Békés Megyei Népújság, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-27 / 280. szám
Salvatore Quasimodo: A felülmúlhatatlan föld Tartozom neked szerelmes szavakkal vagy olyanokkal tán. melyek naponta felcsendülnek s hangjuk már csöndbe vész. . Fél tőlük az emlékezet: bennük könyörtelen jelek ellenséges beszéddé állnak össze s ez a súly a Iélekre hull. Az ész zuhanásának hangja nyomja el szerelmes szavaimat, vagy tán a visszhang kiszámíthatatlan félelme, melynek szorításában szolid suttogásnál halványabbá homályosul a kép. Vagy a láthatatlan iróniát súrolják szavaim, a gúny sötét peremét és immár bekerített életemet, szerelmem. Vagy tán a szín kápráztatja el őket. ha beleütődnek fényfalába az időnek, mely akkor ér hozzád, ha már az én időm nem bír /elidézni sötét szerelmet, mely megrendültén elsiratja majd a szépséget s a viharos szakítást a felülmúlhatatlan földdel, szerelmem. Képes Géza fordítása Salvatore Quasimodo 1901-ben született Szicília szigetén, Siracusában. 1959-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Petőfinek legjobb olasz fordítója. Az olasz ellenállás egyik harcos tagja, az antifasiszta ellenállás élményeiből egész kötet verse született. Válogatott versei magyarul Képes Géza fordításában jelentek meg. „Hazatérések”, 1960. Európa Kiadó. Csanády János: A harmadik lét Az éjjel mellettem feküdtél, éreztem gyenge válladat, amint a hajpihés ezüst, szél a takarókon átszaladt, de aztán — nem voltál sehol. Eltűntél valahova, mint legszebbhavú emlékeim; a nyár egy ritka szál virága, mely egyszer nyílik csak. Hiába hasztalan is kutatnám drága testednek virágszirmait; szerelmünk megújíthatatlan egy szer-volt titok az anyagban, mely benned öntudatra nyílt. Testünkön át teret kapott valami halhatatlan élet; időtlen idők óta érett, s egyszerre kettős alakot öltött, mint iker meggyfüzérek: és teret, és időt kitöltött, és dalolt bennünk boldogan valami erős harmadik lét, valami roppant hatalom: a részvét egy más életében, az együttérzés — nem veled - túl az íjként feszülő testen, semmibe szórt nyilak nyomán a nyílni készülő titokkal... Az éjjel mellettem feküdtél, de mint ki hirtelen kilobban, szívemben, e múló anyagban simítom már csak hűlt helyed. Hajtsd ide kedves fejedet. Bíró József: Ki mondja .meg Ki mondja meg, hogy merre van anyám? Az évekkel együtt a ház is elszaladt. a sok ajtóból már csak folyosó maradt; levelét a postás az udvarra dobja. mert elolvasni rég a bogarak gondja — a fény félve odébb áll, árny ült a lépcsőre, koszos macska hangja száll. kihullott a szőre... körte eszik meleg port, fölemeltem, rothadt volt, ám mosolygott végre — eldobtam egy bús követ, azt gondoltam, majd követ, de felmászott az égbe. Megdöbbentő ez a némaság: , csöndben hajlik, nem roppan az ag maga-ültette görcsös körtefán... a nagyszobát szerette, tudom, tán most bújik be a kulcslyukon — Ki mondja meg, hogy merre van anyám?! J^stefelé Fülöp bekopogott hozzánk a szobába. Éppen csomagoltunk. — Hazautaznak az ünnep előtt ? j — Az éjfélivel — mondta Géza, az egyik kollégám. — Az éjféli személlyel akarunk menni. Már szóltunk a feleségének. — Igen — .bólintott Fü- löp. Ott állt az ajtónál ha- jadonfött, kalapját a melléhez szorította. Az a ruha volt rajta, amiben egész nap «a kertészetben dolgozott, csizmájára száradt a sáros föld. — Hát végeztek a munkájukkal? — Végeztünk — mondta Miklós, a legfiatalabb közöttünk. Én meg éppen cigarettára akartam gyújtani, kerestem a szivarkás- csomagot az ablakpárkányon, az asztalon. Fülöp a zsebéhez kapott, megkínált a magáéval. Ö is rágyújtott. Állt ott és nézte, hogyan csomagolunk. Lassan fújta ki a füstöt, egy pernyét figyelt a cigarettáján, hogy mikor hamvad el. Markába szórta a hamut. — Az asszony mondta, hogy mennek — szólt kö- hintve —, aztán gondoltuk, nálunk vacsorázhatnának... — Hirtelen körülnézett, hogy nem vesszük-e tolakodásnak. — Csak azért — folytatta szorongva —, mert ma már afféle ünnepi vacsora van. Búcsú előestéje... aztán az asszony a szárnyasaprólékból csinált egy jó lys pörköltöt. Galuskával. 'Hát ez lenne, meg egy kis bor... Elhallgatott. Géza befejezte a csomagolást, felegyenesedett. — Nem akarunk mi alkalmatlankodni. — Nagyon kedves — mondtam én is —, igazán köszönjük. De ne zavartassák magukat. Fülöp feszengve állt köztünk:— Az asszony is mondta... örült neki... Nem zavarnának. — Köhintett, újra a markába hamuzott. — Jólesne az asszonynak is, ha megtisztelnék a főztjét. Ketten vagyunk... Ö meg nem is iszik. Magamban nem szeretek borozni. — A vendéglőben akartunk vacsorázni — mondta Miklós. — Á, a vendéglőben — élénkült fel Fülöp. — Mi jót tudnak ott enni? Ez a pörkölt meg... hát én megkóstoltam, mondom az asz- szonynak, hadd lássam, mivel várod a vendégeket... — Aggodalmasan tekintett ránk: — Akkor hát jönnek? — Szíves örömest —• mondta Géza. S én -'s: — Ha már ilyen kedvesek, hogyne mennénk! C1 ülöp megigazította a kalapja karimáját. Láthatóan boldog volt. — Egy óra múlva kész lesz minden. Csak jöjjenek, ne is kopogjanak. Addigra én bezárom az állatokat, aztán ráérünk... Szódával szeretik a bort? — Kár belé — mondta Miklós. — Akkor jó, mert akartam hozni szódát, de már nem volt. Éppen azon spekuláltam, hogy ha maguk szódával szeretik,' hát honnan is . kérjek egy üveggel. Amikor kiment a szobából, Miklós azt kérdezte: — Minek köszönhetjük ezt? — Hogy érted? — Miért hív meg minket az öreg? Gézával úgy véltük; kedVacsorán ftét Szakonyi Károly novellája vességből. De Miklós nem hitte. Nagyon fiatal volt és nem hitt a kedvességben meg az önzetlenségben. Egészen vacsoráig azt fejtegette, hogy mindenki érdekből cselekszik. — Talán kérni akar tőlünk valamit? Azt hiszi, hogy mi tudunk tenni valamit az érdekében? — Ugyan hagyd már! — szólt rá Géza. — Ismerem én az embereket — hajtogatta Miklós. toltuk, Fülöp szivart vett elő a konyhaszekrény fiókjából. Kínálta: — Dózsa. Néha füstölök, így ünnepkor, vagy ha társaságban vagyok. Nem akartunk szivarozni, de Géza Hiedelemből vett egyet, kékes füst szállt a fejünk felett- kocc.intgat- tunk, jó hangulat kerekedett. Az asszony az asztal sarkán ült, megbontotta fején a kendőt, ölbe ejtett kézzel hallgatott, mosoly— Már ha valaki cigarettával kínál, akkor is várhatod, hogy számít rád legközelebb. Szeretem, ha tudom: mit miért. Már megtanultam. Nem tudtuk meggyőzni. A faluban hosszan harangoztak, aztán csend lett. Amikor besötétedett, átvágtunk az udvaron a felső házba. Tíz napot töltöttünk a faluban, geológiai méréseket végeztünk. Fülöpéknél találtunk szállást. Az udvarukban két ház állt, s a kisebbiket,1 amely egyetlen szobából és egy szűk előtérből állt, mindig kiadták. ' A dafönn a tágas konyhában terítettek. Fehér abrosz volt az asztalon, cseréptálban illatozott a zsíros, jószagú étek. Fülöp három üveg bort készített az asztalra. Mindjárt koccintással kezdtük. A felesége alacsony, kövérkés asszony volt, az arca még piroslott a tűzhely melegétől. Ö nem ivott, de azért sebtiben a kötényébe törölte a kezét, megfogta az egyik poharat és felénk emelte tisztességből: — Hozta isten magukat, kedveseim! Kortyintottunk. Savany- kás bor volt. — Ízlik? — kérdezte Fülöp. — Megteszi — nevetett Miklós. — Jó tiszta bor — mondtuk. — Ebbe ugyan nincs belepancsolva semmi , — magyarázta büszkén Fülöp. — Elhihetik. Olyan tisztán van a pohárban, ahogy a tőkén termett. Az aászony kínálgatta a vacsorát; ő maga megvárta, míg mindany- nyian ettünk, merített ugyan a tányérjába, de alig csipegetett, váltig azt nézte, van-e előttünk étel, kenyeret metszett, biztatott, hogy együnk, mert sokat főzött. Enyhén csípős volt a pörkölt, éppen ahogy kellett, cseppet marta az ember száját, jólesett nagyokat inni a kadarkából. Beszélgettünk, telt az idő. Amikor a tányérokat félreKatsányi Pál rajza golt, figyelte a férfiak beszédét. Süteményt tett az asztalra, de inkább a bor mellett maradtunk. Elszaladt az idő. — Kár, hogy elmennek — mondta az asszony, amikor Géza megnézte az óráját.. — Nagy kár. Holnap libát sütök, káposztával, krumplival. Búcsúkor így szokás. Mi ketten nem sokat: eszünk már. A gyerekek szétszéledtek, az egyik Pesten van, műszerész, a másik meg Miskolcon, oda ment férjhez. egy tanár vette el. Nyaranta hazalátogatnak, de máskor nemigen. Magunk vagyunk, így aztán nem is ünnep az ünnep... — Hiszen jól van — intette le Fülöp az asszonyt. — Van nekik elég dolguk. — Attól még eljöhetnének... — Úgyis jönnek, ha tudnak. ,— Ránk nézett: — Rendes gyerekek, a feleségem még befeketítené itt őket, hogy ránk se néznek soha. De hát maguk is tudják, hogy van az. Mindenki fut a dolga után... Igyunk még egy pohárral, áldomásnak. Amikor megköszöntük a vacsorát, mindketten megfogadtatták velünk, hogy eljövünk újra. — Bármikor — mondta Fülöp. — És hozzák el a feleségeiket is. A kisházban ellakhatnak. tkísért bennünket a szállásunkra, az ajtóban várt ránk, amíg felöltözünk. Odabenn Miklós félrevont. — Idefigyelj — mondta. — Nem fogadhatjuk el ingyen ezt a vacsorát. — Ugyan már — mondtam. Szóltam Gézának is, hogy mit akar Miklós. — Nem tudom — felelt1" Géza. — Nem tudom... — Hát akkor még egyszer — mondtam Fülöpnek az ajtónál — köszönjük szépen a lakomát. — Lakomát?! — nevetett Fülöp. — AZ a fő, hogy ízlett és jól éreztük magunkat. — Ezt pedig — szólt hirtelen Miklós, és egy összehajtogatott ötven forinto: nyújtott át az öregnek —. ezt pedig fogadja el. Igazát: annyit ettünk, ittunk. Fülöp hátrahőkölt: — Hogy tetszik képzelni?' — Hát... — dadogta Miklós —, nem kívánhatjuk ingyen. ^éza gyorsan elfordulf én a csomaggal bajlódtam. Nem akartam ódanézni. — Istenem — mondái kétségbeesetten Fülöp —, én hívtam meg magukat... Ne tessék már... Miklós dadogott még valamit, aztán zavartan zsebre gyűrte a pénzt. Elviselhetetlen csend támadt. — Hát akkor menjünk — szólt Géza. Megfogtuk a csomagokat. Fülöp némán baktatott utánunk. A kapuban szótlanul kezet nyúl tott, — Igazán nagyon kedves volt — mondtam neki. — Majd eljövünk megint... — Szívesen várjuk — bólintott szomorúan. Űgv érezte, semmibe vettük. Otthagytuk. Nem hallottuk, hogy bement volna a házba. Híd Balogh Ferenc felvétele
