Békés Megyei Népújság, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-03 / 156. szám
03 KÖNYV Szenes Erzsi: I lélek ellenáll A két világháború között Kassáról jelentkezett a fiatal írónő, akinek verseire, novelláii'a még emlékszik az idősebb generáció. A fasizmus idején a szlovákiai Nagymihá- lyon élt s itt írta meg titokban gyötrelmes ' szorongásokkal teli naplóját, melyet aztán bádogdobozba rejtve kertjében elásott. A második világháború vége felé Auschwitzba került. A kínzótáborok szörnyűségeit túlélte >s így adhatta közre naplóját, melyben mindennel leszámoló őszinteséggel ad számot szenvedéseiről és reményeiről. Az akkori idők rengeteg személyes és irodalmi emléke teszi sok- húrúvá ezt a megható vallomást, melyet epilógusként az írónőnek a fasizmus alatt írt versfüzére egészít ki. (Szépirodalmi Kiadó.) Francia festők tárlata „Mai francia festők kiállítása, nyitva május 28-tól június 26-ig” — olvasom a Műcsarnok .bejáratánál. A látogatók arcán áhítat, csodálat, megdöbbenés, fintor — kinek-kinek az ízlése, hozzáértése szerint. Katalógus nincs, így aztán önnön rendszerező készségére utáltán bolyong az ember. A félszáz alkotó öt híján száz festményének a megtekintése után úgy éreztem, hogy láttam én már ilyesmit meg nem is. Nagyon újszerűnek hatott az egész és mégis felettébb otthonosan éreztem magam, különösen miután másodszor jártam körbe a termeken. Elnézést a gasztronómiából vett hasonlatért: mintha egy ultramodern étterembe kerültem Oláh Éva két verse: I G Y Ha mint a föld, erős lennék, Égig emelnélek, Ha mint a vének, bölcs volnék, Eltemethetnélek: De sorsom mind a földerö, Mind a szálló ének, , Fogadd el véges életem Bölcsődal-félének. EGYÜTT Szelíden, mint az emlékeimet, Elengednélek, Föloldoztál, mint játékai alól Önmagát oldozza a gyermek. Szerettünk, mint az otthontalanok Álmot szeretnek: „Két matróz együtt... tékozolt” És most együtt temetnek. kor levegőt szívott, úgy érezte, tőrt szúrnak a nyelvébe. — Hamar adj, öcsém, egy kis pájinkát erre a kutya fogfájásra. Péter sietett ajtót nyitri, levette a lakatot, a keresztvas csörömpölve pottyant a lépcsőre. Nem engedte a kocsmá- rost előre, berontott, mintha zavarnák; „Hamar egy fél decit, a javából!" Felhajtotta, pár percig fogán akarta i ártani, de mintha a gypmra l.*szívia volna, eltűnt az ital. Kérte a másikat, az is legurulc, mint a golyó. Szorgalmasan öntögette újra és újra. Péter figyelte, nézte az öreg ádámcsutkáját, ami jóformán meg se, mozdult. „Hogy a jó fenébb lehet ez? —~ gondolta —, Balázs bátyámnak meg se moccan.” A hatodik féldecinél mintha tényleg szűnt volna a fogfájás, de beöntötte a hetediket is, már azzal az elhatározással^ ha törik, ha szakad, fogán-, tartja. Benne volt a szájában, de valamit mondani akart, s az ital most is lecsúszott. — Hanem, öcsém, mintha olajos volna ez a pá- jinka. — Nem olajos, Balázs bátyám, jófajta. Nyolc féldeci után támolyogva kilépett a kocs mából, vagyis 'kilépett volna, de kibukott. Elfelejtette — 3 lépcsőt kell lefelé mennie. Ki a fenének jutna eszébe ilyen állapotban, hogy lépcső van és hány. Érezte, valaki a hóna alá nyúl. Csekmő Gábor volt... Balázs azt hitte, verekedni akar, sebtében képen törülte, hogy szikrázott a szeme. Csekmőben is volt már jócskán. Csóka Zsigáéknál cblögettte a torkát, mert valami baj van a gégéjével, viszket — mondta —, mintha ínacska kaparná, és azon csak a pálinka segít. Az egyik kisüstitől, a másik gyári pálinkától lett részeg. Osztogatták egymásnak ököllel, tenyérrel... — Az anyád keservit... — Még azt mondod, az anyám ezét, azát? Mikor ^Csekmő ráhuppant Balázsra’ azt hitte, kijön belőle a kisüsti. Galambos Zsófi néni, a szemtanú rohant Sára nénémhez: — Menjék már, lelkem, az a két bolond verekszik a kocsma előtt, ott henteregnek az árokban. — íjnye — kiáltotta el magát Sára néni és rohant, mintha nem is 65, hanem :iü esztendős lenne. Pillanatok múlva ott-termett az árok siélén, ahol még mindig" hempergett a két ember. Csekmő,, ahogy megpillantotta a felettük álló Sárát, felugrott, s elszaladt. Sára előbb csak nézett két kezét csípőre téve, aztán megszólalt: — És én még tutujgat- tam az éjszaka... és itt keresi kend az árokban a munkaegységet?... volna, melyben meglepően újszerű és tálalásé fogásokat élvezvén végig, régóta kedvelt remek ízekre és zamatokra leltem. A hasonlatról visszaváltva a festészetre, arra gondolok. hogy megállva Pierre Soulages: Festmény című fekete-barna olaja előtt, melyen a felkent festéket csupán téglalap alakú lenyomatok teszik képszerűvé vagy elgondolkozva a magyar származású Victor Vasarely: Poprád feliratú színösszerakó „játékán”, avagy keresve Alfred Ma- nessier: Kék kikötőjé-ben a „minden kikötők” partját, vizét, hajóját és helyette, és benne, és mögötte fura paradoxként helyhez kötött messzeszabadulást fedezek fel a kék, zöld, sárga, fekete és szürkésrózsaszín alakzatok mögött — s ugyanígy járok Marcel Mouly: Ten-, ger, sziklák, felhők című alkotásának látásakor, s megpillantva Pierre Char- bonnier: Elhagyott bányáját, durván mellbe vág — amazokéhoz mérten — a mindent megláttatása és . kimondatása (holott fél é\k- század előtt, az övéhez hasonló festmény i lehetett a klasszikusok szemében „érthetetlen”) — szóval, mindezek láttán, mintegy az egész kiállítás rámhatása- ként, azt fogalmazhattam meg magamban, hogy a festészet realista, naturalista, vagyis klasszikus korszakából, az impresszionizmus, kubizmus és társaik hátán keresztül végre-valahára a végtelen leegyszerűsítés világába érkeztünk. Természetesen jól tudjuk, hogy ez a „leegyszerűsítés” az alkotóművész elvi-gyakorlati megfogalmazásában jóval bonyolultabb minden klasz- szikus alkotómódszeméi. Elvetve a régiek másoló, di- rekt-visszaadó módszerét ez az új, első lépésként feloldotta a természeti arányok, idomok, szögletek, vonalak készen kapott rendiét, majd pedig a továbbiakban az alaktalanított alakszerűsítés, a formai és tartalmi absztrahálás módszerével a külsőleg tükröződő világot s annak belső, tartalmi összefüggéseit és elkülönüléseit dialektikus egységbe foglaló művészi jelképrendszerré formálta s ennek alapján alkot. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a tárlatok közönségének a pusztán szemlélődő — gyönyörködő vagy bosszankodó — látogatók szintjéről az alkotó művész társává kell emelkednie. Ismernie kell a művészet ábc-jét és változó stílusát, formanyelvét. Olyan ez, akár az irodalom. Mert ha valaki nem hajlandó megtanulni olvasni, nincs joga az irodalmat az emberiség tehertételének kikiáltani. A Műcsarnokban végeredményben annak a modern festészetnek friss hajtásait láttam, melynek mély gyökerű múltja, olyan klasszikusai vannak, mint az expresszionista festő és szobrász Modigliani, a nagy újító, Chagall, nem is szólva az öregségében is elnyű- hetetlen, örökifjú Picassó- ról! Érdekes, hogy ultramodernségük ellenére a' tárlat kiállítói nem a legfiatalabbak közül valók, a francia művésztársadalom közép- nemzedékéhez tartoznak. Rám legjobban Ch. Augüs- te Edelmann: Roueni kikötője, Roger Chastel: Nigériai levél című, elvonatkoztatásában is kifejező" műve, Jean Bertholle: Lándzsák címfeliratú mozgalmas „strettoja” halott. Ügyszintén megragadott. Maürice Sarthol: Tűz az Alpokban feliratú alkotása, melyen a sárga, szürke, lila részletek fölé tobzódva magasodik a rohanó tűz piros fénye. Nagyon érdekes Jean Piau- bert: Ádám és Éva című alkotása. Kék sávval szegett, szürke alapon fekete csíkokkal körített barna és szürke, női - szabású kucsmaszerűség, pajzáh kedvvel húzott fekete és sárga toll- félével a tetejükön. Korunk Ádámjának és Évájának mindent megértő és megértető kedves jelképe. Festménnyé realizált gondolat. Láttam a tárlaton sznobot, aki agyondicsért minden képet, mert, hogy „ezek odaát milliószor jobban értenek a művészethez”' és hallottam mosolyogni való számonkérést; „hol itt a szocialista piktúra?” A kiállítás azonban nem az efféle szélsőségeseknek szerveződött. A békés egymás mellett élés egyik szép kulturális gesztusaként viszonzás kívánt lenniajúli-1 us közepén záruló párizsi magyar képzőművészeti kiállításért. A két eseményben a lényeges, a jelentős a két nép közeledése, a vágj', hogy egymás kultúráját, képzőművészetét megismerhesse. Amit a tárlat még pluszként nyújtott: a bátor, korszerű formák, kifejezési módok alkalmazása. Hasonló merészséggel kellene vele élni hazánk, közvetlenebbül megyénk festőinek is. Illenék felhagyni már azzal a kettős gyakorlattal, hogy „mást, igazán korszerűt alkotok a magam gyönyörűségére otthon és megint mást, hagyományosat, vagyis kelendőt a piac számára”. Az alkotómunka szatócsává lenni még ott sem indokolt, ott sem erkölcsös, ahol esetleg kenyérkeresetről van szó. Az esetek túlnyomó többségében azonban nincs így. A budapesti francia kiállítás az önzetlen, őszinte alkotókedv tükrözője is volt egyben. Ami pedig a tartalmat, a mondanivalót illeti, , ez minden művész, minden alkotó világnézetének, ilyen értelmű állásfoglalásának a tükre. A korszerű és legkorszerűbb kifejezési módokat figyelemmel kísérhi és követni nem szégyen, hanem kötelesség. Az a fontos, hogy a mi festőink esetében a forma az ő szívük és értelmük mondanivalóját hordozza magában. Üj Rezső A iörökkori Gyula hősi éneke és Arany Toldija Kemény Jánosnak, az erdélyi állam utolsó nagy fejedelmének anyai nagyapja — Toronyi Tamás — a viszonylag elök előbb kisnemesek . sorában harcolt 1566 nyarán Gyula várában a törökökkel ^szemben. Toronyi hőstetteinek híre generációikon át élt tovább, sőt dagadt, majd bő kétszáz év múlva népies epikaiormában dolgozta fel Vörös Mihály, a hódmezővásárhelyi szőlőbirtokos kisnemes középső fia. A kutatás egyre merészebben bizonyíthatja, hogy az 1566 körüli történet 1807-ben kinyomtatott változata járt Arany János kezében Nagyszalontán és egyik forrása az Í846-ban pályadíjat nyert Toldijának. Ezúttal arra vállalkozunk, hogy néhány vonásban ízelítőt adjunk Vörös Mihály népies stílusban készült „A bajnokok Vég-Gyula várában” című elbeszélő költeményéből, majd egybevessük — hasonlóságát bizonyítandó — Arany János Toldi című elbeszélő költeményével. Vörös Mihály tájképei a visszapillantó ecsetnyomait mutatják. Politikai, jelentősége miatt is idézzük az alábbi táj leírást: kedves lalcófSldflnk volt akkor kietlen, Szántóföldjeink is maradtak vetettem. Mivel török, tatár határiak puszilta, A halomra gyűlt bajt azzal szaporító, Akkor Gyula vára toll Vég-Gyula vára, Mert ott végeztetett az ország határa. A főhős — Toronyi Tamás — szolgája, Vastag Balázs társaságában tölti ifjú éveit. A szolga kisnemes-fi urát kezdetben vadászatokra kíséri el. De ott találjuk ura mellett párbaj közben is: Kétegyházi mezőt párbajhelynek tészá. Erős Vastag Balázst ottan mellé vészi. Végül a legnemesebbre szánja magát, követvén urá‘ a halálba: Vastag Balázs urát felette siratta. Gyászos kimúlását felszóval jajgatta. Tulajdón kardjába bele ereszkedett, Életének eképp ö is véget vetett. Megismerjük a gj’ulai vitézek fegyverzetét: Hirtelen öldöklő fegyvereket rántnak, Dárdát, paizst s hegyestört kezekben forgatónak. Húsz fontos buzogányt szoríta övében Toronyi, s hegyestört villogtat kezében. A török tábor fegyvere sokkal vaskosabb. Százfomtos bumákot (golyót) szórnak rontó ágyúikból, és minák- kal (akna) robbantják a vár falait. A magyarok és a törökök viseleti szokásáról, gondolkodásmódjáról sók értékes adatot gyűjthetünk a hősköltemény 'olvasása közben. A korabeli ábrázolási módszer nyomában haladva előítéletek vezérlik a népi szerzőt, amikor alakjai jellemének ábrázolását kísérli meg. Míg jogos büszkeséggel beszél a Körös—Maros közéről Gyulára sereglett honvédő harcosokról, az ellenség képességeinek lekicsinyléséhez jut, s ezzel amazok értékét aláássa a kritikus utóikor szemében. Mi jellemzi a magyar vitézeket? Mint oroszlán, olyan bátrak. Toronyinak egymagának „négy törökök hánytak leset”, s mégis ő győzött. Lovának ,.minden lépéseiben tüzet ád patkója”. Vastag Balázs csikorgatja fogát mérgében. Hétfontos csákányát öve mellé téve, lovával a bezárt ’kapun úgy ugrat át, hogy patáját sem sérti. Lovukon a szerszám sallangos, bogláros. Bársonyos nyergüket tigrisbőr fedi. A törökök bő ujjú inge bugyogós nadrágot és „csajmás”-nak nevezett tatár- öüveget viseltek. A mű egyik részében együtt találj ű viseletűk sok jegyét: Skarlát bugyogója, patyolat bujája Arany boglár függött a bujája csúcsán, Tizennégy arany gomb villogott dolmányán. Ha igazát erősítette az elfogott török, fejére tett kezét. Míg Toronyi nagylelkűen megkegyelmezett fogságba esett török ellenfelének, addig amazok a „gyaur csecsszopónak” sem irgalmaztak. Válaszul a magyarok az elfogott pasát a sertés istállójába zárták, és leöntö'tíék egy dézsa moslékkal. Jelzőikkel sem fukarkodtak, ha az ellenségről esik szó: ..Kuczuk pasa merő haramia”, „török agyar”, „csajmás fejűek”, „prédáié vadkanok”. Vörös Mihály és Arany János műveinek közös vonásait többek között a következőkben látjuk: A Vörös-féle munka népies tizenkettesekbe szedett sorait olvasva, önkéntelenül a Toldi tartalma és formai elemei jutnak eszünkbe. A nap együtt jár min” két mű főhősével. Vörös Mihálynál ezt olvassuk: A nap is már vala éppen, elmentébe, Hagry Toronyi tű ne a Balázs szemébe. Toronyi a tűznél csak maga marada, A nap 1» lefelé már nagryot halada. Arany Toldijában: Miklós messze tette magát azon éjjel, Ki volt útitársa a kietlen pusztán? A nap ment utána a kék égen úszván. Torohyi „hív szolgájának”, Vastag Balázsnak é- Toldi Bencéjének jelleme egy tőről fakadt. Toronji anyja, Thurzó Zsuzsanna, ugyanúgy virrasztóit, aggódott, álmot látott a halál torkában ácsorgó Tamásért, mint Toldi Lőrincné Miklósért. Hasonlóságot találunk a főhős ellenségeinek szatirikus ízű bemutatása közben. A török pasáról olvassuk Vörösnél: „Ezt hallván a pasa elhala mérgében. És el is bódula az ő elméiében”. Az ugyanilyen dühös, elképedt állapotban Toldi György portréja így formálódott: „A faragott képek táncolták körűié, Csak kicsibe múlt el, hogy le nem szédüle”. Vörösnél: „Beszélni kezde Kucug pasa végre Keseredett szívvel tekintvén az égre”, „Kereste Toronyit, de sehol nem lelte, Végre két szemeit az égre emelte”. Aranynál: „Fölnézett az égre, az országú í- jára, Keservesen gondolt bujdosó voltára”. Az elmondottak alapján kibővíthetjük eddigi ismereteinket, és a Toldi forrásai közé — az eddig tanultakon kívül — fel kell vennünk Vörös Mihály népies hősi énekét is. Dr. Virágh Ferenc
