, mint bolygóit a tiszta magasság. Közületek ki érezte meg ugyanígy ezt a gyönyörű Má-t, ki tapintotta pulzusát a jövőnek, s égbeszaladó, szép üzenetként ki lobogózza ma is a hajnalt: emberi vágyatokat, ki méri meg tűzfalát a piros zsindelyes, holnapi háznak, ahol egyetértés lakozik majd, sokszínű virágot hajt a kert, s béke tanyázhat. ben az emberek kapcsoló- gombokat nyomkodva, kiüresedetten élnek, önök nem lennének akkor mások, mint amik már most is mindnyájan: A ROBOT SZISZIFUSZAI. Egy idősebb művész négy olajfestményét állította ki a híd karfájára, eléjük írva: Ha ön nem óhajt vásárolni, helyezzen ide egy pénzdarabot, hogy segítse a művészt. Köszönöm. A festő és a felesége ott ülnek a képek mellett a pádon reggeltől nap- szállatig. Á körben a napi gyűjtés eredménye: mintegy negyven centimes. Magyar pénzben nem egészen két forint. Voltaképp mi lehet az oka ennek a furcsa, művészetpártolást ilyen szokatlan módon kérő jelenségnek? A fiatal művész- növendékek nyomorúsága, ínséges napjai, vagy a párizsi hagyomány? A beat- nikek szokásos feltűnési viszketegsége, polgárpukkasztó bolondériája, vagy egyszerűen csak különös divathóbort okozza az alkotókedv ilyen elferdült megnyilvánulásait? Alighanem mindez — együtt. De akárhogyan is van, a jelenség mindenképpen elszomorító, ellentétes az igazi művészettel. Hiszen a művészet lényege, értelme épp a megmaradás, az örökéletű eredeti művek alkotása, új gondolatok addig soha nem volt ópu- szokba formálása. Nincs művészet teremtő, újat altaró, a valóságot létezésével formálni akaró törekvés nélkül. S ezek a rajzok? Nefertiti királynő szobrának másolata, vagy a Krisztus-fejek? Elmossa az eső, elveri a szél, • szétporlasztja őket a múló ! idő. Ezek a fiatalok napjuk • jó részét itt töltik a hí- • dón. Akármilyen az idő — ; ők pingálnak. Hogy alko- • tásaik mihamar elmosód- ; nak? Sebaj, újba kezde- * nek. Hajuk a vállukat söpri, amint az aszfalton térdelve dolgoznak. Tenyerükkel árnyalnak, satíroznak, ujjaikkal buzgón kenik a krétát a piszkos, csatakos kövezetre. S lehet, hogy közülük nemegy kiemelkedően tehetséges is akad! Alattuk hajók húznak el a Szajnán. Közöttük elegáns, kecses sétahajók, a vedettes-ek. ök nem törődnek velük — csendben működnek, üldögélnek, néha gitár mellett énekelnek. Nem örülnek, nem búsulnak — megvannak, élnek. Az állam problémáiba nemigen ártják magukat, az pedig nem bánja, mit tesznek az anyaföldtől 15 centiméterre görnyedő ütött-kopott fickók. Hiszen baj, gond, nehézség csak a kiegyenesedett derekakkal, a járdán csupán csak közlekedő, az úttestnél messzebbre is tekintő emberekkel van. Miért ne rajzoljanak, kéregessenek, hóbortoskod janak? A fiatal művészjelöltek pedig festegetnek. Lábuk előtt fecseg az oly sok mindent látott vén folyó, a Szajna, a nap közönyösen bújik el a felhők mögé. Körülöttük áramlik, lélegzik a roppant párizsi élet, mellettük, ügyet sem vetve rájuk, sietnek el a járókelők. Zakopane Lengyel táj Mizó Mihály rajzai
