Békés Megyei Népújság, 1966. október (21. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-30 / 257. szám
Ismét Magyarországon Egy kirgiz költővel Szabó Lőrinc özvegyénél KÖRÖSTÁJ — Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki küldött, kirgiz poéta? — kiált fel a költő, Szabó Lőrinc, a „Tücsökzene” egyik versében. Majd arról dalol: miként mentette meg a kirgiz kapitány, Turkesztán fia 1945- ben Buda ostroma alatt családját, gazdag könyvtárát. A harcokban is emberséges emberhez szól ez a szép vers, röpül utána a csatamezőkre, ahová távozott, s a szovjet hazába, mely irdatlan erdőivel, városaival örökre elnyelte a jótevőt, Umetolit. A sajtó — jóval Szabó Lőrinc halála után — arról tudósít, hogy él s békén dolgozik, alkot a költemény ihletadó hőse. Dalokat, poémákat ír, mint mielőtt fegyvert ragadott volna. Éli költői hivatását, mely két évtizeddel ezelőtt közel hozta egymáshoz a két szívet, a kirgiz és magyar költő szívét. Most pedig — az európai költőtalálkozó tanácskozási szünetét felhasználva — Umetolival robogunk Budára, a Volkmann utca 8-ba, az emlékezetes 1945-ös találkozás színhelyére. A poéta feszülten figyeli az utat, a házakat, melyek között hajdan kapitányi uniformisban jártkelt, s nem győzök csodálkozni, mennyi ’ létesítmény nevét tudja még mindig hibátlan magyarsággal. — Parlament! Királyi palota! Gellert Hotel! Jön a régi Széna tér. Itt már harcokról beszél, s mutatja, hol, melyik házban dekkoltak a szovjetek, s honnan tüzelt rájuk a német. így megy ez, végig a • Vörös Hadsereg útján. ' Majd egyszerre felcsillan a szeme. — Volkmann utca! Szabó Lőrinc özvegye, s Klári lánya süteménnyel, konyakkal kínálnak bennünket. Bejártuk már a lakást, a könyvtár képeit, relikviáit megszemléltük, de arcukon még csillog a körtny, mely a viszontlátás, a sSótlan ölelkezés első pillanataiban szemükből kicsordult. S kisvártatva megered a szó is, olyany- nyira, hogy tolmácsunk nem győzi fordítani a szavakba ömlött régi emlékeket. — Mikor megtudta a kapitány, hogy a férjem Szabó Lőrinc, a költő, egyik óráról a másikra kizsup- polta lakásunkból az itt szállásoló két tucatnyi harcost, s kiszegezett egy kartont az ajtónkra, melyen tudtára hozta a kvártélyért jelentkezőknek, hogy híres magyar költő lakik a házban, családját, könyvtárát háborgatni szigorúan tilos — meséli a poéta özvegye. Klárika valami pisztoly alakú vodkás bütyköst emleget, amellyel egyszer tréfából rájuk ijesztett a kapitány, majd végigkínálta belőle az egész családot. — Megvan még? — Ó, dehogy! A Balatonnál, ahol megsebesültem, elveszett! — S a másik két tiszt? Akikkel többször meglátogatott bennünket? Ügy hallottuk, meghaltak! Umetoli megrázza deresedé, rakoncátlan, göndör fürtökkel dús fejét. — Nyet, nyet, nyet! Élnek! Az egyik nagy ember lett, lapvállalati igazgató, a másik pedig kolhozelnök Belorussziában. Fényképek kerülnek Umetoli kezébe, az özvegy’ veszi elő egy komódból. A temetés! A harcedzett, sok életvi- hart megélt kirgiz arca elkomorul, s percek múltán is csak nehéz sóhajok szakadnak fel melléből. — Fáj, hogy nem érhette meg a békés viszontlátást! Pedig mennyire készültem rá mindig. Ma is olyan pontosan magam előtt látom, mintha csak két héttel ezelőtt történt volna. Nem felejtettem el az első éjszakát sem a pin-J cében, a mécsnél, mikor kis irodalmi estet rögtönöztünk, Klárika dalolt, Lőrinc magyarul, én pedig kirgiz nyelven szavaltam... Mondja, értettek belőle valamit? — fordul hirtelen az özvegyhez. Az csak hallgat, Klárikából pedig megint kitör a sírás. Könnyekkel küzdve mondja: — Nem, semmit! De olyan megható volt a harTímár György: Október Október füstölög, párái lengnek, tántorog a szeszes széltől a lehelet, fű, szökőkút, sétány: elmosódott vázlat, rövidlátón hunyorog az ötdioptriás nap, szomorú arcod tekint rám az őszből, nem maradsz el tőlem s meg sem előzöl, ahová mennék, pontosan ott vagy, félelmesen őrzői, mint a halottak, folyóparti csöndben, minden csobbanásban te vársz rám, te nézel ötdioptriásan, csípőd mozdul, hol a víz hullámai ringnak, legszebb szava lelkemnek, lelke szavaimnak, gondjaid batyuja nehezül az égen, beteg kis királylány fekete mesében, ideges orkán, felleg ezüst könnye, o, hogy szoktatnálak piruló örömre! De október füstöl, súlyosul a pára! régi szerelemben két ember magánya, ó, ha segíthetnék, úgy, ahogy először! Szomorú arcod tekint rám az őszből. ook borzalmai után, a hadiállapot félelmei közepette látni, amint két ember, két költő, ha különböző nyelven is, verseit mondja. Éreztük, a rettegés végét jelenti a különös ritmus, mely Umetoli szavaiban lüktet. Éreztük, tudtuk már, hogy csak jó következhet... S mennyi mindennel ellátott bennünket, míg közelünkben volt... Nem, ezt soha nem lehet elfelejteni! Élete, sorsa, munkája iránt érdeklődnek, s Umetoli — rendre, mint régi, kedves ismerősöknek, rokonnak teszi az ember — beszámol az elszállt évtizedekről. Megtudjuk, hogy Frunzeban él, felesége kitűnő egészségnek örvend, leánya már a kirgiz akadémia kandidátusa, s fia másodéves egyetemista. — Hogy min dolgozom? Hosszabb időt töltöttem a „szűzföldeken” és az ott tapasztalt nagyszerű pionírmunkát, emberi helytállást akarom megörökíteni egy nagyobb poémában, amelynek a Kaziria címet adtam. Elébe rakjuk a Tiszatáj, a Kortárs példányait, amelyekben versei Hárs Ernő ihletett tolmácsolásában eljutottak a magyar olvasókhoz. Látszik, örül e baráti gesztusnak, a költői sikernek. — Csak legalább nyers fordításhoz jutnék, én is szívesen dolgoznék magyar költők munkáin! Megint a Vörös Hadsereg útján fut gépkocsink. Umetoli szeme a romok helyén kivirágzó 'élet látványán függ. S kezében szorongatja a nagy költő özvegyének szerény, megható ajándékát: egy szőttest Szabó Lőrinc dolgozószobájából, s útravalóul csípős, nemes kisüsti barackpálinkát. Moldvay Győző KULTURÁLIS MELLÉKLET Útépítés Lipták Pál rajzai Emlékezés Kosztolányi Dezsőre „Az én koromban: zörgött az egekben a gépek acélja. Az én koromban: nem tudta az emberiség, mi a célja. Az én koromban beszéltek a falban a drótok, a lelkek, Az én koromban: vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.” November 3-án Szüntelenül a boldogságot / harminc éve, hogy e tehet- kereste, s utolsó versesköte- séges költő örökre lehunyta tének címadó versében mé- szemét, szörnyű kínjainak gis így készíti el a „Számvégére érve. adás”-t. „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, Nem szégyen ez, vallj — úgyis vége van —■ boldog akartál lenni és hiába, hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan” ... Ugyanebben az évben így búcsúzik kortársaitól: „Ha meghalok majd, mélyre ássatok gyarló valómban meg ne lássatok, ködként inogjon eltűnt társatok, s nekem, szegénynek, megbocsássatok”. (Könyörgés az ittmaradókihoz) így írja meg saját „Halotti beszéd”-ét: „Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyojt minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.” Ebben a számára céltalannak látszó, ellentmondásokkal terhes korban — 1885—1936-ig (élete dátumai) e polgári értelmiségi származású költőember valahogyan úgy hányódott, mint az iránytűjét elvesztett hajó. Származása mintegy determinálja a világnézetét, költői tehetsége viszont messzebbre láttatja, osztály- korlátain túlra, de küzd a költő politikai elkötelezettsége ellen. Látja a polgári életmód korlátáit, a polgári életforma fojtogató szűklátókörűségét — erről vallanak a Pacsirta, az Arany- sárkány című regényei és jó néhány novellája —, mégis foggal-körömmel védelmezi ezt az életformát. A „homo politicus”-szal szemben felállítja a „homo aestheticus” hamis elméletét, vagyis a társadalomért tevékenykedő embernek fölébe helyezi az ún. tiszta művészetért élő és alkotó embert. És ebből a hamis elméletből erednek költői és emberi hibái, s ebből eredő vétkeiért kért megbocsátást attól a kortól, amely ellen vétkezett. Ez a költő olyan fájó szívvel tudja ábrázolni a „pesti népet”, a pesti nép sorsát 1924-ben A bús férfi panaszai-ban: Mór 1920-ban felismeri egyik versében életének tartalmatlanságát és sivárságát, amikor így vall magáról: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem, Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.” Miért kísérti ‘e kietlenség érzése az elérhető polgári jólét éveiben? Miért ajánlja szívét az ittmaradóknak, miért kér megbocsátást kortársaitól a sírja szélére érő költő? (Boldog, szomorú dal) Oly bonyolult volt élete, mint jelleme, á mint amilyen bonyolult a kor, melyben élt. A Litánia című versében így látja korát: „Ki nézte meg, mit Ki leste meg, van-c ágyukban párna? Ki látta, hogy mi a -bús, pesti nép? mert bánatkővel van utcád kirakva, szemed a bánat végtelen patakja, s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.” A csodálatos, szívből jövő szavak, s a metaforák gazdag, kifejező ereje, s a vers más részeiben található alliterációk, költői kérdések sora egyik legszebb lírai vallomásunkká avatják e hosszabb versnek a pesti népről írott részét rejt szobájuk árnya? Ugyanez az ember tudott vállalkozni arra, hogy szinte azonos időszakban — néhány évvel korábban csak —, a pesti nép sorsán változtatni akaró proletárdiktatúra emlékét — egy olyan klerikális, soviniszta lapban, mint az Új Nemzedék volt
