Békés Megyei Népújság, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-23 / 173. szám
im Július 23, 6 Szombat Kincsem, Csimpi és a többiek ^ ^ * * Látogatás a 100 éves Allatkertben Lustán dugja ki orrát a vízből Kincsem, a „bölcs” víziló. Azt mondják, sokáig él, sokat lát. — Szeretek itt lakni — mondja rettentő méiy hangján. — Nemsokára lesz a születésnapunk: a századik! No, nem az enyém, mert én még csak 35 éves vagyok. Vízilóban fiatal, de az állatkertben mégis a korelnök. Most minket ünnepelnek. Mondja, riporter úr, maga mit hozott nekünk? szórakozást nyújtván, hihetőleg sok látogatót fog egybegyűjteni, a város szellemi és anyagi hasznát előmozditandja.” Megindult a hároméves huzavona, míg végül is a főváros hozzájárult a liget új nevezetességének megalapításához. „.., A kert számára 31 hold 600 négyszögölnyi terület kijelöltetett. Ez oktató-, mulatóhely a Városliget élvezetét csak emelendi... EdNahár, a hatalmas, csíkos ragadozó most barátságos hangulatban van. Ügy látszik, jól megíér ápolójával, Huszár bácsival egy ketrecben. — Őszintén megmondom, bár restellem kissé a dolgot, de semmit. Sőt, vinni akarok valamit; az állatkert történetét. — Nem lesz könnyű, de nem liánom — mondja a bölcsek nyugalmával — Vegyen elő papírt, s ceruzát: Földünk első állatkertje 1752- ben Schönbrunnban alakult. Budapesten csak több mint 100 év múlva. így sem ment könnyen. Sok volt az ellenző, kevés a vállalkozó. 1863-ban ilyen kérvénynyel fordultak az állatkert szervezői a helytartótanácshoz: „ ... miután Xantus János, hazánk fia tudósított minket, hogy a külföldi művelt városok példájára Pesten is létesítendő állatkert számára száznál több ritka eleven állatot gyűjtött... a bizottmány megbízásából van szerencsénk a Tekintetes Tanácsot hazafias bizalommal felkérni: méltóztassék a Városligetben a tó körül azon tőidből ezen célra mintegy 30 noldat a kérdéses vállalat számá- • ra átengedni... A kert egyrészt tu- Bambi, az állatkert kedvence, dományos élvezetet, másrészt társa a digi tapasztalás szerint mindenütt, ahol állatkertet felállíttattak, ezek nemcsak szellemi műveltséget terjesztettek, hanem az illető városoknak anyagi hasznot is hoztak...” Szóval, ilyen kacifántos, bonyolult kérvények és engedélyezések után kezdődött meg 1866-ban az állatkert építkezése. A közönség igen hamar megszerette az állatkertet, kicsinyek, nagyok kedvenc szórakozóhelye lett. Rohamosan gyarapodott az állatállomány: megérkeztek , az oroszlánok, a tigrisek, a trombitáló elefántok, a csiripelő madarak, krokodilok, de eleinte még a nevük is más volt. Tudják-e például, hogy mi a foltos nyakorján? Ez a zsiráf akkori neve. Csonttörő harács, fakó dögönc, nagy su- holy, makogó tömkar, óriás gó- rugrány, ilyen nevek maradtak fenn. Ma már inkáb harkálynak, kengurunak, bagolynak nevezzük őket. Mit tudom én, még miféle teremtményekkel népesedett be a kert? Erről inkább Anghy professzort kérdezze, ő a mi gazdánk, különben is eleget meséltem már magának, meleg van, megyek a víz alá? Dr. Anghy Csaba professzor, az állatkert főigazgatója, a kert szerelmese, tudósa, fejlesztője a legőszintébb barátsággal fogad: — Négyezer lakója van a kertnek. Ahhoz, hogy egy állatsereglet elnyerje az állatkert címet, bizonyos alapvető állatfajokkal kell rendelkeznie. A mi állatkertünk Európa egyik szép kertje. Igaz, néhány emberszabású majom himég csak néhány napos, hű cuclisüveg. A zsiráfkislány magányát egy apró juh próbálja Nemsokára jön az új férj. ányzik, de előbb megfelelő majomházról kell gondoskodni. Már van zsiráfunk is, igaz, megözvegyült szegény, de nemsokára megérkezik a párja, a fiatal zsi- ráfbika. Anghy professzor harminc éve tanulmányozza az állatok életét, kidolgozta a legmegfelelőbb étlapot számukra, egyik főműve a tigrislovak rendszertana. A professzor neve már elválaszthatatlan a modern állatkert történetétől. Végigsétálunk a nemsokára centenáriumát ünneplő kerten. Fiatalabb, mint valaha. Udezöld színekben pompáznak a fák, nyílnak az ezerszínű virágok. Mindenütt gyermekek! Igen, övék elsősorban a kert. Képeskönyveik elevenednek meg, kedves mesealakjaikkal találkozhatnak. A biológiai ismeretek gazdag kincsesháza. Órákig elálldogálnak a majmok előtt, megkacagják tréfás ugrándozásukat, s ismerkednek a félelmetes oroszlánokkal. Huszár Sándor, mindenki Huszár bácsija, talán még a tigrisek is így tartják nyilván — bemehet a félelmetes csíkos ragadozókhoz is. Meséli, ha a kiskorában befogadott vad sok szeretetett kap, általában szelíden nő fel. No persze, nem ajánlatos mindenkinek kipróbálni! Hátborzongató üvöltés hangzik a vadállatok ketrecei felől. Mondják, a legbátrább ember térdei is megremegnek, ha bömböl az oroszlán. Jómagam „csak” a enyhítem. „Most tessék fényképezni!” — mondja Csimpi, a csimpánzfiú. „Ugye,’hogy én vagyok a szebb”, ez látszik büszke képén. is kevés lenne, annyi a látnivaló, az érdekesség. Anghy professzor közelebbi barátságot köt az őstulokkal, de úgy látszik, nem hagyják zavartatni magukat családi idilliikben. tigris ketrecében voltam, és ott is csupán addig, míg a felvételt elkészítettem. Ha nem tűéles a kép, bocsássák meg kedves olvasóim. — Naponta két mázsa lóhúst, semegének nyulat, baromfit ögyasztanak a jó étvágyú „gye- ekek” — mondja Huszár bácsi. — Ha tele a gyomruk, békésen ihennek. A dzsungel legveszedelmesebb vérengzője a fekete párduc. Színe mint az éjszaka. Te- •cintetétől megdermednek a valón lakói. Mégis, bármily furcsa, .1 Budapesti Állatkertben jól érzik magukat, rendszeresen szaporodnak. Fekete párducért már sok értékes állatot kaptunk cserébe. Napokat tölthetnénk itt el, az — Már hazamegy? — szól utánam kissé elégedetlenül Kincsem, a bölcs víziló. Elefánt kollégámmal találkozott-e? Szórja a homokot? Tudja, ő még fiatal, s kissé bogaras szegény. Mindig idegesítik az emberek. A pálmaházban mi újság? Megjött az óriáskígyók étvágya? A krokodilok még mindig alszanak? Tudja, az én medencém elég félreeső helyen van. És sok pletyka el sem jut hozzám. Apropó, ha jó képeket csinált, majd küldje el. Engem ne fényképezzen. Tudja, zse- níroz, mert rossz fotóarcom van. — Mielőtt még elkattinthattam volna a gépet, lemerült, mint akinél véget ért a fogadóóra. írta és fényképezte: Regös István
