Békés Megyei Népújság, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-19 / 144. szám
OL VA SÓNAPLÓM Moldova György: Magányos pavilon üldözötteken.” Ez a tnagaA könyv egyetlen figurája sem mindennapi életünk úgynevezett „egyszerű” embere. Az 1956-os ellenforradalom rajzára vállalkozó író most is hű maradt eddigi alkotási módszeréhez: az érzelmi telítettség, a részletek érzékletessége és a cselekmény hátterének bizonyos homályossága jellemzője e munkájának is. Az ellenforradalom fegyverropogása csak háttér, nem az utcán dúló harcok leírásával akarja megfogni az olvasót az író, hanem azoknak az embereknek belső világát rajzolja meg, akik így vagy úgy, valamiképpen 56-ot jelentették. Figurái lélektanilag hitelesek. Az „osztályidegen” Vájná — aki szeretett volna beolvadni a „nép sűrűjéből jöttek” tömegébe, szükségszerűen a barikád túlsó oldalán áll most, amikor pedig igazi lehetősége lehetne bizonyítani, fentebbi szándékának őszinteségét. S nem az események sodrásának ereje folytán kerül csupán oda; az író mélyebb, összetettebb ábrázolási módszerekkel él: Vájná hitében megrendült ember, s e megrendültség- nek objektív, társadalmi magyarázata van. A barikád innenső oldalán is több figurát mozgat, legérdekesebb köztük mégis az ellentétpárt jelentő Flórián és Vertig. A pap (Vertig) útja nem a mindennapi humanizmusé, ám ez a humanizmus zsákutca mégis, bár tisztelendő: „Ha tízszer így meg lennék győződve a dolgok reménytelenségéről, akkor is kötelezve erezném magam, hogy megpróbáljak segíteni az tartás is valamiféle tiltakozás kifejezése, de túlságosan elszürkül, jellegtelenné válik e krisztusi magára hagyatottságban. Vele áll szemben Flórián, aki egy közösséghez tartozónak érzi, tudja magát akkor is, mikor e közösség halálát vélik elérkezni látni oly sokan. Petőfi Apostolára emlékeztetnek Flórián szavai: „...az ember még csak gyermekkorát éli, és valaha oly kevéssé fog hasonlítani a mi hibáinkra, vagy ha úgy tetszik, bűneinkre, mint mi a barlanglakókra.” Ez a hit, ez a magasabb szintű humanizmus és optimizmus fűti át Moldova regényét. (Magvető, 1966) Filadclfi Mihály doktor ragaszkodott hozzá, hogy a halottat hozzák be a hullaházba, majd ott megnézi, de egyébként is fel kell boncolni. Az elnök a fültövét vakarta. — Gondoltam: kimotorozik oda a doktor úr... aztán a boncolás is elmaradhat. Megintcsak költség ... — Van oda út? — Oda? De még milyen! — legyintett az elnök úgy, mintha autósztráda vezetett volna a szőlőhegy hatodik dűlőjébe, Sipos Mariék pincéje mellé (épült 1852-ben és igen szép kőkerítése van), ahol is Bence Márton hegycsőszt halva találták. — Be kell hozni így is, úgy is. Gyanús körülmények vannak... Az elnök felhörkent. — Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg — mondják, fél litert —, amit nem szokott; bort, nem mondom — mert rendes ember volt —, de pálinkát nem... — Jobb, ha maguk hozzák be — tanácsolta a dokSass Ervin: é Már mögöttem harminchat év már mögöttem életemhez kötözötten fényes utakat bejártam féqyek mögé is beláttam megtanultam irgalommal mindenkiért irgalommal öröm s bánat a váltópénz amíg csak élsz amíg csak élsz mentem volna messzebb is én mindig mások álltak elém sírom ásták önmagámban mennyi átok süppedt rajtam és azt hittem ő én szegény igazuk van vesszek csak én polgáriság” szégyenletes pszichológiájának tartalma, s akkor mindezek nem fertőzhetik meg többé az írót sem. Az író nem törődhetik bele abba, hogy meggyökeresedett ócska előítéletek mérgezzék meg levegőié*, hanem kitartóan harcolnia kel! ellenük; nem siránkoz- liat és jajgathat, hogy nyomasztják és gátolják a „hétköznapok kicsinyes gondjai”; tudnia kell, hogy a lét torz jelenségei mindenkit gátolnak, s panaszokkal nem lehet leküzdeni őket; csak a bátor harc, csak az örömmel végzett kitartó munka küszöbölheti ki életünkből a torz jelenségeket. Az írónak megingathatatlan biztonsággal tudnia kell és jól emlékezetébe kell vésnie, hogy az ember nem természeténél fogva „aljas”, hanem csak az osztálytársadalom undorító szervezete rontotta meg. Az osztálytársadalom nem állhat fenn erőszak nélkül, s létfeltételeihez tartozik, hogy felszítsa az emberekben az irigységet, a kapzsiságot, a gonoszságot. A lustaságot is táplálja bennük — az irtózást a rájuk kény- szerített és gyakran értelmetlen munkától — s beléjük oltja a könnyű meggazdagodás vágyát. Olcsó és hitvány élvezetek halti á szása, feslettsége részegeskedésre és mindenféle ocsmányságra neveli őket. Nektek, fiataloknak pedig tudnotok kel! és emlékezetetekbe kell vésni, hogy vannak, akiknek előnyös és elengedhetetlenül szükséges azt hangoztatni, hogy az „aljasság” az ember „vele született” tulajdonsága Ez a tulajdonság — mondják — az ember zoológiái, állati ösztöneiben gyökerezik, az „ördög” oltotta és oltja újra meg újra belé, mert az ember viselkedésében mindig „az emberi lélekért vetélkedő ősellenségek, az ördög és az isten örök harca nyilvánul meg". Ennek a tannax a mélyén az a szándék rejlik, hogy korlátok közé szorítsák az emberi ié'ek szárnyalását, kiöljék az emberből a jobb életre, a munka és az alkotás szabadsagára törő akaratot, s az ceztáiy- állam és osztálytarsadalom rabszolgájává neveljék Ez a tan csupán nyersanyagnak tekinti az emberi:, vasércnek, amelyből baltát, láncot, szuronyt, vasalót lehet gyártani — egyszóval, mindenféle szerszámot, munkaeszközt. Akik ezt hirdetik, »aidban „aljasak”, vagyis olyan alacsony rendűek, hogy nem érnek el a becsületes, tevékeny, dolgos élet szintjéig; olyan emberek, akik nem tudják, de rém is akarják elképzelni az élet más formáit, mint azokat, amelyekbe oly cinikusan, s a dolgozó népre oly megalázó módon bebörtönözték az életet. Azt az elméletet, amely szerint a gonosz ösztönök „vele születtek” az emberrel vagy az ördög oltotta bele, igen könnyű megcáfolni azzal a ténynyel, hogy az úgynevezett „vademberek” — az afrikai néger törzsek vagy a mi szibériai törzseink: a jakutok, a burjátok, a tun- guzok — alapjában véve igen jó emberek, mint ezt a tudós etnográfusok bizonyítják... ■ Fekete István: réms?gesen szorongatva az öreg szívet. Marci bácsi tor —, mert akkor oda kell a bizottságnak kiszállnia, helyszíni szemle, fuvarosok ... — Bizottság? — rettent meg. az elnök —, fuvarosok?!! Akkor inkább behozzuk. s behozták Bence Marci bácsit, aki hagyta magját. Szépen hordágyra tették, mint a katonákat a harctéren és Sülé Péter egy kis száraz szénát is tett a feje alá, elgondolkozva, hogy lám-lám, ilyen az élet... — Még meleg egy kicsit a nyaka — mondta —, nemrégen történhetett. Na, emeljük meg, emberek ... Késő délután volt ekkor már. Valahol magasan varjak károgtak s a halottvivő emberek lépteiben ott csoszogott a közelítő tél. Már várta a halottat néhány családtag és pár öregasszony is — a fiatal Bence Marci a városban járt és még nem ért haza —, de Banai, a sírásó rövidesen elparancsolta ezeket is. — Reggel gyertek, most már úgyse látni semmit, hozzányúlni meg nem szabad! — Nem lehet hazavinni? Mégiscsak szégyen ez ... — Nem! A doktort valami vajúdó asszonyhoz vitték, az előbbrevaló. Addig nem lehet. 'Marcinak meg mondjátok meg, hogy koporsóról, miegymásról intézkedjék. Ide tegyétek, emberek, a sarokba, óvatosan! A z emberek letették a " hordágyat, vigyázva, hogy bele ne gázoljanak a dió meg a káposzta közé, meg az aszalt szilva közé, mert ebben a házban Marci bácsi volt az első halott és Banai ott tartotta kamráját, jól tudva, hogy oda nyitott ajtó mellett se megy be senki. És eljött az éj. A temetőben, a sötétségben — átlagos körülmények között — ilyenkor kelnek szárnyra a denevérek .. Itt mindez nincs Az éjszaka enyne, a kis bódéban kellemes szénaszag terjeng (Banai szénáját is itt tartja), az aszalódó szilva aromája párolog és egy szem dióval egy Jaj! És Marci bácsi teljes halotti mivoltában felült a hordágyon. Felült és tapogatózott és — vallotta be később —, még mindig igen gyalázatosán érezte magát, de ez már az élet gyalázatossága volt. Amikor nagy nehezen tájékozódott, éktelen dühre gerjedt, hogy ilyen egérke gurlgázik, mert a dió nagy, az egérke kicsiny. A diók megkoccannak néha, de ezt a halott nem hallja, mert álmodik. És miért ne álmodhatna? Marci bácsi például igenis álmodott! Lassan indult el az álom, nem is tudja, mikor kezdődött. Elsősorban azt álmodta, hogy meghalt: a szíve nem ver és rettenetesen kínlódik, mint a bűnben meghaltak általában, de szólni nem tud. Aztán azt álmodta, hogy felemelkedik és ringva elindul valamerre. — Visznek már, Marci — markolta meg a hideg rémület —, fene ezt a büdös pálinkát... de nem is iszom többet... — Nem bizony, vén be-, tyár — mondta egy hang —, mert itt nincs pálinka; és ezek után eszébe jutottak összes bűnei. Marci bácsi csak most látta, mennyi volt. És jöttek, még egyre jöttek ... nyúlósan, kínosan, Koszta Rozália Kislány csúfságot tettek vele, mert úgy gondolta, hogy ez csak tréfa volt a legényektől, akikkel a pálinkát itta, de minden tréfának van határa. Megtömte zsebeit aszalt szilvával (hát itt tartja Banai a kamráját, jó ezt tudni!...), ami helyrehozza a gyomrot és útnak igazítva az öreg csizmákat, elindult a hegy felé. — Na, néznek majd reggel a zsiványok, de rajtam ugyan nem mulatnak!... * TVTem is mulatott senki. Elsősorban nem mulatott a doktor, aki szerencsésen világra segítette a gyermeket, de hajnalban ért haza, és már hétkor kihúzták az ágyból a könnyes hozzátartozók. Addig nem is ment a helyszínre senki és az elnök megállapítása szerint „ilyennek még nem is láttuk azt az aludttejforma embert”. A doktor benézett az aszalt szilvával övezett hordágyra és üvölteni kezdett és majdnem pofon vágta az egyik gyászoló unokát, hogy hová tették az öregapjukat. Másodsorban nem mulatott ifjú Bence Márton, aki még az éjjel megrendelte a koporsót, felesége a gyász- ruhát és most várják a valósból a koszorúval. Végül nem mulatott maga idősb Bence Márton se, akit szalonnázva leltek rendes posztján, a Sipos Mari-féle kőkerítésnél és akit a meghatódás múló öröme után az egész népség előtt a doktor leszidott a sárga földig, hogy máskor tegye bolonddá az öregapját! lytondom, nem mulatót senki, pedig szép nap fényes reggel volt. Az öreg Bence Marci aztán később megnyugodott. A maradék szalonnát szépen megette, bicskáját be- csettintette és megcsóválta a fejét. — Milyen mérgesek — csóválta a fejét elnézően —. hát mondtam én nekik, hogy halott vagyok?
